DOKTOR LUTHER MÁRTON
NAGY KÁTÉJA

FORDÍTOTTÁK:
EVANGÉLIKUS LELKÉSZEK A WEIMÁRI KIADÁS ALAPJÁN
ÉS A LATIN SZÖVEG TEKINTETBEVÉTELÉVEL

AZ "EMMAUS FELÉ" KIADÁSA
SOPRON, 1930.

NYOMATOTT SZÉKELY ÉS TÁRSA KÖNYVNYOMDÁJÁBAN, SOPRONBAN.

[Tartalom]

DOKTOR LUTHER MÁRTON NAGY KÁTÉJÁNAK magyar nyelven való kiadását éppúgy a kor szükséglete hívta elő, mint az eredeti keletkezését. Az Úr házához való féltő szeretet emésztette Márton doktort. Ez hajtotta, nyugtalanította, amikor megszomorodott szívvel hazatért a nagy egyházlátogató körútjáról: Uram Isten, könyörülj, hisz a nép mit sem tud a tanításról!" – kiált fel egy alkalommal. Belátta, hogy az egyház reformálása nem maradhat meg a teológiai doktorok, egyetemi katedrák, hitviták és tudós kollokviumok világában, mert akkor elveszett, hanem ki kell áradnia a nép lelkébe is, mint a nagy folyamok árjának, mert irtózatos az a lelki sivárság, amely suvasztja, szikkasztja a nép vallási életét. Tévelygés vagy hitetlenség, képmutatás vagy a legszentségesebb dolgok megvetése, kigúnyolása uralkodik mindenütt.

Ha Márton doktor élete munkája "emberi munka" lett volna, az egyházlátogatások után nem következhetett volna nála más, mint valami rettenetes belső összeomlás S nem lehetetlen, hogy az ördög ott is kóválygott a füle körül és sugdosta belé kajánul: "Oh, te szegény Márton doktor! Mit gyötröd magad a lehetetlenséggel? Hát van értelme annak, hogy te góliátokat parittyázol, a saját táborod meg eszik, iszik, aluszik és kutyába se veszi az egészet? Járnak a maguk útján, mint eddig! De nem is tesznek ám máskép soha! Hagyd abba az egészet, kutyából nem lesz szalonna! Hisz láthatod, hogy még azok sem élnek, gondolkodnak és éreznek a te hited szerint, akik állandóan a Bibliával foglalkoznak! Mit akarsz akkor a néptől, aki sohse látta a te Bibliádat? Vagy azt hiszed, érdekli őket a Biblia? Rongyosak és éhesek, kenyeret adj nekik meg cirkuszt (örömöket), azt akarnak azok, nem Bibliát! Meddő a te erőlködésed, Márton doktor; jobb lesz felhagyni vele! Sohse lesz a világ másmilyen!"

Az ördög kísértéseivel, rémítgetéseivel szemben Márton doktor felfelé szokta emelni a szemeit a hegyekre, ahonnét jött mindig az ő segítsége: "Uram Isten könyörülj!" De azután nem várta a sült galambot, hanem megkapaszkodott az Igébe, abba a kősziklába, amely az egyetlen, megingathatatlan fundamentoma, de ugyanakkor legdrágább kincse, étele, itala, ruhája, fegyvere, pajzsa, mindene is volt, amelyet az ezermester ördöggel szemben "százezermesternél is különb"-nek tartott. Engem is az Ige ragadott meg, hordozott, növelt és erősített, – gondolta magában – ennek az "élő víznek" a zsilipjeit fogom felhúzni Isten segítségével és ezt eresztem rá népem lelkiéletének cserepesre szikkadt vagy mocsaras talajára. Majd elvégzi az a maga munkáját! "Mert miként leszáll az eső és a hó az égből és oda vissza nem tér, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi azt, és magot ád a magvetőnek, kenyeret az éhezőnek: így lesz az én beszédem, amely számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem". (Ésaiás 55,10–11)

És jellemzően Luther egész egyéniségére, azon se sokat töpreng, hogy ezt a rengeteg nagy munkát ugyan melyik végén kezdje? Alulról vagy felülről. Járjon szét


4

a nép között, mint vándorprédikátor vagy rendelje be az összes hanyag parókusokat a wittenbergi egyetemre új teológiai kiképzésre és kemény lelkigyakorlatokra? Mindegyik nagystílű reformátori hadművelet lett volna, de mindegyik okozott volna zavart is jócskán. Már pedig az ördög éppen a zavarosban szeret halászni. Nem, nem. Márton doktor se az ördögnek nem volt jó embere, se nagystílű reformátor nem akart lenni. Ehelyett inkább nekilátott a munkának ott, ahová az Úr állította, a többit meg egyszerűen és alázatos szívvel rábízta Istenre. Az nem fogja elhagyni az Ő országa ügyét. Az 1528. év folyamán megkezdte Wittenbergben az úgynevezett kátéprédikációk sorozatát. S mikor azt befejezte, 1529 első hónapjaiban írásban is kiadta. Először csak a rövid vázlatát, lényegét, háziáldásszerű falitáblák alakjában: ez lett a Kis Káté, majd meg az egészet is, kiegészítve, kidolgozva, előszóval ellátva: s ez lett a Nagy Káté. Hogy azután ez a két kis eszköz Isten kegyelméből mit művelt az ördög birodalmával, azt az ördög aligha köszönte meg Márton doktornak!

Még abban az évben új kiadás is keletkezett (a hosszabbik előszóval bővítve) és attól fogva egymás után jöttek ki a nyomdából a különféle nyelvű új és új kiadások. Századokon keresztül szántott, vetett, boronált Isten országában ez a csodálatos eszköz. Ahol megpezsdült a Lélek munkája, ahol az emberek keresni kezdték az Istent, tudakolni akaratát és remegni a lelkük üdvösségéért, ott mindenütt megtaláljuk a Nagy Kátét is, amint töri a talajt, puhítja a földet és meleg ágyat készít a jó mag számára. (Egy finn lelkész nyilatkozata szerint a múlt század nagy finn lelki ébredései az Isten igéje után leginkább a közkézen forgó Luther-kátéknak köszönhetik józan és mélyreható szellemüket.)

Nagy kincsünk a Nagy Káté nekünk is. Csodálatos hagyatéka a derék Márton doktornak. Nagy vesztesége volt azért egyházunknak, hogy mindeddig bezárva tartottuk a symbolikus [hitvallási] könyvek között a latin nyelv páncélszekrényében. Mi ugyan nem tudjuk biztosan, hogy hivatottak voltunk-e ennek a páncélszekrénynek a felnyitására és tartalmának a folyósítására. De némi mentségül azt hozhatjuk fel, hogy az Úr szőlejének hivatott és tapasztalt munkásai jöttek hozzánk és mondották: "Jertek, ti fiatalok, segítsetek előhozni Márton doktor csodálatos örökségét, mert kiszikkadt, megrepedezett a talaj ma is, itt-ott mocsarak is bűzlenek, és nekünk munkaeszközre, csatornára van szükségünk, mely által a Lélek működhet, kiáradhat!" Így jutottunk hát hozzá Istennek különös kegyelméből, – amelyre a méltatlanságunkat nem tudjuk eléggé érezni – hogy segíthettünk a névtelen fordító-lelkészek munkájának köztulajdonná tételében. Mert Isten után övék minden hála és köszönet.

Jóakarat, tiszta szándék és az Úr házához való féltő szeretet indította a fordítókat, bennünket is. Hisszük, hogy ezzel az érzülettel fogadja ezt a könyvet egyházunk minden tagja is, szeretettel elfedezik a gyarlóságait és együttesen igyekezünk arra, hogy legközelebb már a használat csiszolja fényesre, ha a magyar kiadásban valami kis rozsda esett volna Márton doktor régi és áldott örökségén.

Hálát adunk Istennek, hogy adta nekünk Luther Mártont és a Nagy Kátét, hogy most, mikor egy bomlott világ minden ördöge kezd szorongatni bennünket, olyanok lehetünk, mint az "Isten országára megtanítottak", akik egyszerre tudnak "ót és újat előhozni az éléstárból. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!

Sopronban. 1930. évi június hó.

Hittestvéri üdvözlettel:        
az "Emmaus Felé" szerkesztősége.


Doktor Luther Márton keresztyén, üdvös és szükséges
ELŐSZAVA,

egyben hű és komoly buzdítása minden keresztyén emberhez, különösen pedig minden lelkészhez és igehirdetőhöz, hogy a kátéba, amely az egész Szentírásnak összefoglalása és kivonata, naponként belemélyedjenek és azzal szüntelen foglalkozzanak stb.

Nem lekicsinylendő oka van annak, hogy a kátéval oly sűrűn foglalkozunk s másokat is erre kérünk és unszolunk. Sajnálattal látjuk ugyanis, hogy sok lelkész és igehirdető ezt felettébb elhanyagolja s úgy a hivatalát, mint ezt a tanítást lenézi. Némelyikük fennhéjázó nagy tudása miatt, mások pedig csupa lomhaságból és hasuknak dédelgetéséből; ezek éppen úgy tesznek, mintha csakis a hasuk kedvéért volnának lelkészek és igehirdetők, s nem lenne más tennivalójuk, mint hogy életükben kiélvezzék a földi jókat; ahogyan a pápaság alatt megszokták.

S jóllehet most bőséggel, világosan és hozzáférhetően előttük van, amit tanítsanak és hirdessenek, oly sok hasznos könyvben: azelőtt névleg, most valósággal "Maguktól szóló beszédek", "Nyugodt alvást", "Készen kapod" és "Kincstár", még sincs bennük annyi jámborság és becsület, hogy effajta könyvet vegyenek; vagy, ha megvan nekik, belenézzenek és elolvassák. Ó, ezek valamennyien nagyevők és hasuknak rabjai, akik jobban beillenének disznópásztornak vagy kutyapecérnek, mint a lelkek gondozóinak és papoknak.

És ha legalább azt megtennék, hogy miután a hét kánoni óra hiábavaló, vesződséges mormogásától megszabadultak, azok helyében reggel, délben és este akár a kátéból, akár az imádságos könyvből, az Újszövetségből, vagy máshonnan a Bibliából egy vagy két oldalt elolvasnának, s magukért, valamint híveikért egy Miatyánkot elimádkoznának, hogy így mégis tisztelettel és hálával tennének az evangélium iránt, amely őket oly sok tehertől és nyűgtől megszabadította, és valamelyest szégyenlenék magukat, hogy ebek és disznók módjára az evangéliumból nem ragadt rájuk más, mint ez a rothadt, ártalmas és aljas testi zabolátlanság. A tömeg amúgy is igen keveset ád, sajnos, az evangéliumra, és minden jóigyekezetünk mellett is édeskeveset tudunk elérni: mire mehetünk, ha most is tétlenek és hanyagok leszünk, mint a pápaság alatt voltunk.

Hozzájárul ehhez az elbizakodottságnak és elteltségnek az az undok és dögletes nyavalyája, miszerint sokan azt vélik, hogy a káténál könnyebb sincs, hogy ezt az együgyűséget egyszeri átolvasásra megtanulják; a könyvet a sarokba vágják, s azután még kezükbe venni is átallják. Manapság még a nemesek közt is akadnak parlagi lelkek, akik odáig merészkednek, hogy sem lelkész, sem ige-


6

hirdető nem kell, minden benne van a könyvekben, azokból mindenki maga megtanulhatja. Ezért azután pusztulni hagyják a parókiákat, a lelkészek és igehirdetők pedig éppen csak hogy éhen nem halnak miattuk. Ahogyan az ostoba-bolond némethez illik; mert miköztünk németek közt vannak ilyen förtelmes emberek, és kénytelenek vagyunk eltűrni.

Magamról szólva, én, jóllehet doktor és igehirdető vagyok s azt hiszem, sem tudásban, sem tapasztalatban nem maradok el azok mögött, akik magukról olyan nagyot állítanak és annyira elbizakodtak, mégsem szégyenlem a gyermekeket utánozni, akiket a kátéra tanítanak, s reggel, vagy mikor időt szakíthatok, szóról-szóra elmondom a Miatyánkot, a tízparancsolatot, a Hiszekegyet, zsoltárokat, stb. Ezentúl még naponként olvasnom és tanulnom kell, s mégsem tudok helytállani úgy, ahogyan szeretnék. Ezért a káté gyermeke és tanítványa kell, hogy maradjak, és szívesen maradok is. Ezek a finom, finnyás legények pedig egyszeri átolvasásra mindjárt a doktorok doktoraivá válnak, mindent tudnak és semmire sem szorulnak. Nos hát, biztos jele ez is annak, hogy hivatalukat is, meg a népnek a lelkét is, sőt még hozzá Istent és igéjét megvetik. Nem kell az eleséstől félniök, mert már elestek iszonytatóan. Az kellene nekik, hogy megint gyermekekké legyenek és újra az ábécét tanulják, amiből, azt hiszik, a gyermekcsizmáikkal együtt kinőttek.

Kérem tehát ezeket a lomha bendőket, illetve elrugaszkodott szenteket, az Isten szerelméért hagyják magukkal elhitetni, hogy valóságban igazán nem olyan tanult és fennkölt doktorok, mint képzelik, s eszük ágába se jusson azt gondolni, hogy a káté részeit mindenestől megemésztették és eleget tudnak, még ha úgy tűnnék is fel nekik, hogy jól ismerik és egészen feldolgozták. Mert még ha csakugyan a legjobban tudnák és ismernék is (ami ebben az életben lehetetlen), mégis sokféle hasznot hajt és gyümölcsözik, ha naponként elmélkedve olvassuk és elmondjuk. Tudniillik a Szentlélek az ilyen olvasásnál, elmondásnál és elmélkedésnél jelen van, és mindig új meg új világosságot, áhítatot és ösztönzést ád, úgyhogy egyre jobban ízlik és belénkhatol, ahogyan Krisztus is ígéri (Máté 18,20): "Ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük."

Azonkívül az ördög, a világ és mindenféle rossz gondolat ellen olyan hathatós segítségünkre van, ha az Isten igéjével szorgalmasan foglalkozunk, arról beszélgetünk és elmélkedünk, hogy az első zsoltár 2. verse is azokat mondja boldognak, akik az Úr törvényéről gondolkodnak éjjel és nappal. Kétségtelen, hogy sem tömjénnek, sem más füstölőszernek nem veszed az ördöggel szemben olyan nagy hasznát, mint ha Isten parancsolatával és igéivel foglalkozva arról beszélgetsz, énekelsz, vagy elmélkedel. Valóban ez az a szentelt víz és jel, amely a Sátánt megszalasztja és amely elől elmenekül.

És ha más haszon és gyümölcs nem származnék is belőle, mint az, hogy az ördögöt és a rossz gondolatokat elűzöd, már magában véve ezért is örömest kellene olvasnod, mondanod, gondolnod és cselekedned a tanításnak ezt a részét: mert az ördög az Isten igéjét ki nem állhatja és hallani se bírja. És Isten igéje nem olyasmi, mint a vénasszonyos mesék vagy a költők versei, hanem ahogyan Pál apostol mondja (Róm 1,16), Istennek hatalma minden hívőnek üdvösségére. Igen! valósággal Isten hatalma, amely a Sátánt keservesen gyötri és szorongatja, minket pedig módfelett erősít, vigasztal és segít.

De miért szaporítsam a szót? Ha Isten igéjének minden hasznát és gyümölcsét elő akarnám számlálni, honnét vennék hozzá papirost és időt? Az ördögöt ezermesternek hívják. Akkor minek nevezzük az Isten igéjét, amely ezt


7

az ezermestert minden fortélyával és hatalmával együtt megfutamítja és megsemmisíti? Világos, hogy az ige százezermesternél is különb. És mi ezt a hatalmat, hasznot, erőt és gyümölcsöt félvállról vegyük; főként mi, akik papok és igehirdetők akarunk lenni? Hiszen akkor rászolgálnánk nemcsak arra, hogy koplaltassanak, hanem arra is, hogy a kutyákat ránk uszítsák; mert hiszen minderre nekünk nemcsak úgy van szükségünk, mint a mindennapi kenyérre, hanem annak az ezermesternek kísértései és cselvetései ellenében sem nélkülözhetjük.

És ha a naponkénti kátéolvasásra való buzdításunknak az eddig mondottak nem adnának elég nyomatékot, akkor egymagában is eléggé késztethet erre Isten parancsolata, amely az 5Mózes 6,7.8.9-ben szigorúan elrendeli, hogy ülve, állva, járva, kelve, fekve mindig elmélkedjünk Isten parancsáról és azt mintegy állandó jel és jegy gyanánt szemünk előtt és kezünkön viseljük. Kétségtelen, hogy Isten nem ok nélkül parancsolja és követeli ezt ilyen szigorúan; hanem azért, mert jól tudja, hogy milyen veszedelemben és ínségben vagyunk, ismeri továbbá az ördögnek szünetlen dühös ostromát és kísértését, tehát mintegy derék vértezettel figyelmeztetni, felfegyverezni és oltalmazni akar annak tüzes nyilai ellen (Ef 6,16), és mint hasznos orvosságot adja azoknak mérges, gonosz mételye és befolyása ellen. Ó, milyen eszeveszett bolondok vagyunk, akiknek olyan hatalmas ellenségek közt kell forgolódnunk és élnünk, amilyenek az ördögök, és mégis lenézzük fegyvereinket elannyira, hogy azokat megtekinteni, vagy rájuk gondolni is lusták vagyunk.

És mi mást tesznek az ilyen öntelt, elbizakodott szentek, akik a kátét nem akarják naponként olvasni és tanulni, mint hogy magukat tudósabbaknak tartják Istennél, minden szent angyalaival, prófétáival, apostolaival és keresztyéneivel együtt. Mert ha maga Isten nem szégyenli a kátét naponként tanítani, mint aki ennél jobbat tanítani nem tud és mindig ugyanazt az egyet tanítja, és semmi újat vagy mást nem vesz elő, s a szentek semmi jobbat és semmi mást nem tudnak tanulni és a tanulásnak nem tudnak végére járni: nem vagyunk-e mi nagy legények, akik ha egyszer elolvastuk és hallottuk, már azt képzeljük, hogy az egészet töviről hegyire tudjuk, és egy óra alatt megtanuljuk azt, aminek tanítását az Isten nem tudja befejezni, pedig ő a világ kezdetétől fogva a világ végéig tanítja és valamennyi próféta minden szentekkel együtt talált rajta tanulni valót s megmaradtak tanulóknak.

Mert bizonyos az, hogy aki a tízparancsolatot jól és alaposan ismeri, az az egész Szentírást ismeri, hogy egyházi és világi dolgokban, mindenféle ügyben és esetben tud tanácsot adni, segíteni, vigasztalni, ítélni, bíráskodni és bíró lehet minden tanítás és jog, lelkek és rendek és minden felett, ami csak van a világon. És mi más a Zsoltárok egész könyve, mint az első parancsolatban való gyakorlatozás és elmélkedés? Jól tudom tehát, hogy ezek a lomha bendők vagy elbizakodott lelkek egyetlen egy zsoltárt sem értenek meg, nemhogy az egész Szentírást; és ezek akarják a kátét ismerni és félvállról venni, amely pedig az egész Szentírásnak rövid kivonata és másolata.

Azért újból kérek minden keresztyént, különösen a lelkészeket és az igehirdetőket: ne akarjanak idő előtt doktorok lenni és ne áltassák magukat azzal. hogy mindent tudnak. Mert igaz mértékre vetve sok híja van a nagyralátásnak, meg a kinyújtott posztónak. Hanem naponként foglalkozzanak a kátéval és szorgalmasan gyakorolják, hozzá még gondosan és éberen óvakodjanak, nehogy a fennhéjázásnak mételye megfertőzze őket; inkább töltsék minden idejüket olvasással, tanítással, tanulással, gondolkodással és elmélkedéssel


8

és ezt előbb abba ne hagyják, amíg meg nem tapasztalják és rá nem jönnek, hogy az ördögöt halálra tanították és tanultabbak lettek magánál Istennél és minden szentjeinél.

Ha ilyen szorgalmat tanúsítanak, akkor szentül ígérem nekik, és ők maguk is megtapasztalják majd, hogy gazdag gyümölcsöt szereznek, és kiváló embereket nevel belőlük Isten, úgyhogy idő múltával maguk is szépen bevallják, hogy minél tovább és minél behatóbban foglalkoznak a kátéval, annál kevesebbet értenek és tudnak belőle, s annál több tanulnivalójuk akad. S akkor miként az éhezőknek és szomjúhozóknak, végre nekik is ízleni fog az, aminek mostani jóllakottságukban és elteltségükben a szagát sem szenvedhetik. Isten adja ehhez kegyelmét! Ámen.



Doktor Luther Márton rövid előszava.

Azzal a szándékkal fogtam ehhez a prédikációhoz, hogy a gyermekek és az egyszerű emberek oktatását szolgálja. Ezért hívják régtől fogva görög nyelven katekizmusnak, vagyis gyermek-tanításnak. Ezt minden keresztyén ember köteles tudni, s ha mégsem tudja, tulajdonképpen nem számlálható a keresztyének közé és nem bocsátható a szentségek élvezetéhez. Aminthogy az olyan mesterembert, aki mesterségéhez nem ért és ügyetlen, félreállítják és alkalmatlannak tartják. Ezért a fiatalságot a káténak, vagy gyermek-tanításnak a részeire jól és alaposan meg kell tanítani s abban szorgalmasan gyakorolni és ösztönözni. Kötelessége tehát minden családfőnek, hogy gyermekeit és cselédségét hetenként legalább egyszer kikérdezze és meghallgassa, hogy belőle mit tudnak vagy tanulnak, s ha mit nem tudnak, keményen szorítsa rá őket. Mert jól emlékszem, sőt naponta megesik, hogy akadnak bárdolatlan, élemedett öregek, akik a kátéból semmit sem tudtak, vagy ma sem tudnak s mégis a keresztséghez és a szentséghez járulnak és mindazt élvezik, ami a keresztyének használatára rendeltetett, holott jogos követelmény, hogy azok, akik a szentséghez járulnak, az egész keresztyén tanításból többet tudjanak és alaposabban értsenek, mint a gyermekek vagy a kezdő tanulók. Egyébként a köznépnél beérjük azzal a három résszel, amelyek a keresztyénségben régi idők óta fennmaradtak, de keveset tanítottak és gyakoroltak belőlük helyesen; feltéve, hogy a keresztyéneknek apraja-nagyja, mindenki, aki a keresztyén névre rá akar szolgálni, abban a három részben gyakorlatot és jártasságot szerez. Ezek a részek a következők:

Először: Isten tíz parancsolata

Az első: Ne legyenek más isteneid én előttem.
A második: Ne vedd hiába Istened nevét.
A harmadik: Az ünnepnapot megszenteljed.
A negyedik: Tiszteld atyádat és anyádat.
Az ötödik: Ne ölj.


9

A hatodik: Ne paráználkodjál.
A hetedik: Ne lopj.
A nyolcadik: Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.
A kilencedik: Ne kívánd felebarátod házát.
A tizedik: Ne kívánd felebarátod feleségét, szolgáját, szolgálóleányát, barmát vagy bármiféle tulajdonát.

Másodszor: Hitünk főágazatai.

Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében.
És a Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett; alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadott halottaiból, fölment a mennyekbe, ott ül Istennek, a mindenható Atyának jobbján, ahonnan eljő ítélni élőket és holtakat.
Hiszek a Szentlélekben; egy keresztyén Anyaszentegyházat; szenteknek közösségét; bűnöknek bocsánatát; testnek feltámadását és az örök életet. Ámen.

Harmadszor: Az imádság vagy Miatyánk,
amelyet Krisztus tanított.

Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy, Szenteltessék meg a Te neved, Jöjjön el a Te országod, Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy itt a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség. Mindörökké. Ámen.

[Részletesebb tanítások:
A keresztségről
Az Oltáriszentségről
Rövid buzdítás gyónásra]

Ezek a legszükségesebb részek, amelyeket mindenkinek legelőször kell megtanulni és szóról-szóra elmondani. A gyermekeket arra kell szoktatni, hogy mindennap, mikor reggel felkelnek, mikor asztalhoz mennek, és mikor este aludni térnek, ezeket felmondják, és míg el nem mondják, sem enni, sem inni ne kapjanak. Ugyanúgy minden családfő is köteles cselédségével, szolgáival és szolgálóival ezt megtartani, hogy ne tűrje őket magánál, ha ezt nem tudják, vagy nem akarják megtanulni. Mert semmiképpen sem szabad elnézni, hogy valaki annyira faragatlan és elvadult legyen, hogy ezt meg ne tanulja; mert ebben a három részben röviden, nagyjából és a legegyszerűbben együtt van minden, ami a Szentírásban található. Mert a kegyes atyák vagy apostolok (avagy bárkik lettek légyen) így foglalták össze, hogy mi a keresztyének tana, élete, bölcsessége és művészete, hogy mit beszélnek és tárgyalnak és hogy mi az, amivel foglalkoznak.

Ha azután ezt a három cikket elsajátították, illő dolog, hogy tudjanak mit mondani szentségeinkről (amelyeket maga Krisztus rendelt), a keresztségről s Krisztus szent testéről és véréről. Tudniillik az igét, amit Máté és Márk írnak evangéliumuk végén (Mt 28,19 sköv. Mk 16,13 sköv.), hogy Krisztus miként adta búcsúajándékát tanítványainak és miként bocsátotta el őket.


10

A Keresztségről.

"Menjetek el, tanítsatok minden népeket és kereszteljétek meg őket az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik."

Egyszerű embernek elég, ha a Szentírásból ennyit tud a keresztségről. Hasonlóan a másik szentségről is, néhány egyszerű szóban, ti. Szent Pál szavait. (1Kor 11,23 sköv.).

Az Oltáriszentségről.

"A mi Urunk Jézus Krisztus azon az éjszakán, melyen elárultatott, kezébe vette a kenyeret és hálákat adván, megtörte és tanítványainak adta, ezt mondván: Vegyétek és egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek adatik. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.
Hasonlóképpen, miután vacsorált, kezébe vette a poharat is és hálákat adván, adá nékik, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan, e pohár amaz új szövetség az én véremben, mely tiérettetek és sokakért kiontatik bűnök bocsánatára. Ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok, az én emlékezetemre."

Ilyenformán mindössze öt része volna az egész keresztyén tannak. Ezeket szünetlenül kell gyakorolni és szóról-szóra megkövetelni és kihallgatni. Mert ne véld, hogy az ifjúság egymagából a prédikációból megtanulja és emlékezetébe vési ezeket. Ha azután ezeket a részeket már jól tudják, akkor ráadásul és megerősítésül néhány ezekről készült zsoltárt vagy éneket is elő lehet venni, hogy az ifjúság így járatos legyen a Szentírásban és naponként gyarapodjék. De nem érhetjük be azzal, hogy ezeket szó szerint tudják és felmondják, hanem késztesd el az ifjúságot a prédikációra is, különösen abban az időszakban, amely a káté magyarázatának van rendelve, hogy hallják ezeket a magyarázatokat és megtanulják mindegyik cikknek az értelmét. Úgy, hogy a hallottakat el is tudják mondani s a kérdésekre helyes feleleteket tudjanak adni, hogy prédikálásunk ne legyen haszon és gyümölcs nélkül való. Mert azért iparkodunk a kátét minél gyakrabban prédikálni, hogy az ifjúságBa beleplántáljuk; nem magasan szárnyalva, sem finoman boncolva, hanem röviden és a legegyszerűbben, hogy a mondottakat jól megértsék és emlékezetükben maradjon. Azért az említett részeket most sorra vesszük és a lehető legvilágosabban elmondunk róluk annyit, amennyi szükséges.


Az első parancsolat.
Ne legyenek más isteneid!

Más szóval: Egyedül bennem lásd Istenedet! Mit akar ez mondani és mint kell ezt érteni? Mit jelent az, hogy valakinek van Istene, avagy mi az Isten? Felelet: Istennek hívjuk azt, akitől az ember minden jót vár s akihez menekül minden nyomorúságában. Úgy, hogy ha van Istenünk, ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy van valakink, akiben teljes szívből hiszünk és megbízunk. Amint azt gyakran mondottam: A szív bizodalma tesz valakit Istenünkké, avagy bálványunkká. Ha a hit és bizalom igazi, akkor Istened is igazi Isten. Viszont, ha a bizalom hamis és téves, akkor szükségszerűen Istened is hamis Isten. E kettő ugyanis együvé tartozik: hit és Isten. Már most – újból mondom: – amin szíved csüng és amiben bizakodik, az valósággal a te Istened.

Magának a parancsolatnak értelme ennélfogva az, hogy igazi, szívből jövő hitet és bizalmat követel, úgy, hogy ez a hit és bizalom az egyetlen igaz Istent öleli át s egyedül hozzá ragaszkodik. Ez nyilván azt akarja mondani: Jól vigyázz és engedd, hogy én legyek egyedül a te Istened és nehogy valaki mást keress magadnak. Más szóval: Ha valami jóban szűkölködöl, várd azt Éntőlem és keresd Énnálam. Ha pedig valami szerencsétlenség, vagy csapás ér, folyamodj Énhozzám s bízd magadat Reám. Én, Én, megelégítlek és kisegítlek minden bajból. Csak a szívedet ne engedd át senki másnak, s ne nyugtasd meg senki másnál.

Ezt most kissé erősebben ki kell színeznem ellentétes példákkal, hogy mindenki megértse s magának jól megjegyezze. Sok azt gondolja, hogy van Istene s mindene, ha pénze és jószága van. Abban bízik és attól fuvalkodik, de oly rendületlenül és akkora biztonságban, hogy mindenkit semmibe vesz. Lásd, ennek is van Istene, a neve Mammon, tehát pénz és vagyon. Testestől-lelkestől ennek adja magát; ez a legnépszerűbb bálvány a földön. Akinek van pénze és vagyona, biztonságban érzi magát. Vidáman


12

és rettegés nélkül él, mintha a Paradicsom kellős közepében laknék. Viszont, akinek nincs, az kétségbeesik, elcsügged, mintha Istenről sohasem hallott volna. Abból a fajtából ugyanis nem sok akad, akik vidámak és bátorságosak, nem búsulnak és nem panaszkodnak, ha a pénz istene fukar kezekkel mér is nekik. Mert az az érzület hozzátapad az emberi természethez és elkíséri egész a sírig.

Így vagyunk azzal is, aki abban bizakodik, azzal kevélykedik. hogy neki valami kiváló képessége, esze, hatalma, nagyszerű összeköttetése, barátja és becsülete van. Ennek is van Istene, de nem az egyetlen igaz Isten. Megint láthatod, mily elbizakodott, vakmerő és öntelt lesz az ember az efféle előnyök alapján, és mennyire kétségbe esik, ha ilyenekkel nem rendelkezik vagy effélékben veszteséget szenved. Azért újból mondom, hogy ennek a parancsolatnak helyes magyarázata ez: Hogy Istenünk van, az azt teszi, hogy van valakink, akiben szívünk teljesen megbízik.

Hasonlóképen vizsgáljuk azt is, amit eddig űztünk és tettünk elvakultságunkban a pápaság alatt. Ha valakinek fájt a foga, böjtölt és szent Apollóniához folyamodott. Ha valaki tűzveszedelemtől félt, akkor szent Lőrincet választotta védőszentjéül; ha valaki dögvésztől félt, akkor fogadalmat tett szent Sebestyénnek, vagy szent Rókusnak. S így még számtalan utálatosság, mert mindenki kiválasztja a maga szentjét, azt imádja s szükség idején segítségül azt hívja. Ide tartoznak azok is, akik még botrányosabb üzelmeket folytatnak: az ördöggel szövetkeznek; hogy meggazdagítsa, hogy szeretkezéseikben segítse őket, őrizze meg állatjaikat s kerítse elő elveszett tárgyaikat stb. Ide tartoznak az igézők és varázslók. Ezek ugyanis szívüket mindnyájan egészen másra irányítják s egészen másban bíznak, mint az élő Istenben. Nem várnak Tőle semmi jót, de nem is keresik Őnála.

Könnyen megértheted most már, hogy mit és mennyit kíván ez a parancsolat: nem kevesebbet, mint hogy az embernek teljes szíve és minden bizalma egyedül Istenre támaszkodjék és senki másra. Mindezekből könnyen kiveheted, hogy Istent elfogadni nem annyit jelent, mint Őt valahogy megmarkolni, pénzes zsákunkba gyömöszölni vagy szekrényünkbe csukni. Ellenben Őt elfogadni annyit jelent, hogy a szív Őt megragadja, rajta csüng. Szívünkkel rajta csüngeni viszont nem kevesebbet jelent, mint mindenestől Őbenne bizakodni. Éppen azért akar Ő bennünket minden mástól, ami Rajta kívül van, elvonni és magához vonzani, mert Ő az egyetlen örökkévaló kincs. Mintha azt mon-


13

daná: "Amit te azelőtt a szenteknél, vagy a Mammonnál, vagy máshol annyi bizalommal kerestél, várjad azt most már Éntőlem és tekints Engem annak, aki kész rajtad segíteni s téged minden jóval gazdagon elárasztani.

Íme, most láthatod, mi az Istennek igazi dicsőítése és tisztelete, amely Neki tetszik, amelyet Ő örök haragjával való fenyegetés mellett meg is parancsolt; az tudniillik, hogy a szív ne tudjon más vigaszról és bizodalomról, mint az Őbenne valóról s ne is engedje magát attól elszakasztatni, hanem legyen bátorsága erre feltenni és elveszteni mindent, ami csak van e kerek világon. Ezzel szemben könnyen beláthatod s megítélheted, hogy e világ csupa hamis istentiszteletet és bálványozást űz. Annyira elvetemedett ugyanis egy nép sem volt, hogy valamilyen istentiszteletet fel ne állított s meg ne tartott volna. Szinte egymással versengve gyártotta meg ki-ki a maga külön istenét abban, amitől vagy akitől valami hasznot, segítséget és vigasztalást remélt.

Innét magyarázható, hogy azok a pogányok, akik mindenüket a hatalomra és uralkodásra alapozták, főistenükként Jupitert választották. A többiek, akiknek minden a gazdagodás, jólét, vagy élvezet és szórakozás volt, – Herkulest, Merkuriuszt, Vénuszt vagy másokat; a viselős asszonyok Diánát vagy Lucinát és így tovább: Mindenki azt teszi Istenévé, akihez a szíve vonja. Úgyhogy voltaképp a pogányok felfogása szerint is annak van istene, aki hisz és bízik. Abban tévednek, hogy bizalmuk hamis és csalóka, mert nem az egyetlen igaz Istenre irányul, Akin kívül valóban nincs Isten sem égen, sem földön. Azért a pogányok tulajdonképpen az ő saját költött gondolataikat és Istennel kapcsolatos ábrándjaikat tették bálványukká, s így voltaképp az üres semmiben bíztak. Így vagyunk minden bálványimádással. Ez ugyanis nem csak annyiból áll, hogy az ember bálványképet állít fel és azt imádja, hanem főképp a szívben rejlik, amely másfelé kacsint, segítséget és vigasztalást a teremtményeknél, szenteknél, vagy ördögöknél keres és Istennel nem törődik, Róla még annyi jót sem tételez fel, hogy szeretne segíteni, nem hiszi el azt sem, hogy Istentől származik az a jó, amiben részesül.

Van ezenfelül még egy hamis istentisztelet, és ez a legnagyobb bálványozás, amit mi is eddigelé űztünk, s a világban még mindig uralkodik; erre van alapítva minden papi rend; ez egyedül arra a lelkiismeretre szorítkozik, amelyik segedelmét, vigasztalását és üdvösségét a saját cselekedeteiben keresi, vakmerőségében Istent az égből aláráncigálná, s folyton azt számolgatja: mennyi alapítványt tett, mennyit böjtölt s hány misét szolgáltatott, stb. Ebben


14

bizakodik és ezzel kérkedik, mintha semmit sem akarna Istentől ajándékképp elfogadni, hanem mindent maga akar megszerezni s bőségesen megszolgálni, mintha Istennek szigorúan kötelessége lenne, hogy szolgálatunkra álljon. Mintha Ő lenne a mi adósunk, mi pedig a hitelezői. Mi más ez az eljárás, mint Istenből bálványt, sőt másodlagos bábistent csinálni, viszont önmagunkat főistenné tenni és feltolni. De ez kicsit már túlságosan éles, nem való fiatal gyermekeknek.

Az egyszerű lelkeknek azonban mondjuk el ezt, hogy e parancsolat értelmét jól felfogják és megjegyezzék. Tudniillik hogy nekünk egyedül Istenben kell bíznunk, minden jót Tőle kell remélnünk és várnunk, mint Aki adja testünket, életünket, ételünket, italunkat, táplálékunkat, egészségünket, oltalmunkat, békességünket, minden szükségletünket az ideig- és örökkévaló javak dolgában. Ehhez járul még, hogy Ő óv meg veszedelmektől, s ha mégis valami baj érne, megment és kiszabadít úgy, hogy – mint már eleget hallottuk, – egyedül Isten az, aki által minden jót nyerünk és minden gonosztól megszabadulunk. Innen magyarázható az is, – véleményem szerint, – hogy mi németek Istent eleitől fogva egy olyan szóval jelöljük (Gott), amelynél találóbban és illőbben egy más nyelv sem, tudniillik: a "" (gut) szócskából származó szóval, minthogy Ő örök forrás, melyből folyton csupa jó özönlik, amelyből minden, ami jó s jónak nevezhető, kiárad.

Nem változtat ezen az a körülmény sem, hogy sok jóhoz emberek útján jutunk. Az igazság mégiscsak az, hogy mi mindent Istentől kapunk, ami az Ő parancsa és rendelése folytán lesz a mienk. Szüleink, minden felsőbbségünk, azonkívül minden egyes felebarátunk megkapta azt a parancsot, hogy velünk jót tegyenek. Úgyhogy mi voltaképp nem őtőlük, hanem őáltaluk Istentől kapunk meg mindent. Mert a teremtmények csupán a kéz, a meder és az eszköz, amelyeknek közvetítésével Isten ad mindent. Így ad Ő az anyának emlőt és tejet, hogy gyermekét táplálhassa. Ad táperővel bíró magvakat és különféle növényzetet a földből, amely javakat egy teremtmény sem tudna a maga erejéből létrehozni.

Azért senki ne merészeljen valamit venni, vagy adni, ha csak nem Isten parancsa alapján. Hogy így minden Isten adományának tekintessék és érte hála Néki adassék, amint azt e parancsolat követeli. Következik ebből az is, hogy a teremtmények útján nyújtott javakat sem szabad megvetnünk, sem vakmerőségből más utakon s módokon csikarnunk ki, mint ahogy azt Isten


15

megparancsolta. Mert ez már nem azt jelentené, hogy Istentől kapunk mindent, hanem azt, hogy önmagunktól várjuk.

Legyen már most mindenikünk azon a maga életében, hogy ezt a parancsolatot mindenek felett nagyra becsülje és vele ne tréfáljon. Kérdezd és vizsgáld meg alaposan szívedet, s akkor megtudod, hogy vajon egyedül Isteneim csüng-e az, vagy sem. Ha olyan szíved van, hogy Istentől csupa jót tud remélni, különösen nyomorúság és ínség idején, és ezen kívül mindent veszni hagy, ami nem Isten, akkor elmondhatod, hogy a te Istened az egy igaz Isten. Viszont, ha a szíved függ valamin, amitől több jót és segítséget remél, mint Istentől; Istenhez pedig nem siet, hanem fut előle a nehézségek idején, akkor neked más Istened van, bálványistened.

Hogy pedig az ember minél jobban lássa, miszerint Isten nem akarja, hogy mindezt félvállról vegyük, hanem hogy szigorúan megtartsuk, e parancsolat mellé elsőbben valami rettenetes fenyegetést, majd szép és vigasztaló ígéretet illesztett. Nekünk pedig ezt is nyomatékosan kell hangoztatnunk, s az ifjú nemzedéknek jót emlékezetébe kell vésnünk, hogy megszívlelje és megtartsa:

"Mert én, az Úr, a te Istened, szigorú Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét gyermekeiken harmad- és negyedízig, azokon, akik engem gyűlölnek, de kegyelmet gyakorlok ezer ízig azokkal, akik engem szeretnek és parancsolataimat megtartják."

Bár voltaképp – amint később hallani fogjuk – ezek a szavak minden parancsolatra vonatkoznak, úgy mégis különösen ehhez a főparancsolathoz vannak kapcsolva. Mint ahogy az embernél is legfontosabb az, hogy rendben legyen a feje, mert ha fejünk helyén van, egész életünknek rendben kell folynia. Ehnondhatnánk ennek a fordítottját is. Nos azért tanuld meg e szavakból, mennyire haragszik Isten azokra, akik rajta kívül valami másban bizakodnak, s viszont: mily jóságos és kegyelmes azokhoz, akik teljes szívből egyedül Benne bíznak és hisznek. Elannyira, hogy haragja nem lohad negyedízi nemzedékig; ezzel szemben jósága és irgalmassága elhal sok ezerekre. Mindez azért, hogy senki könnyelműen biztonságban ne érezze és a véletlenre ne bízza magát, mint ahogy az eldurvult szívűek hitegetik magukat: "Úgysem nyom az sokat a latba, hogy így vagy úgy él-e az ember!" A mi Istenünk olyan Isten, Aki nem hagyja megbosszulatlanul, ha valaki Tőle elfordul és haragját nem szünteti meg egész negyedízig, tehát mindaddig, amíg fiastul-sarjastul ki nem irtatnak. Azért akarja, hogy féljük Őt s meg ne vessük.


16

Isten mindezt már be is bizonyította különböző történetekben és eseményekben, amint azt az Írás és a mindennapi tapasztalat bőven feltárja s tanítja, Ő ugyanis kezdettől fogva irtó hadjáratot indított minden bálványozás ellen, és e célból mind a pogányoknál, mind a zsidóknál, mind a mai idők népeinél minden hamis istentiszteletet lerombol, úgy, hogy végül is mindazoknak, akik makacsul ragaszkodnak ahhoz, el kell pusztulniok. Éppen azért azt kell mondanunk, hogy bár most sok büszke, hatalmas és gazdag atyafi akad, aki saját Mammonjára támaszkodva hetykélkedik, nem törődve, hogy Isten haragszik-e, vagy nevet, – úgy tüntetvén fel a dolgot, hogy ők nem félnek kihívni maguk ellen Isten haragját –, mégsem fognak jó véget érni, hanem hirtelen elbuknak mindazzal együtt, amiben bizakodtak. Ugyanúgy, mint ahogy elvesztek mindazok, akik még náluk is nagyobb biztonságban és hatalomban érezték magukat.

És éppen az ilyen keménynyakú emberek kedvéért – akik azt gondolják, hogy mivel Isten egy ideig elnézi és biztonságban hagyja őket, vagy nem tud üzelmeikről, vagy nem törődik velük – kénytelen Isten oly szigorúan közbevágni és büntetni, hogy nem tudja felejteni még a gyermekeik gyermekeinél sem. S teszi mindezt azért, hogy mindenki beleütődjék, s belássa, hogy Isten nem tréfál. Mert ezek azok, akikre céloz, mikor ezt mondja: "Akik engem gyűlölnek" – mintha azt mondaná: "Akik az ő felfuvalkodottságukban és büszkeségükben megmaradnak." Ha valamiről szól, vagy bizonyságot tesz nekik az ember, azt nem akarják hallani; ha meg arra inti őket az ember, hogy szálljanak magukba és javuljanak meg, mielőtt utoléri őket a büntetés, akkor olyan eszeveszett düh szállja meg őket, hogy Isten haragját már ezzel is ugyancsak kiérdemlik, miként ezt manapság püspökökön és fejedelmeken sorjában megérjük.

De bármily rettenetesek ezek a fenyegetések, sokkalta hathatósabb annak az ígéretnek a vigasza, hogy azoknak, akik mindenestül, egyedül Istenre bízzák magukat, bizonnyal meg fogja mutatni irgalmasságát. Ez pedig azt jelenti, hogy csupa jóban és mindenféle jótéteményben részesíti nemcsak őket, hanem gyermekeiket is ezer és megint ezer ízig. Az ilyen dolog pedig méltán indíthat és serkenthet bennünket arra, hogy szívünknek minden gondolatát teljes bizalommal Istenre irányítsuk, mint akik vágyódunk mind az ideig, mind az örökkévaló javak után, amint azokat a felséges Isten annyi kegyességgel felajánlja, amelyeknek elnyerésére annyi szeretettel biztat s amelyeket oly bőséggel megígér.


17

Ki-ki azért nagyon komolyan szívlelje meg ezeket, és ne vegye úgy, mintha ember szólna. Mert neked jelent vagy örökkétartó áldást, boldogságot és üdvösséget, vagy örök haragot, boldogtalanságot és gyötrelmet. Mit is kívánhatnál jobbat magadnak, mint amit Ő neked oly szeretetteljesen megígért, hogy a tied akar lenni minden gazdagságával, megvédelmez s minden bajodból kiment.

Mindez azonban sajnos kicsorbul azon, hogy a világ egy szemernyit sem hisz el belőle, sem Isten beszédének nem tekinti, mert azt látja, hogy azok, akik Istenben és nem a gazdagságban bíznak, sok bú és baj terhe alatt nyögnek, és az ördög velük szemben annyira elzárkózik, és nekik úgy ellenáll, hogy sem vagyont, sem pártfogást, sem méltóságot nem szerezhetnek, – sőt az életüket is csak alig tengetik. Ellenben akik a Mammonnak szolgálnak, bővölködnek hatalomban, kegyben, megbecsülésben, vagyonban s mindenfajta kényelemben a világ előtt. Éppen azért ezeket a szavakat jól emlékezetbe kell vésni és éppen a világi dolgok csaló ábrázatával szembe állítani, jól tudva, hogy ezek a szavak nem hazudhatnak, meg sem csalhatnak, hanem kell, hogy feltétlenül igazak legyenek s beigazolódjanak.

Gondolj csak vissza, vagy tudakozódj másoknál és felelj nekem: "Azok, akik minden gondjukat és erejüket arra fordították, hogy nagy vagyont és sok pénzt harácsoljanak össze, végül is ugyan mit értek el vele?" Rájössz, hogy munkát és fáradságot vesztegettek. Vagy ha sikerült is nagy vagyont felhalmozniok, az mihamar elpárolgott és elrepült úgy, hogy nem sok örömük telt nekik maguknak sem a gazdagságukban, utánuk pedig a harmadik örökösre már nem jutott belőle semmi sem.

Minderre példát bőven találsz a történelemben, és ugyanezt hallhatod világban jártas öreg emberektől. Csak azután jól jegyezz meg és méltass figyelmedre mindent!

Saul bizonyára nagy király volt. Isten maga hívta el, s kegyes férfiú volt. De mikor trónra került, a szíve elhajolt Istentől, a koronája és jogara lett mindene. Így azután el is kellett pusztulnia mindazzal, amije volt, úgy, hogy gyermekei közül sem maradt fenn egy sarjadékra való.

Viszont Dávid szegény, alacsony sorsból való férfiú volt, folyton üldözték és kergették, hogy sehol az élete nem volt biztonságban. És mégis Saul tőrvetései ellenére is neki meg kell maradnia és királlyá lennie. Mert, amiket Isten a fennebbi Igékben mond, azoknak be kellett teljesedniök s beigazolást nyerniök, mivel Isten sem nem hazudhat, sem nem csalhat. Azért vigyázz,


18

nehogy az ördög és a világ lépre csaljanak káprázatukkal, amely egy ideig fennállhat, végül azonban semmivé foszlik.

Ennélfogva jól tanuljuk meg az első parancsolatot, hogy belássuk, mennyire nem tűr Isten semmiféle elbizakodottságot, vagy más dologban bizakodást. Továbbá, hogy legelsősorban azt kívánja, hogy szívből reméljünk minden jót, akként, hogy az igaz úton egyenesen járjunk, és Isten adta javainkkal úgy bánjunk, ahogyan a cipész használja a tűt, az árt és a fonalat, amiket munkája végeztével félrerak, vagy mint a vendég a szállóban az ételt és fekvőhelyet. Mindent csupán adott szükségleteinkhez képest használjunk, mindegyikünk a maga Istentől rendelt hivatásának és állásának megfelelőleg, és ne engedjük, hogy bármiféle dolog úrrá vagy bálvánnyá legyen felettünk. Érjük be ennyivel az első parancsolatról, amelyet bővebben kellett magyaráznunk, mert a fősúly éppen ezen van; – még pedig azért, mert mint már előbb mondottuk, ha a szív ezen a ponton Istennel rendben van, és ezt a parancsolatot megtartja, akkor a többi már könnyen megy az első nyomában.

A második parancsolat.
Ne vedd hiába Isten nevét!

Míg az első parancsolat a szívet oktatja ki és a hit jelentősegére tanít, addig a második parancsolat onnét bentről kifelé visz, és szánkat meg nyelvünket neveli Isten tetszésére. Az első ugyanis, ami a szívből előtör és amiben a szív megnyilvánul, a beszéd. Tehát, amint fentebb feleletet adtam arra a kérdésre: mit jelent az, ha valakinek van Istene, most arra kerül a sor, hogy ennek s a többi parancsolatnak értelmét is világosan átlásd és elmondd.

Ha azt kérdik tőled: "Hogyan érted a második parancsolatot s mit jelent: Isten nevét hiába venni, avagy vele visszaélni?" – feleld röviden ezt: "Isten nevével akkor élünk vissza, ha azt hazugság vagy más bűn érdekében bármi módon is emlegetjük." Azt a parancsot kapjuk tehát, hogy Isten nevét hamisan ne használjuk s ne vegyük ajkunkra, mikor lelkiismeretünk másképp tudja, vagy legalább is kellene, hogy másképp tudja a dolgokat. Így szokott történni azoknál, akik törvényszék előtt pereskedve esküdöznek s


19

egyik fél a másikkal szemben hazudik. Pedig Isten nevével nem lehet jobban visszaélni, mintha azzal hazudunk, vagy vele valakit megcsalunk. Maradjunk meg e parancsolatnak ennél a magyaros, könnyen érthető magyarázatánál.

Ebből már most mindenki könnyen kiszámíthatja, hogy melyek s mily sokfélék azok az esetek, amelyekben az emberek Isten nevével visszaélnek, bár minden visszaélést felsorolni nem is lehet. De hogy röviden mégis érintsük, felemlítjük, hogy különösen sok visszaélés fordul elő Isten nevével a világi adás-vétel s olyan dolgok körül, minők a pénz, a vagyon és becsület. Történhetik ez nyilvánosan, akár a törvényszék előtt, akár a piacon vagy egyebütt, amikor az emberek esküsznek és hamis esküt tesznek le Isten nevében, vagy valami más dologgal terhelik meg a lelkiismeretűket. Különösen házassági ügyekben gyakori, mikor ketten titkon megesküsznek egymásnak, de a törvény elé kerülve, egyik, vagy a másik fél letagadja.

De az Isten nevével való visszaélés legnagyobb mérvet mégis a lelki s a lelkiismeretet érintő dolgok terén ölt, amikor hamis tanítók lépnek fel és az ő hazug koholmányaikat Isten szava gyanánt terjesztik.

Íme, van itt mód bőven arra, hogy mindent Isten nevével ékesítsünk, szépítsünk vagy igazoljunk, akár közönséges világi adásvételről, akár a hitnek, vagy tannak felsőbbrendű, finom dolgairól van szó. Az Isten nevének meghazudtolói közé tartoznak a káromkodók, mégpedig nem csupán a durvák, akikre azonnal ráismer mindenki, mivel minden szemérem nélkül mocskolják be Isten nevét –‚ akiknek már nem a mi iskolánkban, hanem a hóhér iskolájában volna helyük. Ám ide tartoznak azok is, akik az igazságot és Isten igéjét nyilvánosan meggyalázzák, s azt az ördög szájába adják. Ezekről most bővebben nincs szükség szólani.

Jelen alkalommal hadd tanuljuk és szívleljük meg, mily nagy dolgok fordulnak meg e parancsolaton, hogy minden igyekezettel óvakodjunk és féljünk az Isten szent nevével való bármely visszaéléstől, mint ami a külsőleg megmutatkozó bűnök közt a legnagyobb. Mert bár hazudni és csalni önmagában is nagy bűn, még nagyobbá lesz, ha azt az ember még igazolni akarja és hitelesebbé tétele kedvéért Isten nevét veszi ajkára, s a gyalázat takarására használja úgy, hogy egy hazugságból kétszeres, sőt még többszörös hazugság lesz.

Ezért csatolt Isten ehhez a parancsolathoz is egy igen komoly fenyegetést, amely így hangzik: "Mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül azt, aki az Ő nevét hiába veszi." Azaz


20

senkinek el nem nézi, sem büntetlenül nem hagyja. Amiképpen nem hagyja Isten bosszulatlanul, ha valakinek a szíve elfordul tőle, éppoly kevéssé szenvedheti el, hogy valaki az Ő nevét használja fel hazugságainak szépítgetésére. De fájdalom, most olyan gyalázatos szokás ejtette hatalmába az embereket az egész világon, hogy valóban igen kevesen vannak, akik Isten nevét hazugságra és egyéb gonoszságra nem használják, éppoly kevesen, mint azok, akik teljes szívből egyedül Istenben bíznak.

Mert természettől fogva el vagyunk mi látva egy szép kis erénnyel: ha valaki valami rosszat cselekedett, szeretné a gyalázatát eltüntetni s palástolni, hogy senki ne lássa, ne tudja. Mert az arcátlanságban senki annyira nem megy, hogy elkövetett gonosztettével mindenki előtt dicsekedjék, hanem inkább titkolja, nehogy rájöjjenek. Ha aztán valakit előfognak, akkor Isten adja oda a nevét és öltöztesse a gaztettet kegyes mezbe, a gyalázatot a tisztesség látszatába! Ide fajult ma már a világ folyása, s új, nagy özönvízként elárasztja az egész földkerekséget. Jutalmul kapunk, amit keresünk s amire rászolgáltunk: dögvészt, háborút, drágaságot, tűzvészt, árvizet, rossz feleséget, gyermekeket, cselédséget és ki tudja, még miféle csapást! Mert honnan is eredne máshonnét ez a tengersok nyomorúság? Még igen nagy kegyelem, hogy a föld elhordoz és táplál bennünket.

Ezért kell mindenek előtt az ifjú nemzedéket rávezetni s hozzászoktatni, hogy ez és a többi parancsolat nagy legyen a szemében, és ha megszegi, tüstént működjék a vessző, s a parancsolat azonnal tartassék elébük, és plántáltassék újból beléjük, úgy hogy nem csupán a testi fenyítéstől való félelemre, hanem az Istentől való s Előtte való félelemre neveltessenek.

Így most már megértheted, mit jelent Isten nevével visszaélni. Dióhéjba foglalva tudniillik azt, hogy vagy hazugságra, valaminek olyan név alatt való szerepeltetésére használjuk, ami nem felel meg a valóságnak, – vagy átkozódáshoz, esküdözéshez, varázsoláshoz vesszük igénybe, szóval végeredményben, hogy kényünk-kedvünk szerint valami gonoszságot művelünk vele.

Meg kell azonban tudnod emellett azt is, miként kell Isten nevét helyesen használni. Mert ugyanazon szavakkal, amikor azt mondja: "Ne vedd hiába Istened nevét!" – egyszeriben azt is tudtunkra adja, hogy viszont jóra annál inkább használjuk azt. Hisz ez a név éppen azért jelentetett ki s adatott nékünk, hogy használatban legyen és hasznunkra fordítsuk. Ebből már most önként következik, hogy míg meg van tiltva, hogy Isten szent nevét hazugságra vagy más bűnre felhasználjuk, addig viszont meg van paran-


21

csolva, hogy az igazság, valamint minden más jó érdekében igénybe vegyük. Így például, mikor igazunkat esküvel erősítjük meg, ahol arra szükség van s ahol azt tőlünk kívánják. Ugyanúgy akkor, ha Isten nevében igaz dolgokat tanítunk. Hasonlóképpen, ha az Ő nevét a nyomorúságban segítségül hívjuk, vagy valami jótéteményéért dicséretet, vagy hálát adunk, stb. Mindezt egybefoglalva, megparancsolva találjuk az 50. Zsoltár ezen igéjében: "És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem." Mert Isten nevének igazságban való ajkunkra vétele és áldásos felhasználása jelenti mindezt s így szenteltetik meg az Ő neve, ahogyan a Miatyánk mondja.

Íme, itt van most már előtted az egész parancsolat magyarázata! Ennek tudtával könnyű megfelelni arra a kérdésre, ami sok tudós elméjét megzavarta: "Miért van az evangéliumokban az eskü megtiltva, holott Krisztus, szent Pál és a többi szentek nem egyszer esküdtek?" Rövid válaszunk erre nézve az: Esküdni sohasem szabad gonoszul, azaz hazugul, s mikor se haszna, se szüksége nincs. Ellenben jó ügyben és felebarátunk javára szabad esküdni. Mert jó dolog az, ami által Istent dicsérjük, az igazságot és jogosságot megszilárdítjuk, a hazugságot eltiporjuk, az embereket megbékéltetjük, engedelmességet tanúsítunk s viszályt csillapítunk. Mert maga Isten lép itt közbe, széjjelválasztván igazságot és igazságtalanságot, gonoszságot és jóságot. Ha az egyik fél hamisan esküszik, már ki is van mondva reá az ítélet, úgyhogy semmiképp sem szökhetik a büntetés elől. S ha megtörténik, hogy a büntetés egy időre elmarad, végül is nem lesz abból az illetőnek haszna, úgy, hogy a hamis eskün szerzett nyereség elolvad a kezében, és soha nem örülhet neki. Így tapasztaltam már én ezt sokaknál, akik megszegvén házassági esküjüket, nem volt aztán már nékik egyetlen jó órájuk s egyetlen igazán jó napjuk, s azután javaikat is elvesztvén, testileg-lelkileg nyomorultul elvesztek.

Éppen azért ismételten intek és buzdítok mindenkit, hogy gyermekeinket már idejekorán intéssel és elrettentéssel, fékentartással és testi fenyítéssel szoktassuk arra, hogy iszonyodjanak minden hazugságtól, főképp pedig attól, hogy ilyesmihez használják fel Istennek nevét. Mert, ahol ezeknek szabad folyást engednek, nem lehet ott semmi jót várni, amint azt most is láthatjuk, hisz a világ gonoszabb, mint valaha, és sehol semmi jórend, sem engedelmesség, sem hűség, sem hit, hanem csupa elvetemült és féktelen ember, akiken sem a tanítás, sem a fenyítés nem fog! Mindez pedig Isten haragja és büntetése azért, hogy oly szemérmetlen módon tiporják lábbal e parancsolatot.


22

Másrészt kötelességünk az is, hogy gyermekeinket sarkalljuk és ösztönözzük Isten nevének magasztalására és arra, hogy folyton ajkukra vegyék mindazzal szemben, ami bárhol éri őket s útjukba kerül. Mert Isten nevének igazi tisztelése abban áll, hogy minden vigasztalást Tőle várunk, és éppen azért segítségül is Őt hívjuk, mégpedig úgy, hogy előbb – mint fentebb hallottuk – a szív adja meg Istennek a tiszteletet a benne való hit által, azután a száj is a Róla való vallástétellel.

Az efféle eljárás egyben üdvös és hasznos szokás, igen hathatós az ördöggel szemben, aki állandóan ott settenkedik körülöttünk, s azt lesi, hogyan tudna bűnbe és gyalázatba, nyomorba és veszedelembe juttatni. De nem szívesen hallja és nincs maradása, ha valaki szíve mélyéből emlegeti s hívja segítségül Isten nevét, és bizonyára sok borzasztó és gyalázatos bukás érne, ha Isten az Ő nevének segítségül hívása fejében meg nem tartana bennünket. Magam is sokszor kipróbáltam és bőven megtapasztaltam, hogy gyakran egy-egy hirtelen reám zuhanó, nagy szerencsétlenség azonnal elfordíttatott rólam és elmúlt, mihelyest Isten nevét segítségül hívtam.

Az ördög keserűségére – hadd mondjam így – kellene Isten szent nevét mindenkor ajkunkon hordozni, hogy ne árthasson nekünk, bármennyire is szeretne.

Ezt érjük el azzal is, ha hozzászoktunk, hogy mindenféle eshetőségre számítva magunkat naponként Istennek ajánljuk testestül-lelkestül, és az Ő oltalmára bízzuk feleségünket, gyermekeinket, cselédségünket s minden vagyonunkat. Így jöttek létre a "Magasztaljátok!" "Hálákat adok!" kezdetű s más estéli és reggeli imádságok s ennek köszönhetik fennmaradásukat is. Hasonlóképp az a gyermekkorból szokásos gyakorlat, hogy a kereszt jegyével áldjuk meg magunkat, ha valami borzasztót, vagy retteneteset látunk, vagy hallunk és azt mondjuk: "Uram, Isten, őrizz meg; drága Uram, Krisztusom, segíts meg!" s más efféle. Viszont akkor is, ha valakivel valami nem is várt jó történik, bármi csekélység is az, mondjuk csak: "Áldott legyen érte az Isten, legyen Övé a hála; ezt és ezt Isten ajándékozta nékem!" stb. úgy kell erre szoktatni gyermekeinket, mint azelőtt arra, hogy Szent Miklós, vagy más szentek kedvéért böjtöljenek és imádkozzanak. Kedvesebb és tetszőbb dolog lenne ez Isten előtt, mint akármilyen kolostori élet, vagy karthauzi szenteskedés.

Lásd, így lehet az ifjúságot gyermekhez alkalmazott módon, mintegy játszva Isten félelmében s tiszteletében felnevelni, hogy az első és második parancsolat igazi buzgóság mellett náluk


23

állandó gyakorlattá váljék. Ebből aztán annyi jó származhatnék, bontakozhatnék ki s hozhatná meg gyümölcsét, hogy oly nemzedék nőne fel, amely áldására és felvidulására lehetne az egész országnak. Ez volna a jó nevelés, amikor nyájassággal és örömmel szoktatjuk a gyermekeket. Mert, amit csupán vesszővel és ütleggel kell a gyermekből kikényszeríteni, abból nem sok jó származik, s még ha ez úton elérnél is valamit, nem maradnak tovább kegyesek, csak amíg a vesszőt hátukon érzik.

Ez a nevelési mód pedig belegyökerezik a szívbe, és a gyermekek jobban félnek Istentől, mint a bottól vagy virgácstól. Mindezt az ifjúság kedvéért mondom el ilyen egyszerűen, hogy végre szívükbe hatoljon. Mert, ha gyermeket tanítunk, vele kell gagyognunk. Így óvtunk tehát az Isten nevével való visszaéléstől, s buzdítottunk annak helyes használatára, ami nem csupán szavakból áll, hanem azoknak megfelelő cselekedetekből s életből, hogy tudjuk, hogy ez az Istennek felettébb kedve szerint való s meg is fog érte jutalmazni oly nagy bőséggel, mint amilyen borzasztóan büntet, ha azzal visszaélünk.

A harmadik parancsolat.
Az ünnepnapot megszenteljed!

Ünnepnapot mondunk a zsidó "sabbath" szócska nyomán, amely eredetileg annyit jelent, mint ünnepelni, más szóval magunkat a munkától mentesíteni. Innét erednek ezek a szólások: szünnapot tartani, vagy szentnapot ülni. Isten már az ótestamentumban elkülönítette a hetedik napot a többitől, elrendelte ünnepnap gyanánt és megparancsolta, hogy ez minden más nappal szemben különösen megszenteltessék. Ami az ünneplés rendelkezéseit illeti, e tekintetben ez a parancsolat csupán a zsidók számára készült. Nekik kellett minden köznapi munkát abbahagyni és pihentetni, hogy ember és állat egyaránt felüdülhessen s a szakadatlan munka következtében le ne gyengüljön. És ámbár ők később túlságosan szűkre szabták az ünnepnapon végezhető dolgok számát, és csúnyán visszaéltek vele, amikor Krisztust is üldözték emiatt, és nem tűrtek el oly cselekedeteket sem, amelyeket pedig ők maguk


24

is véghezvittek ünnepnapon, amint azt az evangéliumokban olvassuk, mintha a parancsolat betöltése azzal máris biztosíttatnék, hogy semmiféle külső dolgot nem végezünk, holott ennek a parancsolatnak a célja elvégre egyáltalában nem ez, hanem csak az, hogy tartsák meg az ünnep vagy nyugalom napját, amint erről mindjárt fogunk bővebben hallani.

Ama közönséges értelmezésben tehát ez a parancsolat keresztyénekre egyáltalában nem tartozik – mert teljesen külső, múló dolgok foglaltatnak abban, amint az ótestamentumnak egyéb rendelkezéseiben is, amelyek bizonyos szertartásokhoz, személyekhez, időhöz és helyhez vannak kötve, amelyek alól most már Krisztus által mindnyájan feloldattunk.

Egyébként, hogy az egyszerűbb emberek számára keresztyén tanulságokat vonhassunk le, hogy mit kíván Isten tőlünk ebben a parancsolatban, jegyezd meg a következőt: Mi az ünnepnapokat nem az értelmes és tanult keresztyének miatt tartjuk meg, mert ezeknek nem volna arra szükségük – hanem egyrészt bizonyos testi okok és szükségletek folytán, amiket a természet tanít és követel meg. A közönséges testi munkával foglalkozó tömegek, szolgáink és szolgáló leányaink kedvéért, akik az egész hetet munkában és hajszában töltik, hogy legyen nekik is egy napjuk, amikor nyugalomra térhetnek s friss erőt kaphatnak.

Másrészt leginkább azért, hogy ilyen nyugalmi napokon, mivel egyébkor nincs érkezésük hozzá, az emberek időt és módot nyerjenek az istentiszteleten való részvételre, tehát arra, hogy összegyülekezzenek, Isten igéjét hallgassák, afelett elmélkedjenek, s annakutána Istent magasztalják, Neki énekeljenek s Őhozzá imádkozzanak.

De ez – mondom – nálunk nincs különös időkhöz fűzve, mint a zsidóknál, mintha ennek éppen ezen vagy azon a napon kellene mindenképp történnie, mert önmagában véve egyik nap sem különb a másiknál. Hiszen voltaképp mindennek minden napon kellene történnie. De mert az emberek többsége nem tudna ebben résztvenni, kénytelenek vagyunk a hétnek legalább egy napját kitűzni e célra. Mivel pedig ősidők óta a vasárnap rendeltetett ki e célból, maradjunk csak annál, hogy az ünneptartás egyöntetű rendben menjen végbe s felesleges újítások által senki se támasszon zavart e téren.

Az tehát ennek a parancsolatnak egyszerű értelme, hogy ha már ünnepet tartunk, szenteljük azt az Isten igéjének tanulására. Vagyis e napnak igazi rendeltetése a prédikálás tisztének betöltése, éspedig az ifjúság és a szegény tömegek kedvéért. Mind-


25

ezt pedig olyképpen, hogy a munkától való tartózkodást ne vegyük oly szűklátó szigorúsággal, mintha ebből kifolyólag más esetlegesen előadódó munkák, amelyek elől nem térhetünk ki, teljességgel tilosak volnának.

Megkérdeztetvén azért a felől, hogy mit jelent: "Az ünnepnapot megszenteljed!" – így felelj: "Az ünnepnapot megszentelni annyit jelent, mint azt szentnek tartani." "És mit jelent valami napot szentnek tartani?" "Nem mást, mint megszentelt beszélgetést, cselekedeteket s életet folytatni." Mert magának a napnak nincs szüksége megszentelésre, hiszen az már magában szentül teremtetett! Isten azonban azt akarja, hogy az neked legyen szent. Rajtad fordul meg tehát, hogy szent lesz-e ez a nap, vagy szentségtelen, aszerint, amint szent vagy szentségtelen dolgokat űzöl rajta.

Mi módon megy mármost végbe ez a megszentelés? Nem úgy, hogy a kályha mellé ülünk és testi munkát a világ minden kincséért sem végezünk; sem úgy, hogy koszorút teszünk a fejünkre s felöltjük legszebb ünneplőruhánkat, hanem, mint mondám úgy, hogy Isten igéjével foglalkozunk s magunkat abban gyakoroljuk.

Nekünk keresztyéneknek voltaképp minden nap ilyen ünnepnapot kell tartanunk, csupa szent dolgokat végeznünk, azaz naponként Isten igéjével kell járnunk-kelnünk s szívünkben és szánkban is egyaránt azt kell hordanunk. Mivel pedig nem valamennyien érünk rá, mint már mondottuk, hetenként néhány órát kell az ifjúság számára vagy legalább egy napot az egész nagy tömeg számára felhasználnunk abból a célból, hogy akkor mindenki csupán ezzel foglalkozzék, s különösen a Tízparancsolatban, a Hiszekegyben s a Miatyánkban tegyen előhaladást, úgy hogy ekként mindnyájunk élete és lénye Isten igéje szerint irányíttassék. Amikor ezt igazán kiadósan így gyakorolják, akkor el lehet mondani, hogy az ünnepnapot igazán megtartják; ha azonban nem – akkor ne mondják azt keresztyén ünnepnapnak. Mert ünnepelgetni és tétlenkedni nagyszerűen tudnak azok is, akik nem keresztyének, aminthogy a mi papjaink egész hadserege is nagyszerűen tud naponként a templomában elálldogálni, énekelni és csilingelni, de a legkevésbé egyetlen ünnepnapot is megszentelni: mert ők Istennek egy szemnyi igéjét sem prédikálják, sem nem gyakorolják, sőt éppen ellene tanítanak és élnek.

Pedig az Isten igéje minden szentség felett való szentség, sőt az egyetlen, amiről mi keresztyének tudunk s ami birtokunkban van. Mert még ha mindjárt minden szentnek csontját, avagy szent és megszentelt ruházatát egy halomba raknánk, mit sem segítene


26

rajtunk. Mert az mind merő holt dolog, ami senkit nem tud szentebbé tenni. Isten igéje ellenben az a kincs, amely mindeneket megszentel, s ami által lettek maguk azok a szentek is szentekké. Abban a pillanatban, amikor Isten igéjével foglalkozunk, azt prédikáljuk, hallgatjuk, olvassuk, vagy rajta gondolkodunk, kinek-kinek a személye, azon napja, vagy cselekedete megszenteltetik, nem egy bizonyos külső cselekedet folytán, hanem az Ige folytán, amely minket mindnyájunkat szentekké tesz. Ezért hangoztatom én mindig, hogy minden mi életünknek és cselekedetünknek Isten igéje szerint kell folynia, ha azt akarjuk, hogy azok Isten előtt tetszők és kedvesek legyenek. Ahol ez történik, ott e parancsolat legteljesebb erővel betöltéshez jut.

Viszont minden olyan dolog és cselekedet, ami Isten igéjén kívül megy végbe, Isten előtt szentségtelen, ha úgy csillog s ragyog is, amint csak kifér rajta, ha csupa szent jelvényekkel volnának is körülkösöntyűzve. E fajtából valók a mindenféle összekoholt szerzetesrendek, amelyek Isten igéjéről mit se tudnak, s megszenteltetésüket a saját cselekedeteikben keresik.

Jól jegyezd meg azért, hogy ezen parancsolatnak ereje s veleje nem a tétlenségben, hanem a megszentelésben van, még pedig akképpen, hogy ezen a napon egész sajátosan gyakoroljuk magunkat a szent dolgokban. Mert egyéb dolgaink és foglalatosságaink sem nevezhetők szent műveleteknek, ha elébb maga az ember szentté nem válik. Ehhez pedig valami olyan munkára van szükség, ami által maga az ember szentté tétetik, ami viszont – mint hallottuk –, csupán Isten igéje által történik. Éppen e célból szereztettek és rendeltettek megfelelő helyek, időpontok, személyek, s maga az egész külsőségek közt lefolyó istentisztelet, hogy a legnagyobb nyilvánosság számára is bőséges alkalom nyíljék minderre.

Minthogy már most ily nagy jelentősége van az Isten igéjének, hogy egy ünnepnapot sem szentelhetünk meg nélküle, tudnunk kell, hogy Isten azt akarja, hogy ezt a parancsolatot szigorúan megtartsuk, s megbünteti mindazokat, akik az Ő igéjét megvetik, se hallgatni, se tanulni nem akarják, kivált abban az időben, amely egyenest arra rendeltetett.

Azért e parancsolat ellen nem csak azok vétkeznek, akik az ünnepnappal durván visszaélnek s azt megszentségtelenítik, mint például azok, akik kapzsiságuktól, vagy könnyelműségüktől hajtva elhanyagolják az Isten igéjének hallgatását, s holtrészegre isszák magukat a kocsmákban s fetrengenek a sárban, mint a disznók. Ám ide tartozik a másik had is, akik Isten igéjét csak úgy hallgatják, mint egy másfajta mesét, csak szokásból mennek el


27

a prédikációra, s úgy jönnek ki onnét, amint bementek, s ha egy-egy évnek vége van, az idén is ugyanott vannak, ahol tavaly. Mindezideig ugyanis azt tartották: elég jól megünnepeljük az ünnepet, ha vasárnaponként egy misét, vagy az evangélium felolvasását végighallgatjuk. Isten igéje után azonban senki nem tudakozódott, aminthogy azt senki nem is hirdette. Most pedig, amikor már Isten igéje itt van a kezeink között, még mindig nem hagyunk fel a visszaéléssel! Hagyjuk szépen, hogy folyton csak prédikálgassanak nekünk, csak intsenek-buzdítsanak bennünket, meghallgatjuk, de nem vesszük komolyan a szívünkre.

Tudd meg azért azt is, hogy nem csupán a hallgatás a dolgunk, hanem a megtanulás és megtartás is, s ne gondold, hogy ez csupán a te egyéni tetszésedre van bízva, s hogy nem sokat nyom a latban. Gondold inkább meg, hogy ez Istennek parancsolata, Aki számon fogja kérni tőled, hogy miképp hallgattad, tanultad s tisztelted az Ő igéjét!

Hasonlóképpen kell ostorozni azokat a visszataszítóan öntelt lelkeket, akik ha egy, vagy két prédikációt hallgattak, már tele, sőt csordulásig vannak, mint akik most már maguk is nagyszerűen tudnának prédikálni, s mintha mesterre többé nem lenne szükségük. Mert éppen ez az a bűn, amit azelőtt a halálos bűnök közé soroltak, s amit görögül "akédiának" azaz lelki tunyaságnak és megunásnak neveznek. Ez az az ellenség módjára pusztító káros kór, amellyel az ördög sok szívet elkábít és megcsal, hogy rajtunk üssön s az Isten igéjét titkon megint elorozza tőlünk.

Mert azt jegyezd meg magadnak, hogy ha mégannyira is ismernéd Isten igéjét és mester volnál minden Ő dolgaiban, mégis naponként az ördög birodalmában vagy, aki sem éjjel, sem nappal nem nyugszik, hogy megkörnyékezzen, hogy szívedben az előző, valamint minden más parancsolatokkal szemben is hitetlenséget s gonosz gondolatokat ébresszen. Azért kell Isten igéjének folyton a szívedben, ajkadon s füledben lenni. Ha pedig a szív tétlenül hivalkodik és az Ige nem hangzik, akkor beront a sátán, és megtette a kárt, még mielőtt észrevennénk. Ezzel szemben megvan az Igének az az ereje, hogy amikor komolyan elménkbe idézzük, hallgatjuk és vizsgáljuk, nem marad gyümölcstelen, hanem mindig újabb értelmet, élvezetet és áhítatot ébreszt, megtisztítja a szívet s a gondolatokat. Mert az Isten igéi nem tunya és holt szavak, hanem serényen tevékenyek és elevenek. És ha semmi más érdek és szükség sem hajtana minket Isten igéjéhez, akkor is kellene, hogy az az egy siettessen mindenkit hozzá, hogy általa az ördögöt elriasztjuk és elűzzük; továbbá ezt a parancsolatot teljesítjük; és ez Istennek kedvesebb, mint akárminő elkápráztató, képmutató cselekedet.


28

A negyedik parancsolat.

Az eddigiekben három parancsolatot tanultunk, amelyek Isten irányában köteleznek. Először azt, hogy egész szívünkkel bízzunk Benne, teljes életünkben féljük és szeressük. Másodszor, hogy szent nevét ne bitangoljuk hazugságra és más gazságokra, hanem Isten dicsőítésére, felebarátunk s a magunk javára és üdvösségére használjuk. Harmadszor, hogy az ünnep és nyugalom napján Isten igéjét szorgalmasan hallgassuk és gyakoroljuk, hogy minden cselekedetünk és egész életünk ahhoz igazodjék. Most már következik a többi hét parancsolat, amelyek felebarátunk irányában köteleznek. Köztük első és legfőbb:

Tiszteld atyádat és anyádat!

Minden más, Istennek alárendelt tisztség közül az atyai és anyai tisztségnek Isten azt a különös méltóságot adta, hogy nem csupán annyit parancsol, hogy szüleinket szeressük, hanem hogy őket tiszteljük. Mert testvérünk és általában felebarátunk irányában a szeretetnél nagyobbat nem parancsol; úgy, hogy az atyát és anyát megkülönbözteti és minden más halandó fölé emeli, s önmaga mellé ülteti. Mert a szeretetnél több a tisztelet, mint, amely nemcsak a szeretetet foglalja magában, hanem azonkívül illedelmességet, alázatosságot és hódolatot, amivel mint valamely itt elrejtett felségnek tartozunk. Nem is csupán azt követeli, hogy szüleinkhez jóságosan és tisztelettel szóljunk, hanem legfőként azt, hogy szívünk és színünk egyaránt mutassa és tanúsítsa, hogy nagyrabecsüljük és Isten után legelsőknek tartjuk őket. Mert akit szívből kell tisztelnünk, azt igazán magasra és nagyra kell értékelnünk.

Véssük hát a fiatalság szívébe, hogy a szülőben Isten helyettesét lássa, és így vélekedjék: legyen bár szülője alacsony sorsú, szegény, tehetetlen és akadékoskodó, mégis atya és anya, akit Isten adott. Életmódjuk vagy hibáik miatt a köteles tisztelettől nem foszthatók meg. Azért a szülőknek nem a személyét kell nézni, hogy milyen, hanem Isten akaratát, aki így parancsolja és rendeli. Habár egyébként Isten előtt mindnyájan egyenlők vagyunk, ámde egymás közt ilyen egyenlőtlenség és Istentől rendelt különbség nélkül el nem lehetünk. Azért parancsolta meg az Isten annak megtartását, hogy te nekem úgy engedelmeskedj, mint atyádnak, és én legyek a te feljebbvalód.


29

Tanuld meg tehát először, hogy mit jelent az ebben a parancsolatban követelt tisztelet a szülők iránt; tudniillik, hogy őket, mint legnagyobb földi kincsünket mindennél dicsőbbnek és értékesebbnek tartsuk. Azután szavainkban is legyünk illedelmesek irányukban, rútul rájuk ne förmedjünk, ne zsörtölődjünk, ne hurítsuk le őket, hanem hadd legyen igazuk s hallgassunk, ha a kelletén túlmennének is. Harmadszor cselekedetekkel is, azaz testünkkel és javainkkal tanúsítsuk ilyetén tiszteletünket azáltal, hogy kiszolgáljuk, segítjük, gondozzuk őket öregségükben, betegségükben, tehetetlenségükben vagy szegénységükben; s mindezt nem csak örömest, hanem alázatosan és tisztelettel, akárcsak Istennek tennénk. Mert aki tudja, hogy milyen szívvel kell lennünk szüleinkhez, az nem hagyja őket szűkölködni vagy éhezni, hanem maga elé és mellé ülteti s megosztja velük, amije van s ami tőle telik.

Másfelől lásd és jegyezd meg magadnak, hogy milyen nagy kincset és szent cselekedetet tárunk itt a gyermekek elé, amit sajnos igen lenéznek és szélnek eresztenek, és senki sem veszi eszébe, hogy ezt Isten parancsolta, vagy hogy ez szentséges isteni ige és tanítás. Mert ha annak tartották volna, akkor mindenki megtudta volna belőle, hogy szentek voltak azok az emberek is, akik ezen igék szerint éltek. Ennélfogva sem a kolostori élet, sem a szerzetesrendek behozatalára nem lett volna szükség, ha minden gyermek megmaradt volna ennél a parancsolatnál s lelkiismeretét Istenre irányítva azt mondhatta volna: Kötelességem lévén jó és szent cselekedeteket végezni, nem tudok jobbat annál, hogy szüleim iránt tiszteletet és engedelmességet tanúsítsak, mert ezt maga Isten rendelte el. Pedig amit Isten parancsol, kell, hogy sokkalta nemesebb legyen annál, amit magunk eszelünk ki. S mivel Istennél nagyobb és jobb tanítót nem találhatunk, természetes, hogy jobb tanítás sem létezik annál, amit ő maga ád. Bőségesen meg is tanít arra, hogy mit kell tennünk, ha igazán jó cselekedeteket akarunk gyakorolni; s azzal, hogy megparancsolja, bizonyítja, hogy azok neki nagyon tetszenek. Ha tehát Isten az, aki ezt megparancsolja és jobbat rendelni nem tud, bizonyára én sem tudom jobban csinálni.

Íme így kellett volna a jámbor gyermeket okosan tanítani, üdvösségesen nevelni s tartani odahaza a szülők iránt való engedelmességben és szolgálatban az emberek javára és gyönyörűségére. Isten parancsolatát kellett volna tehát változatlanul hagyni, nem pedig eltorzítani vagy úgy beszélni róla, hogy a gyermekek számára érthetetlen legyen; és nem folyton arról csacsogni, amit mi képzelünk el, az Isten parancsolatára meg ügyet se vetni.


30

Az Isten szerelmére, tanuljuk meg azért már egyszer, hogy az ifjú nemzedék minden más dolgot figyelmen kívül hagyván, lásson neki első sorban e parancsolatnak. Ha Istent igazi "jó cselekedettel" akarják szolgálni, teljesítsék azt, ami kedves az atya és anya, illetve azok előtt, akiknek, mint az ő helyetteseiknek, alá vannak rendelve. Amelyik gyermek ugyanis tudja ezt és megteszi, annak először is az a nagy vigasztalás tölti be a szívét, hogy jó kedvvel és dicsekedve mondhatja (büszkén mindazokkal szemben, kik a saját maguk választotta cselekedeteikkel sürögnek-forognak): "Íme, azt egész bizonyosan tudom, hogy ez a cselekedet nagyon kedves az égben s az én Istenemnél." Csak hozakodjanak elő mások a maguk rakásra való nagyszabású, keserves és nehéz cselekedeteivel, csak kérkedjenek, majd meglátjuk, hogy föl tudnak-e mutatni csak egyet is, amelyik nagyobb és nemesebb lenne, mint az atya és anya iránti engedelmesség. Hiszen ezt az engedelmességet Isten közvetlen közelébe helyezte az Ő fenséges személye iránti engedelmességnek, és ilyen értelemben parancsolta meg. Mégpedig olyanformán, hogy ha Isten igéje és akarata már érvényesült és végbe ment, semmi más ne legyen fontosabb, mint a szülők szava és akarata. Úgy azonban, hogy a szülők iránti engedelmesség megmaradjon az Isten iránti engedelmesség jegyében s ne vétsen az előbbi parancsolatok ellen se.

Éppen azért szívből örülhetsz és hálát adhatsz Istennek, hogy téged kiválasztott és érdemesített arra, hogy ilyen drága és kedves cselekedetekkel szolgálhass Neki. Nagyra tartsd és nagyra becsüld, még ha mindjárt a leghitványabb és legmegvetnivalóbb dolognak tekintik is azt. Hiszen nem mi kölcsönözzük azoknak a cselekedeteknek ezt a nagy méltóságot, hanem az, hogy olyan felette nagy kincs és szentség rendeli el és kíséri mindenüvé, mint az Isten igéje és parancsolata. Ó, mily drágán kellene megvásárolni valamennyi karthauzi barátnak, szerzetesnek és apácának, ha életük folyamán csak egyetlenegy, az Ő parancsolatából fakadó cselekedetet vihetnének az Úr színe elé és mondhatnák Előtte ezt vidám szívvel: "Most tudom, hogy kedves Teelőtted ez a cselekedet." Mi lesz szegény nyomorultakkal, amikor az Isten és az egész világ szeme láttára pirulva és megszégyenülve állanak majd egy ifjú gyermek előtt, ki e parancsolat szerint élt, és be kell ismerniök, hogy egész életükkel nem voltak rá érdemesek, hogy ennek csak egy korty italt is adjanak?... De méltán esik meg ez velük ördögi fonák üzelmeik folytán; mert Isten parancsolatát lábbal tiporják, úgyhogy saját maguk kigondolta cselekedetekkel kell kínozniuk magukat – hiába, s egykor pedig ezenfelül még gúny és gyalázat lesz majd a jutalmuk!


31

Nem kellene-e hevesebben dobogni a szívnek s az örömtől szinte elolvadni, ha munka után láthat és megteheti azt, amit néki parancsolnak, úgyhogy elmondhatja: "Lám, ez jobb, mint a karthauziak minden szenteskedése, még ha halálra böjtölik is magukat és szünet nélkül térden csúszva imádkoznak is!" Mert te erre nézve biztos szöveget és isteni rendelkezést találsz, bizonyságául annak, hogy ezt Isten parancsolta, míg amazokra nézve egy betűt sem parancsolt. Ámde éppen az a világ nyavalyája és szörnyű vaksága, hogy az ilyesmit senki el nem hiszi. Ennyire megrontott bennünket az ördög a hamis szentséggel és az öncselekedeteink káprázatával!

Azért akartam olyan nagyon, – ismét mondom –, hogy kinyissunk szemet-fület és megszívleljük ezt, nehogy azután mi is eltévelyedjünk ismét az Isten színtiszta igéjétől ördögi lim-lom hazugságokra. Így is volna az rendjén, hogy a szülők annál több szeretetet, barátságot és egyetértést találjanak házaikban; s így nyerhetnék meg a gyermekek is teljes mértékben a szülők szívét. Viszont, ha a gyermekek csökönyösek, és amit tenniök kellene, nem teszik előbb, míg a hátukat ki nem porolják egy fütykössel, akkor magukra haragítják mind Istent, mind a szülőket, és csupa nyomorúságot zúdítanak magukra, mivel a lelkiismeretnek ilyen kincsétől és örömétől fosztották meg magukat. Azért az a helyzet a világon most is, amint panaszkodik is arról mindenki, hogy mind a két fél: a fiatalja is, az öregje is vad és fékezhetetlen, nincs bennük se félelem, se tisztesség; nem tesznek semmit, csak ha bottal hajtják őket, s amint csak lehet, egymás háta mögött viszik végbe dolgaikat és megrövidítik egymást. Azért is van rajtuk Isten büntetése: mindenféle szennyben és nyomorúságban tengődnek. Látnivaló, hogy így általában a szülők sem tudnak semmit; egyik bolond neveli a másikat, és amint ők éltek, úgy élnek utánuk gyermekeik is.

Ez legyen azért – mondom – az első és a legnagyobb, ami bennünket e parancsolathoz von. Elannyira, hogyha sem atyánk, sem anyánk nem volna, a fentiek érdekében azt kellene kívánnunk: Bár fát és követ állítana elénk Isten, hogy atyánknak és anyánknak nevezhetnénk! Mennyivel inkább kell tehát örvendeznünk azért, ha Ő élő szülőket adott, hogy irántuk tiszteletet és engedelmességet tanúsítsunk, mert a magasságbeli Felségnek és minden angyalnak nagyon tetszik ez így, s viszont ez bosszantja agyon valamennyi ördögöt. Emellett ez a legfenségesebb cselekedet, amit csak tehetünk az előbbi parancsolatokban foglalt legmagasztosabb istentisztelet után. Úgyhogy alamizsnaosztogatás és a fele-


32

barát iránti minden más cselekedet ezzel még korántsem egyenrangú. Isten ugyanis a szülők hivatását magasan az élre emelte, sőt egyenesen maga helyett állította fel a földön. Isten ezen akaratának és jótetszésének elég okot és ösztönzést kell szolgáltatnia arra, hogy önként és jókedvből úgy teljesítsük ezt a parancsolatot, ahogy csak bírjuk.

Hiszen arra még a világ szerint is kötelezve vagyunk, hogy hálásak legyünk szüleinknek a jótéteményekért és mindennemű jóért, amit csak kaptunk tőlük. De itt megint az ördög irányítja a világot. A gyermekek úgy elfeledkeznek szüleikről, ahogy mi valamennyien elfeledkezünk Istenről, és senki nem gondol arra, hogy Isten miként táplál, ápol, véd bennünket s mennyi jóval látja el testünket, lelkünket. Különösen, ha egyszer akad egy rossz óránk is, hej, de haragszunk, zúgolódunk és türelmetlenkedünk akkor, s be elfelejtünk mindent, ami jót csak kaptunk életünkben. Éppen így cselekszünk szüleinkkel is, s mégsincs egyetlenegy gyermek, aki ezt elismerné és megfontolás alá venné, hacsak a Szentlélek rá nem segíti.

Isten ismeri ezt a rossz szokását a világnak. Azért emlékeztet és hajt bennünket parancsolatokkal, hogy mindenki ráeszméljen, mit tettek érte szülei: így ki-ki rájön majd, hogy testét és életét tőlük kapta, meg hogy ők táplálták és nevelték, mert hisz különben saját szennyébe fúlt volna százszor is. Igazuk volt a régi bölcseknek, midőn azt mondták: "Deo, parentibus et magistris non potest satis gratiae rependi", vagyis: Isten, szüleink és tanítóink iránti hálánkat sohsem tudjuk eléggé kifejezni, – sem pedig jóságukat viszonozni. Aki ezt belátja és meggondolja, az bizonyára kényszerítés nélkül megad szüleinek minden tiszteletet s tenyerén hordozza őket, mint akik által halmozta el Isten minden jóval.

Mindezek felett indítson erre az is bennünket, hogy Isten e parancsolathoz testi életünkkel kapcsolatos ígéretet is fűzött – mondván: "Hogy hosszú életű légy e földön, ahol lakol."

Láthatod ebből magad is, mily nagy komolysággal veszi Isten ezt a parancsolatot. Nem csupán azt hangsúlyozza, hogy ez neki kellemes, benne öröme s gyönyörűsége telik, hanem, hogy nékünk is hasznunkra és javunkra válik, s hogy így minden jóval megáldott, kellemes és nyugodt életre tehetünk szert. Szent Pál is nagyra értékeli azért az ilyet az Efezusi levél 6. fejezetében és dicséretekkel halmozza el: "Ez az első parancsolat ígérettel, hogy hogy jól legyen néked dolgod, és hosszú életű


33

légy e földön." Mert jóllehet az ígéret a többiekben is benne rejlik, de mégsincs hozzátoldva egyikhez sem ily érthetően és határozottan.

Itt van hát számodra a gyümölcs és a jutalom: aki ezt a parancsot megtartja, jó napokban, szerencsében és jólétben leszen része. Viszont itt van a büntetés is, mert aki engedetlen, annak inkább az kell, hogy elpusztuljon s az életének ne örülhessen. "Hosszú életűnek lenni" – ez az Írás szerint nem csupán azt jelenti: magas kort elérni, hanem rendelkezni mindazzal, ami a hosszú élethez tartozik: egészség, feleség és gyermek, élelem, békesség, jó kormányzat, stb., melyek nélkül az életet sem örömmel élvezni, sem meghosszabbulását biztosítani nem lehet. Ha tehát atyádnak és anyádnak engedelmeskedni nem akarsz, s nevelésüket nem fogadod el, akkor engedelmeskedj – a poroszlónak. S ha ennek sem engedelmeskedel, engedelmeskedj a kínpadnak, vagyis a halálnak. Röviden: Isten vagy azt akarja, hogy felette bőven elhalmozzon téged minden jóval, – ha Néki engedelmeskedel, szeretettel és szolgálatok teljesítésével viselkedsz Vele szemben – vagy hogy elküldje hozzád mindkettőt, a halált és a hóhért, ha Őt megharagítod.

Mi miatt támad az a sok gazfickó, kiket naponkint akasztanak, nyakaznak és kerékbetörnek, ha nem az engedetlenség miatt, mivel nem hagyják magukat jó szóval nevelni. Így aztán Isten ítélete folytán azt érik el, hogy mindenféle szerencsétlenség és gyötrelem színhelyévé lesz az életük. Az ugyanis csak nagy ritkán fordul elő, hogy ilyen elvetemült emberek természetes vagy rendes idejében való halállal múljanak ki.

A kegyesek és engedelmesek azonban abban az áldásban részesülnek, hogy sokáig békés nyugalomban élnek s láthatják unokáikat (amint föntebb jeleztük) harmad és negyedízig. Így is tapasztaljuk ezt ott, ahol kiválóan szép kort ért nemzedéket találunk, kiknek jól megy a soruk és sok gyermekkel vannak megáldva. Nyilván onnét van mindez, hogy ezeknek bizonyos része helyes nevelésben részesült és az öregeket megbecsülte. Az istentelenekről viszont elmondja a 109. zsoltár: "Vesszen ki az ő maradéka, a második nemzedékben töröltessék el az ő nevük!" Ismerd el azért, hogy micsoda fontos dolog lehet Istennél az engedelmesség, ha Ő ezt oly nagyra tartja, hogy benne Ő maga is a gyönyörűségét leli, gazdagon megjutalmazza s amellett oly szigorúan kezeli, hogy megbünteti azokat, akik ellene cselekesznek.

Mindezt azért mondom, hogy a fiatal nemzedék szívébe jól bevéssük. Mert ki sem hinné, mennyire szükség van e paran-


34

csolatra, jóllehet eddig a pápaság alatt figyelembe se vették és nem is tanították. Egyszerű, igényteleim szavak – gondoljuk magunkban – hisz már előbb is jól tudtuk; azért továbbmegyünk rajtuk, és más dolgok után bámészkodunk, s nem is látjuk, nem is hisszük, hogy ha ezzel nem törődünk, mennyire magunkra haragítjuk az Istent; viszont micsoda kedves dolgot cselekszünk, ha megtartjuk.

Ennél a parancsolatnál kell továbbá megemlítenünk a kormányzás és parancsolás tisztét betöltő felsőbbségek iránti bárminemű engedelmességet is. Mert a szülői felsőségből következik és fejlődik a többi is mind. Az apa is, ha gyermekét egyedül nem képes felnevelni, tanítót fogad, aki tanítja. Ha gyenge, barátait és szomszédjait hívja segítségül. Ha elhal, akkor a felügyeletet és kormányzást másoknak adja át, akiknek erre rendeltetésük van. Hasonlóképpen kell a gazdának a cselédséget, szolgákat és szolgálókat is házikormányzat formájában uralom alatt tartani. Úgyhogy, akiket urainknak nevezünk, mind a szülők helyett vannak, s a kormányzásra tőlük kell venniök a jogot és felhatalmazást. Innét van az, hogy az Írás őket atyáknak nevezi, azaz olyanoknak, kik kormányzási teendőiknél fogva hivatva vannak az atyai tisztet teljesíteni s övéik iránt atyai szívvel viseltetni. Aminthogy régi időtől fogva a rómaiak s más nyelven beszélők is "patres et matres familias"-nak, vagyis "háziatyának" és "házianyának" nevezték a ház urát és asszonyát. Éppen úgy országuk fejedelmét és főurát "Patres patriae"-nek vagyis a haza "atyjának" hívták. Ránk nézve, kik keresztyének akarnánk lenni, nagy szégyen, hogy nem úgy hívjuk őket, vagy legalább is nem ennek tartjuk és nem ilyenként tiszteljük.

Amivel a gyermek atyja és anyja iránt tartozik, ugyanazzal tartoznak mindazok, akik egy ház kormányzata alá tartoznak. A szolgák és szolgálók azért úgy igyekezzenek, hogy uruk és úrnőjük iránt ne csak engedelmesek legyenek, hanem olyan tiszteletet tanúsítsanak, akárcsak a tulajdon atyjuk és anyjuk iránt. S tegyék meg mindazt, amiről csak tudják, hogy megkívánják tőlük. Nem kényszerből s erőltetve, hanem jókedvvel és örömmel – éppen az előbb említett okok miatt: mivel ez Isten parancsolata, mely jobban tetszik Néki minden más cselekedetnél. Ezért ők még béradással is tartozhatnának, s örülhetnének, hogy urakat és úrnőket kaphatnak; hisz ezáltal boldog lelkiismerethez juthatnak, tudván azt, hogy így cselekedeteik véghezvitele igazi aranykincset jelent. Ezek eleddig háttérbe szorultak és lebecsülték őket. Épp azért az ördög nevében mindenki kolostorba, búcsú-


35

helyekre és bűnbocsátó cédulák után szaladt, sok külső veszteség mellett továbbra is háborgó, rossz lelkiismerettel.

Ha ezt a szegény nép szívébe bele lehetne vésni, akkor az egyszerű cselédleány felugrana örömében, dicsérné Istent és hálát adna Neki, hogy rendes, tiszta munkájával, melyért különben még élelmet és bért is elfogad, oly kincsre tesz szert, amilyenre még a legszentebb hírben állók sem. Nem nagyszerű és dicső dolog azt tudni és mondhatni: ha elvégzed napi házimunkádat, az többet ér, mint az összes barátok szenteskedése és szigorú élete? És ráadásul még tiéd az ígéret, hogy jól lészen dolgod és mindenek javadra szolgálnak! A cselekedeteket illetőleg hogy is lehetne boldogabban és szentebbül élned?... Mert Isten előtt tulajdonképpen a hit üdvözít, s egyedül ez szolgálja Őt, míg a cselekedetek az embereket. Itt, urad alatt, minden jót, oltalmat és védelmet találsz, hozzá még örvendező lelkiismeretet, kegyelmes Istent, ki százszorosan megjutalmaz. Sőt kész lovag lettél, ha kegyes és engedelmes vagy! De ha nem, – akkor csupa haragot és elvetést találsz Istennél, a szívedben békétlenséget s aztán mindenféle csapást és nyomorúságot.

Akit az ilyesmi nem tud megindítani és kegyessé tenni, azt átadjuk a hóhérnak és a kínpadnak. Azért gondolja meg mindenki, aki csak hallgatni akar a jóra, hogy Isten nem tréfál. Tudd meg, hogy Isten beszél veled és követeli az engedelmességedet! Ha engedelmeskedsz Neki, akkor édes gyermeke vagy. Ha az engedelmességet semmibe sem veszed, akkor szégyen, nyomor és keserűség lesz a jutalmad.

Ugyanígy beszélhetünk a világi felsőség iránti engedelmességről is, amely – mint mondtuk – mind hasonló értelemben veendő s a legtágabb körre is kiterjed. Itt ugyanis nem egyetlenegy atyával van dolgunk, hanem annyiszoros atyával, ahány tartomány, polgár és alattvaló van. Isten ugyanis általuk lát és tart el bennünket, éppúgy, mint szüleink által, és ád élelmet, házat, udvart, védelmet s közbiztonságot. Amennyiben azért ezt a nevet és címet – mint legmagasabb kitüntetésüket – minden tisztességgel viselik, kötelességünk, hogy őket is tiszteljük s nagyra becsüljük, mint a legdrágább és legnemesebb földi kincset.

Aki azért ezekben engedelmes, szolgálatkész s a tiszteletadást illetőleg szívesen megtesz mindent, az tudja, hogy ő Isten tetszésére cselekszik s örömöt és szerencsét nyer jutalmul. Aki pedig szeretetből sem hajlandó erre, sőt megveti e parancsolatot, elzárkózik előle, vagy egyenesen ellene dolgozik, az tudja meg, hogy sem kegyelemben, sem áldásban nem részesül. S ha egyszer-


36

egyszer úgy is véli, hogy kereshet ezzel egy forintot, a másik oldalon tízszer többet elveszít. Vagy a poroszló kezébe jut, háború, ragály, vagy drágaság folytán pusztul el. Vagy pedig gyermekeiben nem lesz öröme; cselédeitől, szomszédaitól, vagy idegenektől és zsarnokoktól kell kárt, igazságtalanságot és erőszakoskodást szenvednie. Ily módon kell visszafizetődnie s reánk háramlania mindannak, amit megérdemlünk s keresünk magunknak.

Ha egyszer tényleg elfogadnók, hogy ezek a cselekedetek ennyire kedvesek Isten előtt s ily gazdagon jutalmazza azokat, akkor csupa szerfelett való nagy javakban dúskálkodhatnánk, s megvolna mindenünk, amit csak szívünk kíván. Mivel azonban az emberek Isten igéjét és parancsolatait szinte csak megvetni valónak tartják, mintha valami csacsogó fajankó mondta volna őket, el kell jönni az időnek, amikor meglátjuk, hogy te vagy-e az a legény, ki vele szembeszállhatsz?! Mily nehezen megy majd Neki, hogy a váltságdíjat újra lefizess-e érted?! Azért vajha inkább élnél Isten kegyeivel, békességével s üdvösségével, mint az Ő haragjával és kárhoztatásával! Mit gondolsz, miért van tele a világ annyi hűtlenséggel, gyalázattal, nyomorral és gyilkossággal? Mi másért, ha nem azért, mert mindenki a maga ura akar lenni szabadon a császártól, nem adni semmit senkire és mindent végbevinni, amit csak megkíván? Azért bünteti Isten egyik gazfickót a másikkal úgy, hogy amikor a te uradat megcsalod, vagy megveted, jön egy másik, ki veled szakasztott úgy bánik, – sőt azzal is, hogy házadban feleségtől, gyermektől vagy cselédségtől tízszer annyit kell szenvedned.

Helyzetünk áldatlanságát nagyon is érezzük, zúgolódunk és panaszkodunk a hűtlenség, erőszakosság és igazságtalanság miatt, de nem akarjuk belátni, hogy mi is rossz fickók vagyunk, kik a büntetést valóban megérdemeltük s attól sem lettünk jobbak. Nem akarunk kegyelmet és üdvösséget, azért van annyi bajunk méltán, minden irgalom nélkül. Valahol a földön kell lenni még kegyes életű embereknek, hogy az Úr Isten még csak ennyi jót is juttat nekünk. A mi érdemünket nézvén ugyan nem lenne a házban egy fillér se, sem egy szalmaszál a mezőn. S mindezt oly sokszor kellett hangsúlyoznom; hátha valaki egyszer meg találja szívlelni: hogy megszabadulhatnánk a vakságból és nyomorúságból, amelybe oly mélyen beleestünk, ha Isten igéjét és akaratát igazán elismernénk és komolyan elfogadnánk. Mert ebből megtanulhatnánk, miként nyerhetünk sok-sok, ideig és örökké tartó örömöt, boldogságot és üdvöt.

E parancsolatban tehát kétféle atyát állítottunk magunk elé: a vér szerintit és a tisztség alapján valót, más szóval azt, aki a ház-


37

ban viseli gondunkat s azt, aki az országban. Ezenfelül vannak még lelki atyák, de nem úgy, mint a pápaságban, hol szó szerint így hivatják magukat, de atyai tisztüket tényleg be nem töltik. Lelki atyáknak ugyanis egyedül azok nevezhetők, akik minket Isten igéje által kormányoznak és előttünk ebben forgolódnak, ahogy szent Pál az I. Korinthusi levél 4. fejezetében atyaként dicsekedik, mikor ezt mondja: "Mert tőlem vagytok a Krisztus Jézusban az evangélium által." Minthogy pedig atyák azok, meg is illeti ám őket minden másoknál előbbre való tisztelet! Ez azonban itt mifelénk a legkevésbé sem történik így, mert a világ csak úgy tiszteli őket, hogy az országból kiűzessenek s ne legyen nekik még egy falat kenyerük sem; és végül (amint Pál apostol mondja) a világ söpredékévé és mindenki lábtörlőjévé kell lenniök.

De szükséges, hogy erről a köznépet felvilágosítsuk. Lássák, hogy azoknak, akik keresztyéneknek hívatják magukat, Isten előtt kötelességük, hogy lelki gondozóikat kettős tisztességre méltassák. Úgy, hogy velük jót tegyenek és róluk gondoskodjanak, aminthogy Isten téged is kész mindennel bőven ellátni s nem akarja, hogy szükséget szenvedj. Ámde ettől mindenki elzárkózik s tiltakozik ellene. Kinek-kinek csak arra van gondja, hogy a maga gyomrát megtöltse, s manapság egyetlenegy derék prédikátort sem tudunk eltartani, holott annakelőtte tíz elhízott gyomrot is kielégítettünk. Ebből kifolyólag azután mi is megérdemeljük, hogy Isten megfosszon bennünket Igéjétől és áldásától, és újból hazug prédikátorokat hagyjon felülkerekedni, akik minket az ördög kezére juttatnak, s azonfelül verejtékünket és vérünket kiszipolyozzák.

Akik azonban Isten akaratát és parancsát szemük előtt tartják, azt az ígéretet nyerik, hogy bőségesen megtérül nekik mindaz, amit akár testi, akár lelki atyáikra áldoznak s irántuk való tiszteletből tesznek. Nem azzal, hogy egy vagy két esztendeig kenyerük, ruhájuk és pénzük lesz, hanem hogy hosszú életük, ételük és békességük lészen és örökké gazdagok és boldogok lesznek. Azért te csak tedd, amivel tartozol; s engedd át a gondot Istennek, hogy mi módon tápláljon és szerezzen néked elégséget. Ha ezt megígérte és e szavát még soha senkivel szemben meg nem szegte, akkor neked sem fog hazudni.

Ennek kellene bennünket minél jobban felrázni s oly szívet teremteni bennünk, amely repesni szeretne az örömtől és a szeretett azokkal szemben, akiknek tisztelettel tartozunk, olyannyira, hogy kezeinket fölemelve, ujjongva adnánk hálát Istennek,


38

ki nékünk ily ígéretet tett, melynek eléréséért a világ végére is el kellene futnunk. Mert ha az egész világ összefogna is, nem volna képes az életet csak egy órácskával meghosszabbítani, vagy egy gabonaszemecskét a földből kihozni. Isten azonban szíved óhaja szerint megadhat s meg is akar adni neked mindent özönével. Aki ezt figyelmen kívül hagyja s nem veszi semmibe sem, az nem érdemli meg, hogy Istennek csak egy igéjét is hallja. El kellett ezt még mondani ráadásul mindazoknak, kik e parancsolat alá tartoznak.

Jó volna azonban mindezek után arról is prédikálni a szülőknek s mind azoknak is, kik efféle tisztséget töltenek be, hogy miképpen viselkedjenek azokkal szemben, akiknek gondozását rájuk bízták. Habár ezt a tízparancsolat nem emelte is ki, bőségesen megszabja az Írás számos helye. Ebbe a parancsolatba ezt is bele akarja foglalni Isten épp azzal, hogy atyát és anyát említ. Mert e tisztségbe és kormányszékbe nem gazembereket vagy zsarnokokat akar Ő ültetni, nem is azért szabja meg számukra a kiváltságos tiszteletet, azaz a hatalmat és a kormányzáshoz való jogot, hogy magukat imádtassák. Ellenkezőleg, azért, hogy meggondolják: ők maguk is Istennek tartoznak engedelmességgel, és minden más érdeknél előbbre téve szívesen és hűséggel viseljék tisztségüket, hogy gyermekeiket, cselédeiket, alattvalóikat, stb. ne csupán élelmezzék s testileg lássák el, hanem, hogy mindenek fölött neveljék fel Isten dicsőségére. Ne hidd tehát, hogy e tisztség a te tetszésed és saját kényed-kedved szerint illet meg téged, hanem azért, mert Isten szigorúan megparancsolta és elrendelte; azért erről számot is kell majd adnod Neki.

Ámde ott van megint a rettenetes baj, hogy ezt nem hiszi és figyelembe se veszi senki sem. Úgy tesznek, mintha Isten a gyermekeket élvezetünkre és szórakozásunkra adta volna; a cselédséget meg, akárcsak a tehenet vagy a szamarat, egyedül a munka elvégzésére; az alattvalókat pedig, hogy felettük szeszélyesen zsarnokoskodjanak. Hagyják, mintha semmi közük se volna hozzá, hogy a rájuk bízottak mit tanulnak és hogyan élnek. Azt senki sem akarja észrevenni, hogy mennyire szükséges volna az ifjúság felkarolását komolyan venni, pedig ez a mennybéli Felségnek a parancsa, aki ezt a legkomolyabban számon is kéri és megbosszulja. Mert ha derék, ügyes embereket szeretnénk akár a világi, akár az egyházi kormányzáshoz, akkor gyermekeink tanításánál és nevelésénél bizony nem szabad sajnálnunk semmi buzgóságot, fáradságot és költséget, csak hogy Istennek és a társadalomnak hasznos tagjaivá legyenek, s ne csupán azon járjon az


39

eszük, hogy miként szerzünk számukra pénzt és jószágot. Hiszen Isten nélkülünk is táplálhatná és meggazdagíthatná őket, aminthogy naponként meg is teszi. De éppen azért adott nékünk gyermekeket és parancsot is reájuk vonatkozólag, hogy az Ő akarata szerint neveljük s irányítsuk őket; különben nem volna néki szüksége atyákra és anyákra sehol! Tudja meg azért mindenki, hogy Isten kegyelme elvesztésének terhe mellett köteles gyermekeit mindenekelőtt Isten félelmében és ismeretében nevelni, s ha arra valók, továbbtaníttatni és iskoláztatni is, hogy így, ahol csak szükség van reájuk, felhasználhassuk őket.

Ha ezt megtennők, akkor az Isten is megáldana gazdagon bennünket és megajándékozna kegyelmével úgy, hogy olyan embereket nevelhetnénk, kik által az az ország és népe megjavulhatna. Azonkívül jólnevelt polgárokat, erkölcsös és házias asszonyokat, akik a jövőben azután ugyancsak kegyes érzelmű gyermekeket és cselédséget nevelhetnének föl. Nos, gondold meg immár, micsoda gyilkos kárt okozol, ha mindezekben mulasztást követsz el. Terajtad múlik, hogy gyermeked hasznosan és üdvösen nevelkedjék fel. Hozzá még minden bűnt és haragot magadra zúdítasz, s így saját gyermekeid miatt érdemled meg a poklot, lennél egyébként akármilyen kegyes és szenteskedő is. Mivel ezt megvetjük, Isten is rettenetesen bünteti miatta a világot, úgyhogy se fegyelem, se jó kormányzat, se békesség. Ezek miatt ugyan panaszkodunk is valamennyien, de azt nem látjuk be, hogy a mi bűnünk folytán jutottunk idáig. Mert ahogy mi neveljük őket, ahhoz képest lesznek áldatlan és engedetlen gyermekeink és alattvalóink. De figyelmeztetésül legyen elég ez, bővebb kifejtését hagyjuk más alkalomra.

Az ötödik parancsolat.
Ne ölj!

Az eddigiekben letárgyaltuk mind a lelki, mind a világi kormányzatot, azaz az isteni és szülői felsőbbséget és a nekik szóló engedelmességet. Most pedig otthonunkból szomszédaink közé megyünk megtanulni, hogy egymás között mimódon kell élnünk, kinek-kinek az ő felebarátjával. Épp ezért ez a parancsolat nem vonatkozik sem Istenre, sem a felsőbbségre, s nem is vétetik el tőlük az a hatalom, amellyel rendelkeznek is: hogy ölhessenek. Mert azt a jogát, hogy a gonosztevőket megbüntetheti, a felsőbb-


40

ségre ruházta a szülők helyett, akiknek hajdanában – mint Mózesnél olvassuk – kötelességük volt gyermekeiket a bírói szék elé állítani és halálra ítéltetni. Ennélfogva mindaz, amit e parancsolat tilt, nem a felsőbb hatóságnak tilos, hanem a magánszemélyeknek egymás közt.

Ekként ez a parancsolat elég könnyű, különben is elég szó esik róla, minthogy évről-évre halljuk az evangéliumban, Máté 5. fejezetében, ahol maga Krisztus fejti ki annak lényegét és összegezi tartalmát, tudniillik hogy nem szabad ölnünk sem kézzel, sem gondolattal, sem szájjal, sem jellel vagy mutogatással, sem másoknak való segélynyújtás vagy tanácsadás formájában. Éppen azért ez a parancsolat a haragot is tiltja mindenkinek, kivéve azokat – mint mondottuk –, akik Isten helyét töltik be számunkra: tehát a szülőket és a felsőbbséget. Mert Istent és az isteni megbízatásban levőket illeti meg, hogy haragudhatnak, korholhatnak és büntethetnek, éppen azok miatt, akik ezen a parancsolaton vagy a többieken áthágnak.

E parancsolatnak pedig azért van alapja és szükségessége, mert Isten jól tudja, mily gonosz a világ s mennyi áldatlanság folyik az életben; ezért adta ezt, – valamint a többi parancsolatot is – elválasztóul a jó és rossz közé. Amint a többi parancsolatoknál már eddig is elég kísértéssel találkoztunk, ugyanúgy itt is, minthogy sok olyan ember közt kell élnünk, akik nekünk bántalmat okoznak, úgyhogy okot szolgáltatnak arra, hogy ellenségeikké legyünk.

Ha például a szomszédod látja, hogy az Isten neked jobb házat és udvart, több vagyont és sikert adott, mint neki, ez bosszantja, irigykedik reád és nem valami szépet fog mondani rólad.

Így a sátán ingerkedése folytán sok ellenséget szerzel magadnak, akik neked sem testileg, sem lelkileg semmi jóval nem kedveskednek. Mert ha ilyennel állunk szemben, a mi szívünk is fel akar háborodni, vérezni és bosszút forralni. Ekkor azután mihamar sor kerül átkozódásra és tettlegességre, amiből csak baj és gyilkosság származik. Ám éppen itt lép közbe Isten, mint szerető Atya; közbeveti magát és elejét akarja venni a viszálynak, nehogy valami szerencsétlenség keletkezzék, vagy egyik a másikat elpusztítsa. Egyszóval Isten meg akar ezzel védeni s szabadítani mindenkit és nyugtot szerezni bárki gonoszságával és erőszakosságával szemben. Védő bástyául, erőd-övezetül s menedékhelyül állította oda ezt a parancsolatot a felebarátunk köré, hogy testében semmiféle kárt, vagy sérelmet ne okozzunk.

Ez a parancsolat ekként arra irányul, hogy akármilyen gonoszsága miatt se illesse sértéssel a felebarátját senki, még ha


41

mindjárt a legnagyobb mértékben rászolgálna is arra. Mert ahol tilos a gyilkosság, tilos ott minden olyan ok is, amiből gyilkosság keletkezhet. Sok ember ugyanis, jóllehet nem gyilkol, de átkozódik és olyasmit kíván, hogy ha az valakinek tényleg a nyakába szakadna, nem messzire szaladna vele. Mivel pedig minden ember természetétől fogva hajlik ilyesmire, és általános szokás az, hogy mástól senki nem akar bántalmat elszenvedni, azért Isten azt a gyökeret és forrást akarja eltávolítani, amely a szívet a felebarát ellen keserűséggel tölti meg. Hozzá akar szoktatni ahhoz, hogy ezt a parancsolatot mindenkor szemünk előtt tartsuk, mint egy tükörben vizsgáljuk abban magunkat és Isten akaratát. Az igazságtalanságot, amit szenvedünk, hitbeli bizalommal s nevének segítségül hívásával ajánljuk Istennek. Hagyjuk csak ellenünk csődülni s tobzódni a háborgatókat, hadd tegyék kényük-kedvük szerint, amit csak tudnak, hogy megtanuljuk ezáltal a haragot lelohasztani és türelmes és szelíd szívvel viselkedni kivált azokkal szemben, akik e haragra okot szolgáltatnak: tehát az ellenséggel szemben.

Körülbelül ez az egésznek a summája, amiből az egyszerűbbek is világosan megérthetik, mit jelent az: "Ne ölj!" Először, hogy senkinek fájdalmat ne okozzunk; elsősorban kézzel, tettel, vagy egyéb cselekedettel. Másodszor a nyelvünket se használjuk fel arra, hogy ilyesfélét szóljon, vagy ilyet csak tanácsoljon is. Azután jelenti azt is, hogy semmi olyan utat-módot fel ne használjunk s meg ne engedjünk magunknak, ami által bárki sérelmet szenvedhetne. Végül, hogy a szívünk senkivel szemben se legyen ellenséges, se haragból, se gyűlöletből senkinek rosszat ne kívánjon. Úgyhogy tested is, lelked is ártatlan maradjon mindenkivel szemben; közelebbről éppen azzal szemben, aki neked rosszat kíván vagy tesz. Mert rosszat tenni azzal szemben, aki neked javadat óhajtja s munkálja, már nem is emberi, hanem sátáni dolog volna!

Más oldalról tekintve nem csupán az vétkezik e parancsolat ellen, aki valami gonoszt visz véghez, hanem az is, aki felebarátjával jót tehetne, segítségére mehetne, óvhatná, védhetné, megmenthetné, hogy testén semmiféle kár vagy sérelem ne essék, – és ezt nem teszi. Ha tehát egy mezítelent hagysz elmenni magad mellett, holott fel tudnád ruházni, akkor te vagy az oka megfagyásának. Vagy ha éhezőt látsz, s nem adsz neki enni, akkor te hagyod őt éhen halni. Hasonlóképpen, ha látod, hogy valakit ártatlanul halálra vagy más súlyos nyomorúságra ítéltek, s mégsem sietsz mentésére, jóllehet útját is, módját is jól tudnád, akkor te ölted meg. Semmit sem segít rajtad, ha azt hozod fel mentségül, hogy annak


42

előidézéséhez te magad se tanáccsal, se egy mozdulattal nem szolgáltattál segítséget! Szeretetedet vontad meg tőle, s így fosztottad meg attól a jótéteménytől, amelynek révén életben maradt volna.

Méltán gyilkosoknak mondja ezért Isten mindazokat, akik az ínségben, testük és életük veszedelmében levőknek sem tanácsot, sem segedelmet nem nyújtanak. Az ítélet napján rettenetes ítéletet bocsát majd reájuk. Krisztus maga jelenti ki, hogy akkor majd így szól hozzájuk: "Mert éheztem és nem adtatok ennem; szomjúhoztam és nem adtatok innom; jövevény voltam és nem fogadtatok be engem; mezítelen voltam és nem ruháztatok fel engem; beteg és fogoly voltam és nem látogattatok meg engem." – Ez azt jelenti: Engem meg az enyéimet ti is bizton étlen s szomjan hagytatok volna, s fagyban meghalni, vad állatoktól szétszaggattatni, fogságban elrothadni és nyomorúságban elpusztulni. Mi más ez, mint gyilkosoknak és vérebeknek tudni az illetőket? Mert jóllehet te tettleg nem hajtottad végre ama bizonyos dolgokat, de azért a magad részéről te is hagytad, hogy ez vagy az veszedelembe jusson és tönkremenjen.

Ugyanannyi ez, mintha látok valakit a mély víz sodrában küszködni vagy tűzbe esni. Kinyújthatnám feléje jobbomat, kiragadhatnám és kimenthetném, de mégsem teszem. Mi másként állnék én akkor az egész világ előtt, ha nem mint gyilkos és gonosztevő? Végeredményben azért az az Isten akarata, hogy senkit szenvedésbe esni ne hagyjunk, hanem mindenkihez jóságot és szeretetet tanúsítsunk. És ez, mint említettük, elsősorban azokra értendő, akik nekünk ellenségeink. Mert hogy a barátainkkal tegyünk jót, az közönséges pogány erény, mint azt Krisztus a Máté 5. fejezetében mondja.

Itt tehát újból Isten igéjével állunk szemben, amivel Ő minket serkenteni és buzdítani akar az igaz, nemes és magasztos dolgokra, mint aminők a szelídség és a türelem; mindent összevéve pedig: szeretetre és jótétre ellenségeinkkel szemben! Ugyanakkor állandóan emlékeztet, hogy gondoljunk vissza az első parancsolatra – mely szerint Ő a mi Istenünk, tehát az, Aki saját maga akar segíteni, mellénk állni s minket védeni –, és ezzel elvenni a kedvünket attól, hogy mi magunk álljunk bosszút magunkért.

Ezt kellene gyakorolnunk és emlékezetünkbe vésnünk, s volna akkor alkalmunk bőségesen jó cselekedetek gyakorlására. Csakhogy ez nem volna a szerzetesek szája íze szerint való prédikáció, az egyházi rendnek is sokat levonna a tekintélyéből, a karthauzi barátok szentségét is túl közelről érintené, és azt jelentené, hogy


43

hagyjunk fel azokkal a "jó cselekedetekkel" és ürítsük ki a kolostorokat. Mert hiszen így a közönséges keresztyén ember életmódja ér annyit, sőt valójában még többet érne, s az egész világ látná, hogyan ámították el és vezették félre az emberiséget a szent életnek hamis és képmutató látszatával, amidőn egy és más parancsolatot a fülük mellett szélnek eresztettek és mellékesnek gondoltak, mintha nem is parancsolat, hanem csupán tanács lenne. Emellett orcátlanul a saját farizeuskodásukat és "cselekedeteiket" dicsőítették és hirdették, mint a legtökéletesebb életet, csak azért, hogy emellett könnyen és kényelemben élhessenek, keresztviselés és tűrés nélkül. Ezért menekültek a kolostorokba is, hogy ne legyenek kénytelenek senkitől semmit elszenvedni, se pedig senkivel jót cselekedni. Te azonban tudd meg, hogy amiket e parancsolat értelmezésénél mondottunk, azok az igazi szent és istenes cselekedetek, amelyekben Isten minden angyalaival együtt örömét találja. Ehhez hasonlítva minden emberi szentség bűz és szenny; nem is érdemel mást, mint haragot és kárhozatot.

A hatodik parancsolat.
Ne paráználkodjál!

A további parancsolatokat most már magukban véve is könnyen megérthetjük az előbb mondottakból: ugyanis valamennyi arra irányul, hogy óvakodjunk felebarátunknak bárminémű kárt okozni. De mily nagyszerű az a sorrend, amelyben ezek egymás után következnek! Először az ember saját személyéről volt szó. Aztán a hozzá legközelebb álló személyiségre, vagy úgy is mondhatnánk: önmaga után legközelebbi kincsére, tudniillik a hitestársára kerül a sor, aki egy test és vér ővele, úgyhogy nagyobbmérvű kárt az illetőnek egyetlen más javában sem okozhat senki. Azért e helyen az jut különös nyomatékkal kifejezésre, hogy az ember ne zúdítson gyalázatot felebarátjára annak a feleségón keresztül. S így ez voltaképp a házasságtörésre utal, mert a zsidó népnél az volt a rend és törvény, hogy minden embernek házasságban kell élnie. Az ifjúságnak is ezt tanácsolták azért a lehető legkorábban, úgyhogy a házasságon kívüli állapotnak náluk becse nem volt, és semmiféle nyilvános paráználkodást sem


44

engedtek meg sem nők, sem férfiak részéről. Ezért lett náluk a házasságtörés a paráznaságnak leggyakrabban előforduló alakja.

Mivel azonban nálunk az erkölcstelenségnek és paráznaságnak minden gyalázatos keverékét is befogadták, azért e parancsolat mindennémű erkölcstelenséget tilt, bármiképp nevezzék is azt, és nemcsak a külső cselekedetet, hanem mindennémű indítást, csábítást és eszközt, ami erre vezet; akként, hogy a szív, száj és egész test szeplőtlen legyen, és ne adjon se helyet, se hozzájárulást, se tanácsot a fajtalankodásra. De nem csupán ezt követeli e parancsolat, hanem azt is, hogy az ember óvjon, védjen és mentő munkát végezzen, ahol csak veszedelem és baj mutatkozik e téren, s egyszersmind segítséggel és tanáccsal lépjen közbe, hogy felebarátja tisztességében kár ne essék. Mert ahol csak elmulasztod ezt, jóllehet megakadályozhattad volna, avagy szemet hunysz, mint akinek semmi köze hozzá – éppen olyan vétkes vagy, mint a tettes maga. Röviden összefoglalva tehát annyit követel ez a parancsolat, hogy mindenki egyrészt a saját életében legyen szeplőtlen, másrészt a felebarátját is segítse szeplőtlen élethez. Ezzel a parancsolattal tehát Isten minden ember hitestársát védőfallal akarja körülvenni s megőrizni attól, hogy bárki is elcsábítsa.

Mivel pedig ez a parancsolat éppen a házaséletre vonatkozik, alkalmat ad arra, hogy közvetlenül erről szóljunk. Értsd meg és jegyezd meg jól mindenekelőtt azt, hogy Isten ezt az állapotot menyire kitünteti és felmagasztalja azzal, hogy törvénye által egyrészt megalapozza, másrészt megvédelmezi. Megalapozta Isten a házas állapotot fennebb a negyedik parancsolatban: "Tiszteld atyádat és anyádat." Itt azonban, mint mondottuk, védelmével és oltalmával is ellátta. Ezért azt kívánja, hogy mi is megbecsüljük és olyképp folytassuk a házasságot, mint boldog isteni állapotot, mert Ő azt első helyen és minden más előtt rendelte el; ezért tett különbséget a teremtésnél férfi és nő között, amint az látnivaló. Nem azért, hogy bujálkodásra adjon alkalmat, hanem hogy a kettő együtt éljen, gyümölcsözzön, gyermekeket nemzzen, tápláljon és neveljen fel Isten dicsőségére.

Ezért Isten a házasságot minden más életforma elé helyezve a leggazdagabban áldotta meg; azonfelül mindent, ami a világon van, úgy rendezett és intézett, hogy a házaséletet minél jobban és bőségesebben ellássa mindennel. Nyilvánvaló ebből, hogy a házasság nem játék, se a gúny céltáblája, hanem fenséges dolog, Istennek komoly akarata. Aki nagy súlyt helyez arra, hogy olyan embereket neveljünk, akik a világnak szolgálatára és segítségére vannak, hogy eljussanak Isten ismeretére, az üdvben való életre s


45

mindenféle erényre, s így a gonoszsággal és az ördöggel meg tudjanak küzdeni.

Ezért tanítottam én mindenkor azt, hogy az emberek a házasságot ne vessék meg, se csúfos állapotnak ne tartsák, mint az elvakított világ és a mi álnok papjaink cselekszik, hanem lássuk meg Isten igéjének fényében, amely azt felékesíti és megszenteli, hogy nemcsak egyértékű minden más életformával, hanem mindennek előtte és fölötte való. Legyen az császároké, fejedelmeké, püspököké, vagy mit bánom én kié! Mert vegyünk bárminő egyházi vagy világi méltóságot, ennek mindegyiknek alá kell vetnie magát, ebbe mindegyiknek be kell lépnie, amint arról még majd hallunk is. A házasság azért nem valami rendkívüli, hanem éppen a legtermészetesebb és legnemesebb állapot; érvénye nemcsak az egész keresztyénségre, hanem mind az egész világra kiterjed.

Másrészt értsd meg azt is, hogy a házasság nem csupán tisztességes, hanem szükséges állapot is. Isten komoly parancsolata, hogy házasságban éljen egyetemlegesen minden férfi és nő, aki csak alkalmas erre természeténél fogva, bármely társadalmi osztályhoz tartozzék is. Kivételt csak néhány, nyilván kevés ember képez, akit Isten oly különösnek teremtett, hogy házaséletre nem alkalmas, vagy akit természetfeletti adománnyal ajándékozott meg, úgyhogy házasságon kívül is tud szeplőtlenül élni. Mert ahol a természet szabadon kifejtheti magát, úgy, ahogy azt Isten belénk plántálta, ott lehetetlen házasságon kívül szeplőtlenül maradni. Mert a test és vér csak test és vér marad, és a természetes hajlam és inger szabadon és akadálytalanul követi útját, amint azt ki-ki látja és érzi. Azért rendelte el Isten a házasságot, hogy bizonyos mértékben könnyebb legyen a paráználkodást elkerülni, hogy kinek-kinek meglegyen a maga kimért része és beérje azzal; habár még így is Isten kegyelme szükséges ahhoz, hogy a szív is tiszta maradjon.

Ebből látod azt, hogy a mi pápás seregünk, a papok, barátok és apácák mennyire ellene törnek az isteni rendnek és parancsolatnak, amikor a házaséletet megvetik és tiltják és merészkednek örök szüzességre vállalkozni, azt megfogadni, s ezen felül az együgyű lelkeket hazug szavakkal és látszattal elámítani. Mert senkiben nincs kevesebb szeretet és hajlandóság a szűziesség iránt, mint éppen azokban, akik a házasságot a szentebb élet okából kerülik, és emellett vagy nyilvánosan, szemérem nélkül bujálkodnak, vagy titokban még gonoszabbat művelnek, amit el sem lehet mondani – amint azt sajnos nagyon is sokszor tapasztaltuk. És – kurtán szólva – még ha minden ilyen tettől megtartóztatják is ma-


46

gukat, szívükben mégis tisztátalansággal teli gondolatokat, rút vágyakat rejtegetnek, úgyhogy örökös égés és titkos gyötrődés foglalja le őket, amitől az ember a házaséleten belül szabad lehet. Ez a parancsolat azért az összes házasságon kívüli tisztasági fogadalmakat kárhoztatja és elvetendőknek ítéli. Sőt egyenest megparancsolja az összes szerencsétlen, megkötözött lelkiismeretű embernek, akiket kolostori fogadalmaik eláltattak, hogy ebből a tisztátalan állapotból lépjenek át a házas életbe. Vegyék figyelembe azt, hogy még ha egyebekben a kolostori élet Isten szerint való lenne is, szeplőtlenségben maradni akkor sem áll hatalmukban. Ha pedig továbbra is a régi állapotban maradnak, csak többet és tovább kell vétkezniök Isten e parancsolata ellen.

Mindezeket most azért is mondom, hogy az emberek úgy neveljék az ifjúságot, hogy azok kedvet nyerjenek a házas élethez és tudják meg, hogy az boldog és Isten előtt kedves állapot. Ezzel idővel ismét elérhetnénk azt, hogy a házasság újból a maga megbecsüléséhez jusson, és ritkább legyen a trágárság, gazság és rendetlen élet, mert most mindenfelé garmadaszám tornyosul egymásra a világban a nyilvános paráználkodás és más szégyenletes dolgok tömege, amelyek mind a házasélet megvetésének következményei. Ezen a ponton azért a szülők és a felsőbbség is köteles gondot fordítani az ifjúságra, hogy az erkölcsi fegyelmet és tisztességet tanuljon és ha felnövekedik, Isten segítségével becsülettel házasodjék. Ehhez Isten bizonnyal megadná az Ő áldását és kegyelmét, úgyhogy sok örömünk és gyönyörűségünk lehetne benne.

Befejezésül mindezekből megállapítjuk azt, hogy ez a parancsolat nemcsak azt követeli, hogy cselekedeteiben, szavaiban és gondolataiban legyen tiszta minden ember a maga élete során, azaz legfőképp házas életében, hanem azt is, hogy hitestársát, akit Istentől nyert, szeresse és megbecsülje. Mert, ha azt akarjuk, hogy a házaséletben tisztaság uralkodjék, akkor férjnek és feleségnek mindenekelőtt szeretetben és egyetértésben kell egymás mellett lakniok, úgyhogy egyik a másikat kölcsönösen, tiszta szívből és teljes hűséggel szeresse. Ez ugyanis a legmagasztosabb dolgok egyike, amely megszeretteti és megkedvelteti a tisztaságot; mert ahol ez megvan, ott a tisztaság minden parancsolat nélkül, önmagától vesz lakozást. Szent Pál is ezért inti oly szorgalmasan a házastársakat, hogy egymást szeressék, becsüljék. Nos, itt ismét felséges, nagyszámú és nagyértékű jócselekedettel állasz szemközt, amit bízvást dicsőíthetsz. Sokkal inkább, mint bármily egyházi rendet, amelyet Isten igéje és parancsa nélkül eszeltek ki maguknak az illetők.


47

A hetedik parancsolat.
Ne lopj!

Saját személyed és hitestársad után következnek a földi javak. Ezeket is óvja Isten, és azt akarja, hogy senki meg ne rövidítsen és meg ne háborítson bennük. Mert lopni nem más, mint a másikét jogtalanul elkaparintani. Fogalmában benne van a másik rovására történő bármiféle előnyszerzés, akármilyen viszonylatban is. Ez nagyon általános és elterjedt bűn, anélkül azonban, begy az emberek különösképpen észrevennék és félnének az elkövetésétől. Úgyannyira, hogyha mind fel kellene kötni, akik tolvajok, és mégsem vállalják a tolvaj nevet, a világ hamarosan ugyancsak üres lenne, és sem akasztófa, se hóhér nem lenne elég. Mert nemcsak az a lopás, ha valaki zsebet és szekrényt ürít ki, hanem ha messze mennek a nyerészkedéssel a vásárban, a szatócsnál, a boltban, a borozóban és sörözőben, a műhelyben, szóval mindenütt, ahol emberek jönnek össze s áruért vagy munkáért adnak és vesznek pénzt.

Az egyszerű nép számára kissé világosabban mondjuk meg, hogy lássuk, milyen istenfélők vagyunk. Lopás, ha a szolga vagy a szolgálóleány a házban nem szolgál hűen, kárt tesz, vagy enged tenni olyasmit, amit elháríthatna; avagy gondatlanul kezel vagy elhanyagol valamit tunyaságból, lustaságból, ura vagy úrnője iránti rosszindulatból, ami dacból megtörténhetik (nem beszélek arról, ha véletlenül történik). Ily módon egy évben harminc-negyven aranyat is ellophatsz – amit ha más titokban megtesz, kötélen lóg –, de így még büszkélkedhetsz, verheted a melledet és senki nem nevez tolvajnak.

Hasonlóképpen szólhatnék a kézművesekről, munkásokról, napszámosokról, akik gonoszkodnak, s nem tudják, mi módon csaljanak ki többet, és mégis hűtlenek és hanyagok munkájukban. Ezek rosszabbak a titkos tolvajoknál, akik számára ott a börtön, vagy akiket ha megfognak, úgy bánnak velük, hogy elmenjen a kedvük az ilyesmitől. Ezektől azonban senki sem őrizkedhetik, még csak görbén se szabad rájuk nézni, nem hogy lopással vádolni, úgyhogy tízszer szívesebben elveszítené az ember a zsebéből. Ilyenek az én szomszédaim, jó barátaim, saját házam népe. Akiktől jót várok, azok lopnak meg legelőször.

Így van ez a vásáron, a közönséges mindennapi adásvételben, ahol egyik a másikat nyíltan csalja hamis áruval, mértékkel, súly-


48

lyal, valutával [adulterina moneta]; ügyesen, ritka eszességgel, gyors találékonysággal jár túl a másik eszén, a vételben megcsalja, és gonoszsága szerint gazemberkedik, nyúz és gyalázatoskodik. Bizony ez a legelterjedtebb foglalkozás és a legnagyobb céh a világon, és ha a világot nézzük s a társadalmi osztályokat, bizony olybá tűnik az egész, mint egy óriási istálló tele nagy tolvajokkal. Ezek az uzsorások ugyan nem útonállók, nem betörők és titkos tolvajok, kik a készpénzt dézsmálják, ezek a gazok nyíltan mutogatják magukat, nemeseknek címezik őket, tisztes, jámbor polgárok, kik szép külső alatt lopnak és rabolnak.

Tulajdonképpen hallgatni kellene a kis tolvajokról, mert a nagy, hatalmas főtolvajokat kellene támadni, akik urakkal és fejedelmekkel paroláznak, kik nem egy-két várost, hanem az egész országot rabolják ki. Hol marad azonban a tolvajok feje és fővédnöke, a római Szentszék, egész uszályával, aki az egész világ javait összeszedte és a mai napig bírja? Sajnos úgy van a világon, hogy aki nyíltan lop és rabol, az bizton, szabadon és büntetlenül jár-kel, és még tiszteletet vár. A kis, titkon lopók pedig, kik egyszer vétettek, viselik a büntetést és a szégyent, s amazokat becsülethez, tisztességhez segítik. Pedig tudják meg ezek, hogy ők a legnagyobb tolvajok Isten előtt, aki majd nékik is ellátja a bajukat érdemük szerint.

Mivel ez a parancsolat ilyen messze kiható, mint éppen mutattam, a nép elé kell tárni és hangsúlyozni, hogy ne járjon senki nagyon szabadon és vakmerőn, hanem félje ki-ki az Istent. Mert mi tulajdonképpen nem keresztyéneknek, hanem gazoknak és fickóknak prédikálunk, kiknek inkább a bíró, a porkoláb vagy a hóhér prédikálhatna. Tudja meg azért mindenki, hogy tartozik Isten előtt nemcsak felebarátjának kárt nem tenni s tőle semmit el nem tulajdonítani, sem adásvételnél vagy más ügyben őt meg nem rövidíteni – hanem javait hűen megőrizni, hasznára lenni, segíteni, különösen, ha pénzt, bért, vagy élelmet kap érte.

Aki ezen vakmerőn túlteszi magát, talán megmenekedhetik a hóhértól, de Isten büntetésétől és haragjától sohasem, és ha sokáig űzi is dacát és dölyfét, végül mégis földönfutó és koldus lesz, és sok baj, szerencsétlenség lesz osztályrésze. Most, mikor a te uradnak vagy úrnődnek javait kellene megőrizned, töltöd a bögyödet és hasadat, lopod a béredet, mint tolvaj, és ünnepelteted magadat, mint egy főúr. Mert sokan vannak, kik urukkal és úrnőjükkel dacolnak, nem szívesen tesznek kedvükre, és a kárt el nem hárítják. Majd meglátod, mit nyersz: ha neked lesz tulajdonod és otthon ülsz, majd visszafizetik, s ha egy fillérnyit tulajdonítottál is el, vagy egy fillérre való kárt tettél is, harmincszorosan fogod meg-


49

fizetni. Így járnak majd a kézművesek és napszámosok is, akiktől most mindenféle orcátlanságot hall és tapasztal az ember, mintha az idegen tulajdon felett urak volnának, és mindenki annyit tartoznék nekik fizetni, amennyit csak akarnak. Csak hadd dézsmáljanak, amíg tehetik, Isten nem fogja parancsolatát feledni, és megfizet nekik érdemeik szerint. Nem akasztja őket zöld akasztófára, hanem szárazra, hogy soha életükben zöld ágra ne vergődjenek. Ha jó kormányzat volna az országban, természetesen hamar véget lehetne vetni a gonoszságnak, mint egykor a rómaiaknál, ahol hamar üstökön kapták az ilyeneket, hogy mások is példát vegyenek.

Bár így járnának mind, kik a szabad és nyílt vásárból rabló- és uzsora-alkalmat csinálnak, ahol mindennap megcsalják a szegényt, új nyomorúságot és drágaságot okoznak, és mindegyik ad-vesz vakmerőn, dacol és dölyfösködik, mintha joga volna áruját olyan drágán adni, ahogy neki tetszik, és senkinek sem szabadna ebbe beleszólni. Hagyjuk csak ezeket uzsoráskodni, nyomorítani, irigykedni; mi Istenben bízunk, aki majd, ha eleget nyomorgattál, uzsoráskodtál, gondoskodik róla, hogy kimondja az utolsó szót, és gabonád a magtárban, borod a pincében s marhád az istállóban pusztul el. S ha valakit csak egy arannyal csalsz is meg, az egész halmaz fog megrozsdásodni és emésztődni, hogy semmi örömöd se legyen benne.

Azt ugyan tapasztaljuk napról-napra, hogy lopott és hamisan nyert javakon nincs áldás: milyen sokan vannak, kik éjjel-nappal kuporgatnak, kapargatnak, s egy fillérrel sem lesznek gazdagabbak. És ha sokat gyűjtenek is, annyi bajjal és szerencsétlenséggel küszködnek, hogy nincs örömük benne, és gyermekeik nem örökölhetik. De mivel ezt senki sem gondolja meg, és úgy tesznek, mintha semmi közünk sem lenne hozzá, Istennek másképp kell velük elbánni és móresre tanítani bennünket. Egyik országos csapást a másik után küldi, vagy egy sereg zsoldost szállásoltat be hozzánk, kik egy óra alatt kiürítik zsebeinket, szekrényeinket, és nem nyugszanak, míg egy fillérünk van, sőt hálából még felégetik házunkat és gazdaságunkat is, és meggyalázzák nőnket, gyermekünket. Végül, ha sokat lopsz, vigyázz rá, hogy tőled éppen annyit fognak ellopni. Aki meg erőszakkal rabol és jogtalanul nyerészkedik, majd megéri, hogy vele éppúgy tesz más. Mert az Isten mesterien érti: mivel mindegyik a másikat lopja, az egyik tolvajt bünteti a másikkal. Honnan vennénk különben elég akasztófát és kötelet!

Aki okos ember, szívlelje meg, hogy ez Isten parancsolata és nem tréfa akar lenni. Csak vess meg bennünket, csalj meg, lopj


50

meg, rabolj ki, mi ezt is kiálljuk, elszenvedjük a te dölyfödet, és a Miatyánk szerint megbocsátunk és megkönyörülünk. (Mert az istenfélők mégis meg fognak élni, és te lopó többet ártasz magadnak, mint másnak.) De őrizkedj, ha a szegények jönnek, (sokan vannak most!), kiknek mindennapi garasukból kell vásárolniok és élniök, és te rájuk rontasz, mintha mindenki a te kegyelmedből élne, uzsoráskodsz, fösvénykedsz, nyúzod róluk a bőrt, büszkén s orcátlanul visszautasítod azt, akinek adnod kellene; a szegénység majd nyomorultan és szomorúan tovamegy, de mivel senkinek sem panaszkodhatik, az égbe kiált. Őrizkedj ettől (mondom neked még egyszer), mint magától az ördögtől. Mert az ilyen sóhajnak és kiáltásnak olyan hatása lesz, amely borzalmas neked és az egész világnak. Mert azokhoz jut majd el, kik a szegénynek és sanyargatottnak pártját fogják, és nem akarják bosszulatlanul hagyni. Nem gondolod meg ezt és dacolsz? Akkor meglásd, mit vontál szegény fejedre! Ha neked mindezek ellenére is sikerülne és jól menne dolgod, akkor Istent és engem az egész világ előtt hazugnak mondhatsz.

Mi eleget intettünk, óvtunk. Aki nem akarja meggondolni és elhinni, ám menjen, majd meglátja. De az ifjú nemzedéknek meg kell ezt mondani, hogy óvakodjanak és ne induljanak a zabolátlan többség után, hanem Isten parancsolatát tartsák szem előtt, hogy Isten haragja és büntetése ne érje őket. Nekünk nincs más feladatunk, mint Isten igéjét hirdetni és azzal büntetni, de a gazságot megakadályozni: ez a fejedelmeknek és a hatóságnak dolga, kiknek bölcsességüknek és bátorságuknak kell lenni a rendcsinálásra és rendtartásra mindenféle ügyben-bajban, hogy a szegényeket ne nyomorgassák és viszont a szegények bűnökkel ne terheljék magukat.

Legyen elég ez abból, hogy mit jelent lopni, hogy ne vegyük azt nagyon szűk értelemben, hanem a lehető legtágabb értelemben, amennyire felebarátunkkal dolgunk van. Röviden összefoglalva: tilos felebarátunknak ártani vagy kárt tenni (ezt sokféleképpen lehet gondolni: vagyonából elvenni, megrövidíteni, meg nem adni), ilyent el is tűrni, vagy megengedni, hanem tartozunk őt óvni s javát előmozdítani. Továbbá parancsolja az Úr: javát munkálni, segíteni, ahol szükséget szenved, adni barátnak, ellenségnek. Aki jó cselekedeteket akar, fog itt találni eleget, olyanokat, melyek Istennek tetszők és kedvesek, melyeket Ő meg fog áldani, hogy bőségesen visszafizesse, amit felebarátunk javára és hasznára teszünk, mint azt Salamon király tanítja (Példabeszédek 19.): "Kölcsön ád az Úrnak, aki kegyelmes a szegény-


51

hez, és az ő jótéteményét megfizeti neki." Van tehát neked gazdag Urad, ki bizonyára semmiben sem hagy szűkölködni, s így vidám lelkiismerettel százszor többet élvezhetsz, mint amennyit hűtlenséggel és jogtalanul összekuporgatsz. Aki nem akar áldást, az majd haragot és szerencsétlenséget talál.

A nyolcadik parancsolat.
Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!

Saját testünkön, hitvestársunkon, földi javainkon kívül van még egy kincsünk, melyet nem nélkülözhetünk, ti. a becsület, a jó hírnév. Nem akarhatunk ugyanis nyilvános gyalázatban és megvetésben élni az emberek közt. Azért nem akarja Isten, hogy nevünk, hírünk, becsületünk megrövidíttessék, éppúgy, mint nem akarja javaink kárát sem, hogy mindenkinek legyen becsülete hitvestársa, gyermeke, házanépe, szomszédja előtt. Ez a parancsolat elsősorban arra az esetre vonatkozik, ha bíróság előtt valakit ártatlanul bevádolnak, hamis tanúk által bajba kevernek, hogy büntetést kapjon: testi, vagyonbeli vagy becsületbeli büntetést.

Úgy tetszik, mintha ez ránk nem is vonatkoznék, de a zsidóknál ez nagyon általános dolog volt. Ez a nép ugyanis igen kifinomult, rendezett kormányzat alatt élt; és ahol ilyen a kormányzat, ott nincsenek enélkül. Az ok pedig ez: ahol van bíró, polgármester, fejedelem és más felsőbbség, ott e világ sora úgy hozza magával, hogy senki sem akar mást megsérteni, és azért képmutatóskodik, s úgy beszél, amint a kegy, a pénz, a kilátás, a barátság megkívánja; a szegény ember ügye pedig bizony csak elnyomásban, igazságtalanságban és büntetésben részesül. És általános nyomorúság a világon, hogy a törvényszékeken ritkán ülnek kegyes emberek. Mert a bírónak mindenekelőtt kegyesnek, azután bölcsnek, józannak, de merésznek, sőt vakmerőnek is kellene lenni. S ugyanígy a tanúnak is kegyesnek és bátornak. Mert akinek igazán kell ítélnie és ítélettel sújtania, az sokszor fog jóbarátokat, sógorokat, szomszédokat, gazdagokat és hatalmasokat megharagítani, akik neki sokat használhatnak és árthatnak. Azért vaknak kell lennie, szemét behunyni és fülét befogni, nem látni és nem hallani, csak azt, ami előtte van, és azt megítélni.


52

Először tehát azt parancsolja Isten, hogy ki-ki az ő felebarátját jogához segítse, és ne engedje akadályozni vagy megalázni; segítse elő annak a dolgát, és az egyenes utat járja, akár bíró, akár tanú, s legyen az bármilyen ügy. Különösen jogászainknak szól ez, hogy törekedjenek a helyes és egyenes úton járni. Ami igaz, azt hagyják meg igazságnak, és ne forgassák, ne takargassák s el ne hallgassák, tekintet nélkül pénzre, vagyonra, becsületre, vagy hatalomra. Ez az első és egyszerű értelme ennek a parancsolatnak mindarról, ami a bíróság előtt történik.

Van azonban sokkal tágabb értelme is, ha szellemi értelemben vesszük és lelki törvényszéket értünk. Itt úgy van, hogy mindenki hamis tanúságot tesz a másik ellen. Mert a jámbor prédikátorok és keresztyének a világ szemében csak eretnek, pártos, sőt lázító és rémítő gonosztevők. Isten igéje maga is kénytelen eltűrni, hogy gyalázatosan és dühvel üldözzék, gyalázzák, hazugnak mondják, kiforgassák és hamisan magyarázzák. De hát ennek így kell tenni, mert e világ vak, az igazságot és Isten gyermekeit kárhoztatja, üldözi, s mindezt nem tartja bűnnek.

Harmadszor tilos e parancsolat szerint a nyelv minden bűne, ami által felebarátunknak árthatunk. Mert hamis tanúságot tenni semmi más, mint a nyelv műve: amit mármost a nyelvvel lehet a felebarát ellen tenni, azt akarja vele Isten megakadályozni, tegye azt akár a hamis prédikátor elferdített tanítással és istenkáromlásokkal, akár a gonosz bíró vagy tanú hamis ítélettétellel, vagy akárki, akárhol hazugságokkal s rágalmazással. Ide tartozik különösen a megszólás gonosz bűne, amely az ördögnek a műve, miről sokat lehetne beszélni. Mert mégis csak gyalázatos és szégyenletes dolog, hogy mindenki szívesebben hallja felebarátjáról a rosszat, mint a jót. És bár mi gonoszak vagyunk, mégsem tudjuk elviselni, hogy valaki rosszat mondjon rólunk, hanem mindenki azt szeretné, hogy az egész világ csak gyönyörűt mondjon róla; de ha másról jót mondanak, azt nem szeretjük hallgatni.

Azért ezt a bűnt is tanuljuk meg kerülni, mert felebarátja nyilvános megítélésére és büntetésére senki sem rendeltetett, még ha látja is bűnét, hacsak nem hivatott ítélni és büntetni. Mert nagy különbség van a kettő között: bűnt megítélni és bűnt tudni. Tudnod lehet, de ítélned nem szabad. Látom és hallom, mit tesz felebarátom, de nem vagyok hivatva őt megítélni. Ha most rátámadok, ítélek, kárhoztatok, olyan bűnbe esem, mely nagyobb, mint az övé. Ha tudod, akkor ajkad legyen sír, tömd be, míg hivatva leszel bíráskodni és büntetni.

Azok a megszólók, akik nem állapodnak meg a tudásnál, ha


53

nem ítélnek, és ha valamit tudnak felebarátjukról, akkor minden sarokban elpletykázzák: örvendeznek, hogy más bűnében hentereghetnek, s mint a disznók fetrengenek és turkálnak a sárban. Ez semmi más, mint belekontárkodás az Isten dolgába, ítélni és büntetni a legkeményebb ítélettel. Mert egy bíró sem tehet többet, mint hogy megmondja: ez tolvaj, ez gyilkos, stb. Azért aki ilyent mer felebarátjáról mondani, az olyan hatalmat követel magának, mint a császár vagy a felsőbbség. Mert bár a kard nem a te tiszted, mérges nyelvedet mégis felebarátod gyalázatára és kárára használod.

Isten azért azt, akarja, hogy senki se szóljon felebarátjáról gonoszul, még akkor sem, ha az bűnös, még ha jól tudja is azt, de még kevésbé szóljon, ha csak "azt mondják"-ból tudja. Te azt mondod: "ne szóljak, mikor igaz?" Felelet: "miért nem viszed hivatott bíró elé?" – "Nem mondhatom nyíltan, mert számra koppintanának" – "Ejnye, kedvesem: érzed a pecsenyeszagot? Ha nem mersz hatósági személy elé állni és felelősséget vállalni, fogd be a szádat. Ha pedig tudod, magadnak tudd és ne másnak. Mert ha tovább mondod, mégis olybá tűnsz, még ha igaz is, mintha hazudnál, mert nem tudod igazolni." Azonkívül gazember módjára viselkedel. Mert ne vegyük el senkinek a becsületét és hírnevét, ha előbb nem nyilvánosan vétetett el. Hamis tanúbizonyság minden, amit kellően bebizonyítani nem tudunk.

Azért ami nem eléggé bizonyíthatóan nyilvánvaló, azt senki se hozza nyilvánosságra, se ki ne adja igazságnak. S végül, ami titok, azt hagyjuk meg titoknak vagy büntessük titkon, ahogyan még hallani fogjuk. Azért ha lotyó szájra akadsz, amely más valakit csepül és rágalmaz, vágd a szemébe, hogy belepiruljon, akkor sok olyan ember befogja a száját, aki egyébként más szegény embert olyan hírbe kever, amiből bajjal tud kigázolni. Mert a becsületet és jónevet könnyű elrabolni, de nehéz visszaadni.

Látod, hogy tilos másról rosszat mondani, kivéve a világi hatóságnak, prédikátornak, atyának, anyának, hogy a parancsolatot helyesen értelmezzük és a bűn büntetlenül ne maradjon. Amint az ötödik parancsolat szerint senkinek testében kárt nem szabad tennünk, kivéve a hóhért, aki hivatásánál fogva nem tesz felebarátjának jót, hanem csak rosszat, és mégsem vét a parancsolat ellen, azért, mert Isten ilyen hivatást is rendelt: éppen úgy kívülük senki ne kárhoztasson és ítéljen. Ha pedig azok nem teszik, kik erre hivatottak, éppúgy vétkeznek, mint akik hivatás nélkül a maguk szakállára ítélnek. Mert nékik a szükség parancsolja, hogy a bűnnel foglalkozzanak, vádoljanak, valljanak, kérdezzenek, tanúskod-


54

janak. Ez is csak úgy van, mint az orvos, kinek néha, a gyógyítás érdekében, a máskülönben elfedett helyeket is látni és tapintani kell. Így van a felsőbbség, az atya, anya, így a testvérek és a jóbarátok. Ezek tartoznak egymásban a rosszat megbüntetni ott, ahol az szükséges és helyes.

De az volna az igazi, ha az evangéliumhoz tartanánk magunkat (Máté 18.), hol Krisztus ezt mondja: "ha a te atyádfia vétkezik ellened, menj el és dorgáld meg őt négyszemközt". Íme, egy igen becses és finom tanács, hogy mint kell a nyelvet kormányozni. Ezt jegyezzük meg a visszaélés ellen. Így cselekedj tehát, felebarátodról máshol ne szólj gonoszul, titkon ellenben intsd őt, hogy javuljon meg. Ha pedig mástól hallasz valamit, amit ez vagy az tett – tanítsd őt is erre, hogy menjen – és büntesse meg maga, ha szemtanú, különben pedig hallgasson.

Ezt megtanulhatod a magad házánál is. Mert a gazda is úgy cselekszik: ha látja, hogy a szolga nem teszi, amit kell, ő maga szól neki. De őrült volna, ha a szolgát otthon hagyná ülni és kimenne az utcára a szomszédoknak panaszkodni. Majd megmondanák néki: "Te bolond, mi közünk nekünk ehhez, mondd ezt őneki." – Lám, ez testvéries eljárás volna. Segíteni a bajon is, meg a felebarátod becsülete is megmaradna. Ahogy Krisztus is mondja: "ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát". Akkor szép dolgot vittél véghez. Azt hiszed, könnyű dolog a testvért megnyerni? Szedd össze az összes szerzeteseket és rendeket összes jócselekedeteikkel, és megládd, van-e annyi dicsőségük, hogy egy testvért is megnyertek.

Továbbá ezt tanítja Krisztus: "Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy két vagy három tanú vallomásával erősíttessék minden szó." Mindig azzal kell beszélni, akit érint, és nem annak háta megett. Ha ez nem segít, vidd a gyülekezet elé nyíltan, a világi vagy egyházi bíróság elé. Mert itt nem állsz egyedül, hanem vannak tanúid, kikkel bizonyíthatsz a bűnös ellen, minek alapján a bíró ítélhet és büntethet. Így lehet jó úton elérni, hogy a gonoszt megakadályozzuk vagy megjavítsuk. Ha mindenütt csak beszélnek a másikról és szennyet hánytorgatnak, attól senki sem javul meg, mikor meg tanúnak kellene odaállni, akkor senki sem vállalja, hogy mondta. Jó volna azért az ilyen szapulókat jól megleckéztetni, hogy mások is okuljanak. Ha ugyanis a felebarátod javára tennéd, vagy az igazság kedvéért, akkor nem bujkálnál titokban és nem félnél a napvilágtól.

Mindezt a titkos bűnökről mondtam. Ahol a bűn nyílt, a bíró


55

és az emberek tudnak róla, ott bűn nélkül kerülheted az illetőt, mint olyat, ki maga juttatta magát a gyalázatba. Erről nyíltan is lehet beszélni. Mert ami nyílt és ismert dolog, az nem eshetik a megszólás és hamis ítélkezés vagy bizonyságtétel fogalma alá. Mint ahogy most a pápát is nyíltan ostorozzuk és nyíltan szólunk róla könyvekben az egész világ előtt. Mert ahol a bűn nyilvánvaló, ott a büntetés is legyen nyilvánvaló, hogy mindenki tudjon őrizkedni tőle.

Az tehát a veleje és egyszerű értelme ennek a parancsolatnak, hogy senki embertársának, legyen az barát, vagy ellenség, nyelvével ne ártson, és róla rosszat ne mondjon (akár igaz, akár nem), ha nem történik parancsra, vagy javítás végett. Hanem használja nyelvét akképpen, hogy mindenkiről a legjobbat mondja, bűnét és gyarlóságait takarja, mentse s becsületével szépítse és ékesítse. Az indok elsősorban az tegyen, amit Krisztus mond az evangéliumban, amiben a felebarátainkra vonatkozó összes parancsolatokat összefoglalja: "Amit akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek."

A természet is ezt tanítja saját testünk által, amint azt Pál mondja 1Kor. 12.: "amelyek a test legerőtlenebb tagjainak látszanak, azok igen szükségesek, és amelyeket a test tisztességtelenebb tagjainak tartunk, azoknak nagyobb tisztességet tulajdonítunk, és amelyek éktelenek bennünk, azok nagyobb ékességben részesülnek". Az arcot, a szemet, az orrot, a szájat senki sem fedi el, mert nem kell, mert ezek a legtisztességesebb tagjaink, de a tisztességteleneket elfedjük. A kezeknek, szemeknek, az egész testnek kell segíteni azokat elfedni. Így mi is, ami felebarátunkon nem szép, azt ékesítsük, és mindenképpen emeljük becsületét; segítsük és hárítsuk el viszont, ami nem válik becsületére. Az különösen szép és nemes erény, ha valaki mindent, amit másról hall (ha nem ismert bűn) javára magyaráz, nem úgy, mint a gonosz nyelvek, kiknek csak az a törekvésük, hogy valamit találjanak és előkaparjanak, hogy mást megítéljenek, s mindent a leggonoszabbul magyarázzanak és forgassanak, – miben most különösen az Isten igéje és prédikátorai részesülnek.

Azért ebben a parancsolatban igen sok jó cselekedet rejlik, melyek Istennek tetszők és igen sok jót és áldást hoznának, ha a világ és a hamis szentek ezt belátnák. Mert nincsen semmi az emberen és emberben, ami többet használhatna és árthatna világi egyházi dolgokban, mint a nyelv, bár ez a legkisebb és leggyengébb tag.


56

Kilencedik és tizedik parancsolat.
Ne kívánd felebarátod házát. Ne kívánd felebarátod feleségét, szolgáját, szolgálóleányát, barmát vagy bármiféle tulajdonát!

E két parancsolat egyenest a zsidóknak szól szintén, de azért részben minket is illet. E kettőt ugyanis nem a paráznaságra vagy lopásra értik, mert ezeket eléggé megtiltották már az előző parancsolatok. A zsidók úgy gondolták, hogy mindezeket megtartották, ha külsőleg megtették, vagy nem követték el a cselekedeteket. Isten azért a célból toldotta hozzájuk még e két parancsolatot is, hogy bűnnek és tilalmasnak tartsák már azt is, hogy felebarátjuk feleségét vagy javait megkívánják, vagy valami módon azok megszerzésére törekedjenek. Különös jelentősége volt ennek azért is, mert a zsidó társadalmi rendben a szolgák és szolgálóleányok nem voltak szabadok, mint a mostaniak, akik bérért szolgálnak addig, ameddig akarnak. Azok uruk tulajdonai voltak testestől, mindenestől, amijük csak volt, éppúgy, mint a barom vagy egyéb vagyon. Ehhez járult, hogy mindenkinek joga volt feleségét válólevél mellett nyilvánosan elbocsátani és másikat venni. Mármost fönnállott a veszély kölcsönösen, hogy, ha valaki megszereti a másik feleségét, keres valami okot, hogy a saját feleségét elküldje, viszont a másiktól elidegenítse az övét, hogy azután valami jó ürüggyel, szép szerén megkaparintsa magának. Náluk ezt nem is számították bűnnek vagy gyalázatos eljárásnak. Éppoly kevéssé, mintha ma a háziúr elbocsát egy szolgát vagy szolgálót a cselédségből vagy valaki valami módon elcsalogatja a szolgálatából a más alkalmazottját.

Ezeket a parancsolatokat tehát, amint mondtam, úgy értelmezték, ahogy az helyes is különben, hogy senki ne tűzze ki célul a más tulajdonának, – minő a feleség, cselédség, ház és udvar, szántóföld, rét és barom, – megkaparintását, még a jogosság színe vagy ürügye alatt sem. Csakhogy ennél még sokkal többet foglalnak magukban ezek a parancsolatok. Mert fennebb a hetedik parancsolat tiltja azt a bűnt, hogy az ember idegen vagyont ragadjon magához, amihez semmi néven nevezendő joga sincs. Itt azonban még akkor is tilos a felebarátunktól való elidegenítése bárminek, ha a világ szerint becsülettel juthatnánk hozzá, úgyhogy senki sem róhatná fel s nem vádolhatna azzal, hogy igaztalanul jutottál a birtokába.


57

Már természettől fogva olyanok vagyunk ugyanis, hogy senki se javall annyit a másiknak, mint önmagának, s mindenki magának kaparint mindent, amit csak tud s nem törődik azzal, mi marad a másiknak. S a tetejébe még kegyesek is akarunk lenni s nagyszerűen fel tudjuk ékesíteni magunkat a legfinomabb tulajdonságokkal s kitűnően elleplezni magunkban a gonosz képét. Mindenféle furfangosabbnál furfangosabb ötleteket meg szélhámos fogásokat költünk és találunk ki, – amint hogy napjainkban csak úgy burjánzanak a kirívóbbnál kirívóbb példái az ilyesminek – mintha a legtisztább igazságból folynék mindaz. Védelmül és cáfolatul egyaránt szinte vakmerően használjuk fel ezeket üzelmeink számára, s azt hisszük, hogy teljes joggal nevezhetjük ezt az eljárást ügyességnek és előrelátásnak. Hisz jönnek segítségünkre ebben még jogtudósok és ügyvédek is, akik úgy forgatják és hígítják az igazságot, ahogy csak kívánják az érdekek! Elcsavarják a szavakat s kihasználják azt, tekintet nélkül a méltányosságra s a felebarát nyomorúságára.

Az a summája pedig mindennek, hogy aki az ilyesmiben a legügyesebb, legfurfangosabb, annak játszik a kezére legjobban a jog, ama közmondás szerint: "Vigilantibus iura subveniunt." (Szemesnek áll a világ.)

Látni való tehát, hogy ez utolsó parancsolatok nem azok számára szólnak, akik a világ szemében is gonosztevő fickók, hanem éppen az ún. jó embereknek. Olyanoknak, akik azt akarják, hogy dicsérjék, becsületes és igaz embereknek tartsák őket, mint akik semmit sem vétkeznek az előző parancsolatok ellen. A zsidók különösen iparkodtak erre, de sok előkelőség, uraság és fejedelem manapság is. Mert a többi, a közönséges csőcselék, aki nem sokat törődik azzal, hogy sajátját tisztesség vagy jog útján szerezte-e, alább tartozik ennél, a hetedik parancsolat alá.

A mi parancsolatunk főképp olyan ügyeket illet, amelyeket perre visznek, hogy felebarátjuktól valamit elnyerjenek és kicsikarjanak. Hogy példát mondjunk, gondoljunk arra, hogyan osztozkodnak, civódnak a nagy örökségen, nagy fekvőségeken stb. Mindent fel szoktak használni ilyenkor, ami csak a jogi igazság látszatát kölcsönzi. Úgy átmázolják és felcicomázzák azt, hogy az igazság föltétlenül az illető felé hajlik, s oly csalafinta címen kaparintja meg a birtokot, hogy utána már senki nem támaszthat erre vádat vagy igényt.

Az is ugyanide tartozik, amikor valaki egy várra, városra, avagy valami más nagy dologra veti a szemét. Addig folytatja hadműveleteit megvesztegetéssel, barátságok s egyéb célra


58

vezető dolgok felhasználásával, míg el nem veszik a másiktól azt a bizonyos birtokot, s oda nem ítélik neki. És hozzá még nagy pecsétes okmánnyal is igazolják, hogy az illető mindezt fejedelmi címen s becsületes úton szerezte meg.

Előfordulnak hasonló esetek az egyszerű kereskedelmi életben és a szerződéses ügyekben is, amikor valaki egyszerre csak úgy elragad valamit a másik kezei közül, hogy az illető ugyan nézhet a tulajdona után.

Vagy fizetési kötelezettségekkel szorongat s tör valaki reád, mert úgy véli, hogy te abban a szorult helyzetben, adósságok közepette nemigen tudsz tovább kitartani s csőd nélkül felszámolni, ő viszont akkor ráteheti a kezét legalább a felére, ha nem többre. S minderről pedig meg kell állapítanod, hogy nem jogtalanul vette vagy tulajdonította el tőled, hanem "becsületesen" vásárolta meg. Az a szólás járja itt: "Szemesnek áll a világ!" "Mindenki a maga gátjára ügyeljen, a másik nézzen a magáéra!" Ki tudná fölérni ésszel, hogy az ilyen szép látszattal mi mindent meg nem lehet szerezni? S ezt a világ nem is tartja jogtalanságnak, és nem akarja meglátni, hogy ezzel a felebarátot rövidítik meg, aki kénytelen azt is odaadni, amit kárvallás nélkül nem nélkülözhet. Pedig senki sincs, aki szeretné, hogy ővele így bánjanak el, ami szintén csak azt mutatja, hogy az ilyen eljárás és ürügy gonosz.

A régi időben az asszonyokkal is így volt ez. Itt is, ha valakinek a más felesége megtetszett, vágy egymagában, vagy mások segítségével (sok útja-módja van ennek) kivitte, hogy a férje valamiért meggyűlölje azt az asszonyt; vagy az asszony zárja el a szívét a férje elől; s akkor úgy viselkedett, hogy az kénytelen legyen elbocsátani s a másiknak átengedni. Az efféle eljárás az ótestamentumi törvény alatt kétségkívül nagyon divatos volt, amint Heródes királyról is olvashatni az evangéliumban, aki saját fivérének feleségét még annak életében nőül vette. Pedig ez a Heródes derék és kegyes ember akart lenni, mint arról Márk evangélista is bizonyságot tesz. Remélem mégis, hogy nálunk az ilyen példák nem találnak követőkre, mert az újtestamentum tiltja az elválást a házasfeleknek. Legfeljebb, ha valami gazdag menyasszonyt üt el valaki a más kezéről. De nálunk sem ritka eset az, hogy másnak a szolgáját vagy szolgálóleányát vonják, idegenítik –vagy csalják el szép szókkal.

Bármilyen formában történjenek azonban az ilyes üzelmek, azt az egyet tudd meg, hogy Isten el nem szenvedheti, hogy te bármit is elvonj a felebarátodtól, ami az övé, oly módon, hogy az


59

nélkülözni kénytelen, te meg a kapzsiságodat hizlalod, – még ha a világ előtt becsülettel maradhat is a tied. Mert megvan az a titkos, orozva dolgozó ravaszság, mely, mint a szólás mondja: suba alatt működik, hogy észre ne vegyék. Pedig ha te odábbállsz is mindjárt, mintha egy fikarcnyival se rövidítettél volna meg senkit, felebarátod azért nagyon is a portáján érez. S ha nem is mondhatni, hogy loptál vagy raboltál, de hogy felebarátod javát elkívántad, azt igen. Azaz utána ólálkodtál, akarata ellenére fordítottad ki belőle, s nem akartad meghagyni számára azt, amit Isten ajándékozott neki. És ha a bíró nem kaphat is nyakon, Isten nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Ő tisztán látja a csalárd szívet s a világ álnokságát, amely egy rőfnyit csap hozzá, ha egy ujjnyit engednek neki, úgyhogy nyilvánvaló törvénytelenség és erőszak támad belőle.

Hagyjuk hát meg ezeket a parancsolatokat a maguk teljes értelmezésében. Különösen megparancsolja Isten, hogy felebarátunknak kárát ne kívánjuk, azt elő ne segítsük, ahhoz okot ne szolgáltassunk, ellenben adjuk és hagyjuk meg mindenét, amije van, sőt azon legyünk, hogy még sokasíthassa és megkaphassa mindazt, ami hasznára és szolgálatára van neki, úgy, ahogy mi azt a magunk számára megkívánnánk. Ez tehát főként az irigység és a gyalázatos fösvénység ellen szól, hogy eltávolítsa Isten a felebarátunk megkárosításának minden rugóját és gyökerét. Ezért mondja olyan nyomatékkal: "Ne kívánjad"... stb.

Ő ugyanis kiváltképp az ember szívét akarja tisztán tartani, jóllehet, amíg itt élünk, tökéletesen nem is érhető el az. Épp azért, mint a többi, ez a parancsolat is érvényben marad mindvégig – megítél minket szüntelen, s mutatja, hogy mennyire vittük a kegyes életben az Úr előtt.

Íme hát a Tízparancsolat! Az isteni tanításoknak egész kötege arra nézve, mit tegyünk, hogy Istennek tetsző legyen az egész életünk! Az igazi forrás és vízvezeték – belőle kell előcsobogni és kiáradni mindannak, ami jócselekedet-számba mehet! Úgyhogy a Tízparancsolaton kívül semmiféle cselekedet vagy tett nem lehet jó és Istennek tetsző, tartsa bár a világ akármilyen nagyszerűnek és gyönyörűnek is. Lássuk csak most már, mi alapon dicsekedhetnek a mi híres "szentjeink" a külön lelki rendjükkel, meg a nagy, súlyos jó cselekedeteikkel, amelyeket maguk eszeltek és tűztek ki maguknak, miközben ezekkel nem törődtek – mintha ezek nagyon is jelentéktelenek, vagy már réges-rég végrehajtottak lennének. Azt gondolom, az embernek jól két marokra kell fogni a dolgot, hogy ezeket: a szelídséget, a türelmet, az ellenség szeretetét,


60

a tisztaságot, a jótékonyságot stb., meg amit ezek csak magukkal hoznak, mind megtartsa. De az ilyen cselekedeteknek nincs súlyuk s nem csillogók a világ szemében. Mert nem különlegesek, nem felfújhatók, nincsenek különös időponthoz, helyhez, eljárásmódhoz és külsőséghez fűzve, hanem nagyon is közönséges hétköznapi házi dolgok, amit akárki gyakorolhat a szomszédjával szemben. Nincs is hát tekintélyük.

Bezzeg kitágítják a szemeket, füleket a másik fajta cselekedetek! A nagy pompa, a sok költség, a felséges építmények mind erre szolgálnak, ezért szednek elő mindenféle cicomát, úgyhogy csillogni, villogni kell mindennek. Itt füstölnek, ott énekelnek, amott csengetnek, majd meg gyertyát, világot gyújtogatnak, hogy ezeken kívül mást ne is hallhasson, ne is láthasson az ember. Mert itt már azt is igazi, nagyszerű jócselekedetnek hívják s nem győzik eléggé magasztalni, ha egy papocska kiáll arany miseruhában vagy egy egyszerű hívő egész nap térden csúszik a templomban. De hogy egy szegény leányka vigyáz egy kis gyermekre, és hűségesen végzi, amit parancsoltak néki, annak nincs neve náluk. De hát különben volna-e mit keresniök a kolostoraikban a szerzeteseknek és apácáknak?

Várjunk csak! Hát nem elvetemült önhittség ezektől a szerencsétlen "szentektől", hogy ők valami magasabb, jobb életet és állapotot merészelnek kitalálni, mint amit a Tízparancsolat tanít? Azt merik állítani, hogy az csupán a közönséges embereknek való, alantas életre, az övék meg a szenteknek és tökéleteseknek szól, és nem látják ezek a nyomorult, vaksággal megvert emberek, hogy nem viheti annyira egyetlenegy ember sem, hogy csak egy parancsolatot is meg tudjon tartani a Tízparancsolatból úgy, ahogy kell. Mindenki rászorul arra, hogy még a másik kettőt: a Hiszekegyet és a Miatyánkot is segítségül hívja – mint azt hallani fogjuk – hogy egy-egy parancsolat betöltését megkísérelhesse, kérhesse s szüntelen foganatosíthassa. Épp olyan azért a dicsekedésük, mintha azt mondanám: "Nincs ugyan egy garasom se, de tíz aranyat könnyen kifizethetek.

Mindezt azért mondom és firtatom, hogy végre megszabaduljunk ettől a mélyen begyökerezett s még most is mindenkihez hozzátapadó káros visszaéléstől, és ki-ki megszokja, hogy egyedül erre nézzen, ezzel törődjék, legyen a földön akármilyen rendű és rangú. Mert soká lesz az, amíg még egy olyan tanítást és életformát létrehoznak, amelyik fölér a Tízparancsolattal. Oly magasan állanak ezek a parancsolatok, hogy emberi erővel senki be nem tudja őket tölteni, hisz aki betölti, az mennyei, angyali ember – messze


61

felette áll a világ minden szentjeinek! Vedd csak elő, s próbáld ki alaposan, fordítsd rá minden erődet és képességedet, majd meglátod, mennyi tenni valót ad, úgyhogy nem fogsz te még más cselekedetet vagy szentséget keresni, se becsülni.

Tanításul és intésül az első részről elég ennyi. Záradékképpen azért ismételnünk kell mégis azokat a szavakat, amelyeket fennebb, az első parancsolatnál már kifejtettünk. – Hogy lássuk, micsoda munkát kíván tőlünk az Isten, hogy a Tízparancsolat gyakorlását jól megtanuljuk.

"Én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkeit azokon, akik engem gyűlölnek harmad- és negyedíziglen; azokkal azonban, akik engem szeretnek s parancsolataimat megtartják, jót cselekszem ezeríziglen."

Ennek a függeléknek az odaállítása, jóllehet, amint hallottuk, elsősorban az első parancsolathoz fűződik, mégis valamennyi parancsolat érdekében történt, úgyhogy azok mind tekintetbe jönnek itt, azokra mindre irányul. Azért mondottam, hogy ezt is elébe kell tárni az ifjúságnak, s a szívébe vésni, hogy megtanulja és meg is tartsa. Így legalább mindenki látja, hogy mi sarkall és kényszerít bennünket a Tízparancsolat megtartására. Senki ne is tekintse azért ezt másképp, mint úgy, hogy ez a függelék külön is hozzátartozik minden egyes parancshoz, azért, hogy mindeniket külön is minél behatóbban átjárhassa.

Mármost ha szemügyre vesszük a függeléket, látjuk, hogy ezek az igék két dolgot foglalnak egybe; egy haragos fenyegetést – ijesztésül és intésül; s egy szeretetteljes ígéretet – édesgetésül és unszolásul, hogy szavait úgy vegyük, mint igen komoly isteni igét, s nagy becsben tartsuk. Hisz ő maga is nyomatékosan juttatja kifejezésre, hogy micsoda keményen szándékszik magát hozzászabni, hogy tudniillik mindazokat, akik parancsolatait megvetik, áthágják, rettenetesen és irtózatosan megbünteti! S viszont azokat, akik e parancsolatokat nagyra becsülik, örömest teljesítik s életüket eszerint intézik, mily bőségesen megjutalmazza s elhalmozza jótéteményeivel, megadván nekik minden jót! Mindezzel pedig arra akar bírni bennünket, hogy mindnyájan olyan szívvel járjunk, mely egyedül Istent féli s tartja szem előtt. Az ilyen iránta való félelemből elhagy mindent, ami ellenkezik az Ő akaratával, nehogy magára haragítsa. Viszont ugyanakkor egyedül Őreá bízza magát, és mindent megtesz az Ő kedvéért, amit csak akar. Mégpedig azért, mert Ő oly szeretetteljesen szól, mint egy édesatya, s felkínálja nekünk minden kegyelmét és javát.


62

Ugyancsak ez az értelme és helyes magyarázata az első és legfőbb parancsolatnak is, amelyből mint, forrásból, folyik és kell folynia minden másnak: "Ne legyenek tenéked más Isteneid." Ez az ige sem akar mást, mint a legegyszerűbben kijelenteni azt, amire itt felszólíttattunk: Mint a te egyetlen, igaz Istenedet, félj és szeress Engem és bízzál Bennem! Mert ahol az Istennel így van a szív, ott már betöltést nyert ez és minden más parancsolat is. És megfordítva! Ahol valaki bármi mást fél és szeret akár mennyen, akár földön, az sem ezt, sem egyetlen más parancsot nem tölt be. Úgyhogy az egész Szentírás mindenütt erről a parancsolatról prédikál, és ezt szorgalmazza, erre a két pontra irányul minden: Istenfélelem és bizalom. Kiváltképp így találjuk ezt Dávidnál, mint prófétánál. Átvonul ez a hang a Zsoltárokon: "Az Úr gyönyörködik azokban, akik Őt félik és az Ő irgalmára várnak." Mintha az egész parancsolat egy versbe lenne sűrítve, mintha egészen azt mondaná: Az Úr gyönyörködik azokban, akiknek nincsenek más isteneik!

Az első parancsolatnak tehát ekképpen kell ragyogni és fényével besugározni mind valamennyit. Azért kell átfűznöd ezt a részt neked is minden parancson, mint a füzérláncot vagy összetartó ívet a koszorúban, hogy egy csomóban találkozzék a kezdet és a vég, és összetartson mindent. Mert ezt újból és újból ismételni kell és sohasem szabad feledni. Mint ahogy a második parancsolatban sem – azt, hogy Istent féljük, nevével átok, hazugság, csalás, más megtévesztés vagy ravaszság által vissza ne éljünk, ellenben igazán s jóra használjuk a segítségül hívásban, kérésben, dicsőítésben s hálaadásban, az első parancsolat szerint vett szeretet és bizalom alapján. Hasonlóképpen arra is ugyanennek a félelemnek, szeretetnek és bizalomnak kell indítania és kényszerítenie bennünket, hogy az Ő igéjét meg ne vessük, hanem azt tanuljuk, örömest hallgassuk, szentnek tartsuk és tiszteljük.

Ugyanígy áll az ügy a többi parancsolatnál is, amelyek felebarátainkkal szemben köteleznek bennünket. Itt is az első parancsolat erejéből kell meríteni mindent ahhoz, hogy atyánkat, anyánkat, urainkat s az összes felsőbbséget tiszteletben tartsuk, alárendeljük magunkat és engedelmeskedjünk nekik. Nem miattuk, hanem Istenért. Mert nem atyádat, anyádat kell félned s szem előtt tartanod, s nem az ő kedvükért kell valamit tenned vagy nem tenned! Hanem arra kell nézned, hogy Isten mit vár el tőled, s mi az, ami Ő bízvást követelhet. Ha ezt elmellőzöd, akkor haragvó bírád; ellenkező esetben kegyelmes atyád.

Szőhetjük így tovább is e fonalat. Ne okozz felebarátodnak


63

szenvedést, kárt, erőszakkal ejtett sérelmet, s ne légy ellenére semmiképpen se, akár testéről, akár feleségéről, akár vagyonáról, akár becsületéről vagy jogairól van szó, mint ahogy a parancsolatok egymás után tárgyalják azt; még ha tudnád is okát-módját, és senki meg sem büntethetne érte. – Ellenben tégy jót mindenkivel, segítsd s munkáld előmenetelét mindenkinek, ahogy és ahol csak tudod, egyedül Isten kedvéért és az Ő tetszésére: telve azzal a bizalommal, hogy Ő mindenért megfizet neked bőségesen.

Láthatod ekként, hogy az első parancsolat mennyire kútfeje és forrása a többinek; mindvalamennyin áthúzódik, és viszont valamennyi ehhez tér vissza. Szinte belefonódik, úgyhogy a vége és az eleje feloldhatatlan kapoccsal fűződik egybe.

Az efféléket – újból mondom – hasznos és szükséges odatárni a fiatalság elé. Jó így inteni és emlékeztetni őket, hogy ne ütlegekkel és igával neveltessenek, mint az állatok, hanem Isten félelmében és tiszteletében. Gondoljuk meg és vegyük szívünkre, hogy nem emberi kitalálás mindez, hanem magának a felséges Istennek parancsa, Aki igen nagy komolysággal őrködik is felette: haragját s büntetését zúdítja azokra, kik ezt megvetik, s viszont özönével jutalmazza azokat, akik megtartják. Mihelyt tudjuk ezt, azonnal más lesz a helyzet: felbuzdul az ember, s magamagától fogja el a szívét az a vágy, hogy kész örömest tegye Istennek az akaratát.

Nem hiába parancsolja az Ótestamentum, hogy fel kell írni a Tízparancsolatot minden falra és utcasarokra, sőt még a ruhákra is! Nem azért, hogy azt ott hagyjuk írott malasztként, és viseljük a látszat kedvéért, mint a zsidók tették, hanem hogy a szemünk előtt legyen az szüntelen, elménkben forogjon állandóan, s irányítson minden tettünkben, egész lényünkben. Tegye ezt gyakorlattá naponként mindegyikünk a legkülönfélébb körülményei közt, egyéni foglalatosságaiban és üzleti életében, mintha ez lenne szeme elé írva minden helyen, ahova csak néz, ahova csak megy s ahol éppen áll. Így azután bőséges alkalmat találnánk a Tízparancsolat teljesítésére, mind otthon a saját házunkban, mind a többi embertársainkkal szemben, s nem szorulna rá senki se, hogy messze szaladgáljon utána.

Ebből pedig megint csak azt látjuk, hogy micsoda nagyra kell tartanunk a Tízparancsolatot, s mennyivel többre értékelnünk minden más életelvnél, parancsnál és jócselekedetnél, amit csak tanítanak és véghezvisznek valahol a világon. Mert ennek az alapján állva a legszilárdabb bizonyossággal mondhatjuk: Csak hadd jöjjenek az összes bölcsek és szentek, vajon tudnak-e valami olyat


64

művelni, ami fölér a Tízparancsolattal, amelyet Isten oly félelmes komolysággal követel, hogy legrettenetesebb haragját és büntetését helyezi kilátásba, s amelyhez viszont oly felséges ígéreteket fűz, hogy minden javaival s áldásával halmoz el, ha megtartjuk! Ép azért ezt kell tanítani mindenkor, minden más előtt, drágábbnak tartani a legdrágábbnál is, mint az Istentől kapott legnagyobb kincsünket!


A HISZEKEGY.

A keresztyén tanítás első részét hallottuk eddig, és láttuk abban mindazt, amit Isten akarata szerint cselekednünk vagy kerülnünk kell. Helyes sorrendben következik erre a Hiszekegyről szóló rész, amely azt tárja elénk, mit kell várnunk és nyernünk Istentől, ami (röviden kifejezve) Isten teljes megismerésére tanít. Épp azért ez szükséges, hogy képesek is legyünk annak a cselekvésére, amit a Tízparancsolat szerint kötelességünk megtenni. Amint már említettük, a parancsolatok oly magas követelményekkel lépnek fel, hogy túl csekély és gyenge azoknak betöltésére az emberek összességének minden ereje is. E rész megismerése azért épp oly szükséges, mint az előbbié, hogy megtudjuk annak is az útját-módját: honnan és miáltal szerezzünk ilyen erőt. Hiszen ha a saját erőnkből is képesek volnánk úgy betölteni a tízparancsolatot, mint ahogyan be kellene töltenünk, akkor tényleg nem volna szükségünk semmi másra, se a Hiszekegyre, se a Miatyánkra.

Mielőtt azonban a hasznát és szükségességét fejtegetnénk a Hiszekegynek, előbbrevaló lesz az egyszerű hívő lelkek számára, hogy felfogják és megismerjék magának a Hiszekegynek értelmét. Mindenek előtt is: eddig a Hiszekegyet tizenkét ágazatra osztották fel. Igaz ugyan, ha mindazt, amit a szentírásban találunk s ami a hittel összefügg, külön-külön vennénk fontolóra, ennél még sokkal több hitágazat is lennie, úgyhogy ily kevés szóval lehetetlen lenne mindazt világosan kifejezni. Hogy azonban a gyermekek tanítására is a legkönnyebben és legegyszerűbben érthető legyen, mindazt, ami a hitre vonatkozik, három fő ágazatra osztjuk az istenség azon három személye alapján, akikre irányul minden, amit hiszünk. Így tehát az első hitágazat ismerteti Istenről, mint Atyáról, a teremtést; a második, a Fiúról, a megváltást, a


66

harmadik, a Szentlélekről, a megszentelést. A hit tehát legrövidebben ebben a pár szóban foglalható össze: Hiszek Istenben, az Atyában, aki engemet teremtett; hiszek Istenben, a Fiúban, aki engemet megváltott; hiszek a Szentlélekben, aki engemet megszentel. Egy Isten és egy hit, de három személy s azért a hitágazat vagy hitcikk is három. Tekintsük át tehát röviden a Hiszekegy szavait!

Az első hitágazat.

Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében.

Röviden azt fejezik ki és tárják szemünk elé ezek a szavak, hogy az Istennek mint Atyának mi a lényege, akarata, munkája és műve. Mert ha a Tízparancsolat azt követeli, hogy ne legyen több Istenünk, mint csak egy, azt kérdezhetné valaki: Kicsoda tehát ez az Isten? Mit munkál? Hogyan lehet dicsőíteni, lerajzolni vagy leírni, hogy ráismerhessünk? Nos, éppen erre tanít meg ez is, meg a következő két hitágazat. Úgyhogy eszerint a Hiszekegy nem más, mint a keresztyén ember felelete és hitvallása az első parancsolatra. Mert még ha egy kis gyermeket kérdeznénk is meg: kedvesem, micsoda Istenben hiszel, mit tudsz róla? – még az is felelhetne így: az én Istenem először is Atya, aki teremtette a mennyet és a földet; ezen az egyen kívül nem ismerek el Istennek senki mást, mert nincs is senki más, aki eget és födet tudna teremteni.

A tanultak számára pedig, és akik jártasabbak, bőven fejtegethetjük s annyi ízre bonthatjuk mind a három hitágazatot, ahány szó csak van bennük. De a kis iskolás gyerekek számára, érjük be most azzal, ha megmutattuk a legszükségesebbet, ti. hogy – amint említettük – a hitcikk a teremtésre vonatkozik, s benne e szavakra támaszkodunk: "mennynek és földnek teremtője".

De most mit jelent ez, vagy mit gondolsz, mi az értelme ezeknek a szavaknak: "Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában stb.?" Felelet: azt gondolom és azt hiszem, hogy az


67

Isten teremtménye vagyok, azaz hogy Ő adta nekem és tartja is fenn szüntelenül testemet, lelkemet és életemet, kisebb-nagyobb tagjaimat, minden érzékemet, eszemet, értelmemet és így tovább, ételt, italt, ruházatot, táplálékot, feleséget és gyermeket, cselédet, házamat, udvaromat stb. Mindehhez életem javának és szükségleteinek szolgálatára rendelte minden teremtményét, az égen a napot, a holdat és a csillagokat, a nappalt és az éjszakát, levegőt, tüzet, vizet, a földet is mindazzal, amit hordoz és megterem, a madarakat, halakat s egyéb állatokat, a gabonát és mindenféle növényeket; úgyszintén amilyen testi és időleges javak még csak megnevezhetők: jó kormányzatot, békességet, biztonságot. Úgyhogy megtanuljuk e hitágazatból: nincs senki köztünk, aki önnönmagának köszönhetné vagy önmagától csak meg tudná is tartani az életét vagy bármit, amit eddig felsoroltunk avagy még ezen felül tudnánk elszámlálni, legyen bár az mégoly elenyésző csekélység is, mert mindez benne rejlik a "teremtő" szóban.

Nem csak azt valljuk azonban, még mindezek felett, hogy mindent, amit magunkénak mondunk vágy szemünkkel látunk, Istennek, az Atyának köszönhetünk, hanem, hogy napról-napra meg is oltalmaz és meg is őriz minden bajtól és szerencsétlenségtől, mindennemű veszélyt, balesetet eltávolít tőlünk, és mindezt merő szeretetből és jóságból teszi minden érdemünk nélkül, mint hű szívű atya, aki gondoskodik rólunk, hogy semmi bántalom se érjen. De ha tovább akarunk erről beszélni, akkor ezzel már érintettük a hitágazat másik két szavát is, amelyekben ezt mondjuk: "mindenható Atya."

Mindebből önként adódik és következik, hogy mivel mindazt, amit magunkénak mondhatunk, sőt mindent, ami a mennyben és földön csak létezik, Isten adja, tartja és őrzi is meg nekünk napról-napra, mindezekért mi is természetszerűleg tartozunk Néki szünet nélküli szeretettel, hálaadással és köszönettel, röviden: azzal, hogy egyedül Őneki szolgáljunk mindezzel, amint Ő a Tízparancsolatban követeli is tőlünk s meg is hagyta ezt nekünk.

Ha mindenre ki akarnánk terjeszkedni, sokat kellene beszélnünk arról is, hogy mily kevesen vannak, akik szívük szerint hisznek e hitcikkben. Mert elmegyünk mellette mindannyian, halljuk és mondogatjuk is, de mégsem látjuk és fontoljuk meg, hogy e szavak valódi értelme mi is lenne számunkra. Mert ha a szívünkből hinnénk ezt, akkor aszerint is cselekednénk és nem járnánk-kelnénk olyan önhitten, nem hencegnénk és nem is kérkednénk, mint hogyha mi volnánk az élet, a gazdagság, a hatalom, a tisztesség, stb. forrása, S minket kellene félni és szolgálni – ahogyan


68

ez a boldogtalan, Istentől eltántorodott világ cselekszik, amelyik vakságától megverten csupán saját nagyravágyásának, fösvénységének, élvezetvágyának és könnyebb életének kielégítésére pazarolja Istennek minden javát és adományát, s az Isten felé még a képét se fordítja, hogy legalább köszönetet mondana Neki, vagy elismerné Urának és Teremtőjének.

Hogyha hinnénk Benne, akkor ennek a hitcikknek mindnyájunkat alázatosságra kellene indítania és megrémítenie. Hiszen szemünkkel, fülünkkel, kezünkkel, testünkkel és lelkünkkel, pénzünkkel és javainkkal és mindennel, amink csak van, naponként vétkezünk; hát még azok, akik még Isten igéje ellen is harcolnak. A keresztyéneknek azonban megvan az az előnyük, hogy legalább tudják, hogy mindezért Istennek tartoznak szolgálattal és engedelmességgel.

Gyakoroljuk magunkat azért e hitágazatban naponként, zárjuk azt szívünkbe, és emlékeztessen reá minden, amit csak elér a tekintetünk, ami jóban csak részünk van, s az is, ha nyomorúságból vagy veszedelemből menekülünk meg, hiszen Isten azért adja és cselekszi velünk mindezt, hogy atyai szívét és irántunk való túláradó nagy szeretetét érezzük és lássuk meg benne. Ettől felmelegednék és fellángolna a szív, hogy hálás legyen és a javakat mind Isten dicsőítésére és magasztalására használja fel. Röviden tehát ez az értelme ennek a hitágazatnak, amennyire az egyszerű hívőnek szüksége van ahhoz, hogy megtanulja e kettőt: mit adott és mit ád nékünk az Isten, és mi mivel tartozunk Őneki mindezekért. Nagy és kitűnő ismeret ez, de még nagyobb kincs. Hiszen azt ismerjük meg belőle, hogy az Atya, minden teremtményével együtt önmagát is nekünk adta, és gondoskodik rólunk ez életben bőségesen még akkor is, ha nem tekintjük is azokat a kimondhatatlan értékű örök javakat, melyekkel Fia és Szentlelke által áraszt el bennünket, amint azt a következőkben hallani fogjuk.


69

A második hitágazat.

Hiszek a Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett; alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadott halottaiból, fölment a mennyekbe, ott ül Istennek, a mindenható Atyának jobbján, ahonnan eljő ítélni élőket és holtakat.

Itt a második személyét ismerjük meg az Istenségnek, hogy lássuk, mit köszönhetünk Istennek még a fent említett ideiglenes javakon felül is, ti. hogy teljesen megüresítette magát és semmit sem tartott fenn magának, amit nem adott volna nekünk. Ez a hitágazat már most igen gazdag és széleskörű, de hogy röviden és egyszerűen magyarázhassuk meg ezt is, vegyünk egy szót és abban ragadjuk meg az egésznek a tartalmát, hogy megtanuljuk abból (miként mondtuk), mi módon váltattunk meg. És ezt ezekre a szavakra alapítjuk: "A Jézus Krisztusban, a mi Urunkban."

Ha azt kérdezi tehát valaki: mit hiszel Jézus Krisztusról a második hitágazat szerint? – feleld röviden: hiszem, hogy Jézus Krisztus, Istennek valóságos Fia az én Urammá lett. És mit jelent az: urammá lett? Azt jelenti, hogy megváltott engem bűntől, ördögtől, haláltól és minden boldogtalanságtól. Mert azelőtt nem volt nekem sem uram, sem királyom, hanem fogoly voltam az ördög hatalmában, kárhozatra ítélve, bűn által megkötve, vaksággal megverve.

Mert amidőn az Isten, a mi Atyánk, megteremtett és mindenféle jóval ellátott bennünket, eljött az ördög, és engedetlenségbe, bűnbe, halálba és mindenféle boldogtalanságba döntött, úgyhogy magunkra vonva az Úr haragját és kegyelmének elvesztését, örök kárhozatra ítéltettünk, amint rászolgáltunk és megérdemeltük. Nem volt itt tanács, segítség vagy vigasz, míg Istennek ez az egyszülött, örökkévaló Fia mérhetetlen jóságában meg nem könyörült a mi mélységes nyomorúságunkon, és el nem jött az égből segíteni rajtunk. Zsarnokainkat és nyomorgatóinkat mind elűzte, s helyükre Ő, Jézus Krisztus lépett, aki Ura az életnek, igazságnak, minden jónak és boldogságnak. Minket, szegény, elveszett embereket kiragadott, megszerzett, megszabadított a poklok torkából, és visszahozott az Atya irgalmába és kegyelmébe, s mint tulajdonát, védelmébe és oltalmába vett, hogy igazságával, bölcsességével, hatalmával, életével és boldogságával kormányozzon bennünket.


70

E hitágazatnak tehát az a veleje, hogy e szócska: Úr, egyszerűen annyi, mint Megváltó, vagyis: aki elvezérelt bennünket az ördögtől Istenhez, a halálból az életre, a bűnből az igazságra, és megtart azokban. A hitágazat többi részének pedig, amint azok egymás után következnek, nincs más jelentősége, mint hogy magyarázzák és kifejtik ezt a megváltást: hogyan és miáltal történt ez, és mily drága árat fizetett, mennyit fáradt és vállalt Ő ezért, hogy magáévá tegyen és uralma alá hozzon bennünket. Nevezetesen, hogy emberré lett, bűn nélkül fogantatott és született a Szentlélektől és a Szűztől, hogy úrrá legyen a bűnön, továbbá szenvedett, meghalt és eltemettetett, hogy eleget tegyen énérettem és megfizessen mindazért, ami bűnöm és tartozásom csak volt, nem ezüsttel, sem arannyal, hanem önnön drága vérével. És mindezt azért tette, hogy nekem urammá legyen. Mert hiszen önnönmaga végett nem kellett volna ezt tenni, nem volt reá szüksége! Továbbá feltámadott, legyőzte és megsemmisítette a halált. Végül pedig fölment a mennyekbe, átvette az Atya jobbján az uralmat, hogy kénytelen legyen urának vallani és alája legyen vetve az ördög és minden hatalmasság, míg végre az ítélet napján egészen el nem választ s el nem különít bennünket a bűnös világtól, ördögtől, haláltól, bűntől, stb.

Ezeknek az egyes részleteknek a külön-külön fejtegetése azonban nem tartozik ebbe a rövid, gyermekeknek való beszéd keretébe, hanem az egész esztendő folyamán a rendes igehirdetésekbe, különösen oly időszakokban, melyeknek az a rendeltetésük, hogy Krisztus születéséről, szenvedéséről, feltámadásáról, mennybemeneteléről, stb. szóló egyes hitcikkeket részletesen megtárgyalják. De hiszen az egész evangélium is, amelyet hirdetünk, csak azt célozza, hogy jól megértsük ezt a hitágazatot mint olyant, mely egész üdvösségünk és boldogságunk alapját képezi, s amely olyan gazdag és kimeríthetetlen, hogy akad rajta mindig elég tanulnivaló.

A harmadik hitágazat.

Hiszek a Szentlélekben; egy keresztyén Anyaszentegyházat, szenteknek közösségét; bűnöknek bocsánatát, testnek feltámadását és az örök életet. Ámen.

Ezt a hitágazatot jobban nem tudom megvilágítani, mint ha újból hangsúlyozom, hogy a megszentelésről szól, vagyis hogy a Szentléleknek és tisztének – hogy Ő megszentel – a leírását és


71

kiábrázolását találjuk meg benne. Ezért e szót kell alapul vennünk: Szentlélek. Mert ez olyan rövidre fogott, hogy jobbat nem találhatunk. Lélekről ugyanis többféléről van szó a Szentírásban, úgymint emberi lélekről, mennyei lelkekről és gonosz lélekről. De Isten Lelke az egyedüli, melyet Szentléleknek nevezünk. Ez az, aki minket megszentelt és most is megszentel. Ahogy az Atyát Teremtőnek, a Fiút Megváltónak nevezzük, éppúgy kell a Szentlelket is munkája után szentnek vagy Megszentelőnek neveznünk. De hogyan történik ez a megszentelés? Felelet: amint a Fiú az uralmat, amellyel bennünket megszerez, születésével, halálával s feltámadásával nyeri el, épp így végzi a megszentelést a Szentlélek is a következők által: a szenteknek közössége – vagyis a keresztyén egyház –‚ a bűnök bocsánata, a testnek feltámadása és az örök élet által. Vagyis hogy mindenek előtt az Ő szent közösségébe vezet el bennünket, és az anyaszentegyház ölébe helyez, amely által hirdetteti nekünk az igét s visz Krisztushoz.

Mert nem tudnánk soha, se te, sem én megismerni Krisztust, sem hinni benne, sem Urunkká tenni, ha a Szentlélek fel nem ajánlaná nekünk és szívünkbe nem adná mindezt az evangélium hirdetése által. A mű kész és befejezett, mert Krisztus szenvedése, halála és feltámadása stb. által megszerezte és elnyerte számunkra ezt a kincset. De ha a mű titokban maradna, hogy senki sem tudna róla, akkor kárba veszne az egész. Hogy azonban ne maradjon ez a kincs eltemetve, hanem felhasználhassuk és élvezhessük, azért küldötte és hirdettette Isten az Igét, s adta a Szentlelket benne, hogy a Szentlélek tárja elénk és tegye sajátunkká ezt a kincset. Így tehát nem más a megszentelés, mint az elvezetés az Úr Krisztushoz, hogy általa vegyünk oly javakat, amelyeket magunk erejéből soha nem bírtunk volna megszerezni.

Értsd meg tehát a hitcikk értelmét világosan! Hogy ha megkérdezik: mit értesz te e szavakon: "Hiszek a Szentlélekben"? – azt felelhesd rá: hiszem, hogy a Szentlélek engem, mint azt már a neve is mutatja, szentté tesz. – De mi által, milyen módon, milyen eszközökkel cselekszi ezt? Felelet: a keresztyén anyaszentegyház, a bűnök bocsánata, a testnek feltámadása és az örök élet által. Mert a világban mindenek előtt van egy sajátos közösség, amely – mint az édesanya – szül és hordoz minden egyes keresztyént Isten igéje által, melyet a Szentlélek nyilatkoztat ki és hirdet, aki a szíveket is megvilágosítja és lángra gyújtja, hogy azt megragadják, elfogadják, hozzá ragaszkodjanak és benne megmaradjanak.

Mert ha a Szentlélek nem hirdetteti valahol az Igét és fel nem


72

ébreszti a szíveket, hogy megragadják, ott minden elveszett. Mint ahogy a pápaság alatt is történt, ahol a hitet eldugták a pad alá, a Krisztust senki nem ismerte Urának, sem a Szentlelket olyannak, aki megszentel. Vagyis senki nem hitte, hogy Krisztus olyan Urunk nekünk, aki saját cselekedeteink és érdemünk nélkül szerzett nekünk ilyen kincseket és tett kedvessé bennünket az Atya előtt. Hol volt hát a hiba? Ott, hogy nem volt jelen a Szentlélek, aki ezt kinyilatkoztatta és hirdettette volna, hanem csak emberek és gonosz lelkek voltak, akik azt tanították, hogy a saját cselekedeteink által üdvözülünk és nyerjük el Istennek a kegyelmét. Éppen azért ez nem is keresztyén egyház. Mert ahol nem hirdetik Krisztust, ott nincs a Szentlélek, aki megalkotja, hívja, egybegyűjti a keresztyén egyházat, akinek munkái nélkül senki nem képes eljutni az Úr Krisztushoz. A hitágazat lényegéről legyen elég ennyi. Mivel azonban az egyszerűbb emberek számára nem oly világosak az egyes benne előforduló részletek, azért röviden ezeket is át fogjuk tekinteni.

A Hiszekegy a keresztyén anyaszentegyházat Communio Sanctorum, a Szentek közössége (Gemeinschaft der Heiligen) névvel jelöli meg; amely két kifejezés: az egyház és a szentek közössége tulajdonképpen egy és ugyanaz. E kifejezés azonban egyrészt eredetileg nem is volt benne a hitvallásban, másrészt meg németre is helytelenül és értelmetlenül Gemeinschaft der Heiligen szavakkal fordították. Ha világosabban akarjuk kifejezni, akkor jó németséggel egész másképp kell ezt mondanunk, mert az Ecclesia szó németül tulajdonképpen Versammlung (magyarul gyűlést, egyesülést jelent). Mi azonban már megszoktuk a Kirche, azaz a szentegyház szót, amelyen azonban az egyszerűbb emberek – szintén helytelenül – nem az ott összegyűltek seregét értik, hanem magát a felszentelt házat vagy épületet, holott nem önmagáért nevezzük azt a házat szentegyháznak, hanem csupán azért, mert a hívők csoportja gyülekezőhelyül használja fel; mert akik összegyűlünk, mi magunk építjük és szerezzük magunknak ezt a külön helyiséget erre a célra és adunk nevet is a háznak az ott összegyülekezők után.

Ez a szó tehát: szentegyház: (Kirche), tulajdonképpen nem jelent semmi mást, mint közönséges összegyülekezést, s eredetére nézve nem is német, hanem görög szó (éppúgy, mint az Ecclesia) mert a görögök hívják ezt a saját nyelvükön kyria-nak, amit latinul is curia-nak mondanak. Jó németséggel, a mi anyanyelvünkön tehát christliche Gemeine vagy Sammlung (keresztyén egyesülés vagy gyülekezés), vagy még helyesebben és világosab-


73

ban: eine heilige Christenheit, szent keresztyénség volna.

Éppígy ez a szó: Communio, amely az Ecclesia (Kirche) szóra következik, valójában nem jelentene közösséget (Gemeinschaft), hanem községet, egyesülést (Gemeine). Lényegében tehát nem más ez, mint valami széljegyzet vagy magyarázat, mellyel valaki a keresztyén egyház jelentését akarta körülírni. Ehelyett azután a mieink, akik sem latinul, sem németül nem tudtak, rendesen Gemeinschaft der Heiligen-t (szentek közösségét) fordítottak, holott a német nyelvben helytelen és értelmetlen ez a kifejezés. Helyes németséggel tehát Eine Gemeine der Heiligen-t (a szentek egységét, egyesülését) kell helyette mondanunk, vagyis olyan egyesülést, amely csupa szentekből áll; vagy még világosabban Eine Heilige Gemeine-t (szent egyesületet). Azért mondom ezt, hogy ezt a kifejezést: szentek közössége – mindenki jól értse, mert ez már annyira belegyökeresedett a köztudatba, hogy nehéz onnan kitörölni, s majdnem eretneket látnak abban, aki ezen egy szót is mer változtatni.

Ennek a kitételnek tehát ez az értelme: hiszek abban, hogy van itt a földön egy szent csoport vagy közösség, amely csupa szentekből áll, amelyet egy fő, a Krisztus alatt a Szentlélek hívott egybe egy hitben, egy érzésben és egy értelemben, amely az adományokban különböző, de egységes a szeretetben, szakadás és elkülönítés nélkül. Ennek én is az egyik része és tagja vagyok, birtokosa és részese minden javainak. S ehhez a Szentlélek vezetett el és tett engem annak az egy testnek tagjává azáltal, hogy Isten igéjét hallgattam és most is hallgatom, ami a kezdete a bejutásnak. Mert, mielőtt tagjaivá lettünk ennek a közösségnek, az ördög hatalmában voltunk, mint akik sem Istenről, sem Krisztusról nem tudtunk semmit. Így ennél a szent közösségnél, vagyis a keresztyénségnél marad a Szentlélek mind az ítélet napjáig. S ezzel az ottmaradással von be minket az egyházba s használja fel azt arra, hogy általa hirdettesse és gyümölcsöztesse az Igét. Ezáltal viszi végbe a megszentelést és sokasítja is meg azt, hogy napról napra nagyobbodjék és erősödjék az egyház a hitben és annak gyümölcseiben, melyeket a Szentlélek munkál.

Hisszük továbbá, hogy a keresztyénségben bűneink bocsánatát is elnyerjük, ami a szentségek és a feloldozás által, továbbá az egész evangélium minden vigasztaló ígérete által történik. Mindaz ide tartozik azért, amit a szentségekre vonatkozólag kell hirdetnünk, sőt lényegében az egész evangélium és a keresztyénségnek minden hivatala is, melyekre nézve nagyon szükséges, hogy rendeltetésüket szüntelenül betöltsék. Mert ha Krisztus megszerezte is


74

számunkra Istennek kegyelmét és a Szentlélek által szentekké lettünk is (a keresztyén anyaszentegyház egységében Isten igéje által), azért teljesen mégsem vagyunk bűn nélkül valók a mi testünk miatt, amelyet magunk hordunk.

A keresztyénségben azért minden arra rendeltetett, hogy az Ige és a szent jegyek által naponként elnyerhessük bűneink ingyenes bocsánatát, megnyugtathassuk lelkiismeretünket és nyerhessünk új erőt mindaddig, amíg csak itt élünk. Így tehát a Szentlélek eszközli azt, hogy habár van bűnünk, a bűn mégsem árthat nekünk, mert a keresztyénségben vagyunk, ahol meg nem szűnik a bűnbocsánat, egyrészt azért, mert az Isten megbocsát, másrészt pedig azért, mert mi gyakorlunk bűnbocsánatot egymás között, támogatván és felsegítvén egymást.

A keresztyénségen kívül azonban, ahol nincs az evangélium, nincs bűnbocsánat sem és nem lehetséges a megszenteltetés sem. Így tehát azok, akik nem az evangélium és a bűnök bocsánata, hanem saját cselekedeteik révén keresik és szeretnék kiérdemelni a szentséget, önnönmagukat zárják ki és különítik el ettől a keresztyénségtől.

De most is, mikor már megkezdődött a megszenteltetés és növekedik napról-napra, arra várakozunk, hogy a testünk váljon a halál martalékává és temettessék el minden tisztátalanságával együtt, hogy azután dicsőségben jöjjön elő és támadjon fel, teljes és tökéletes szentségre, az új, örök életben. Mert most csak félig-meddig lettünk tiszták és szentek, hogy szüntelen munkálkodjék rajtunk a Szentlélek, s az Ige által naponként részesítsen bennünket bűnbocsánatban mindaddig, amíg csak el nem nyerjük azt az életet, ahol többé nem lesz már bűnbocsánat, hanem csupa tökéletesen tiszta és szent emberek, kik teljesek kegyességgel és igazsággal, elszakadtak és megszabadultak a bűntől, haláltól és minden boldogtalanságtól új, halhatatlan és megdicsőült testben.

Íme, ez mind a Szentlélek tiszte és munkája, hogy ti. a megszentelést elkezdje s napról-napra előbbre vigye a földön e kettő: a keresztyén egyház és a bűnök bocsánata által. Ha pedig elporladunk, akkor egy pillanat alatt teljesen befejezi rajtunk ezt a munkát és az utolsó két cikkben foglaltak által megtart bennünket a szentségben.

Az azután, hogy Auferstehung des Fleisches (a húsnak feltámadása) áll itt a szövegben, megint csak nem helyes németség. Ha ugyanis mi németek a Fleisch (hús) szót halljuk, akkor nem gondolunk másra, mint a húspiacra. Jó németséggel azonban ezt így mondanánk: Auferstehung des Leibes


75

oder des Leichnams, (a testnek, vagy holttestnek feltámadása); ez azonban nem sokat számít; fő, hogy helyesen értelmezzük.

Az a hitágazat ez tehát, amelyik nem bevégzett, hanem folyvást folyó és állandóan megmaradó munkára vonatkozik. A teremtés ugyanis már a régmúltba tartozik, ugyancsak végbement már a megváltás is. A Szentlélek azonban folytatja a munkáját szüntelenül egészen az ítélet napjáig, és erre rendeli a földön az egyházat, amely által szól és cselekszik mindent. Mert hiszen az egész keresztyénséget még nem gyűjtötte össze, sem a bűnbocsánat osztása nem nyert még befejezést. Azért hiszünk Abban, aki az Ige által napról-napra közelebb hoz bennünket, és adja, szaporítja és erősíti a hitet, ugyanazon Ige és a bűnök bocsánata által, hogy végül azután, ha mindezt a munkáját elvégezte rajtunk, mi pedig megmaradunk benne, meghaljunk a világnak és minden boldogtalanságnak. Legvégül pedig teljesen és örökre szentté tegyen bennünket, amit most csak az Ige által várunk hitben.

Íme, lerajzoltuk remekül röviden és mégis gazdag szavakkal az Isten egész lényegét, akaratát és munkáját. Ez minden bölcsességünk, amely messze felül van minden emberi bölcsességen, észen és értelmen. Mert bár minden igyekezetével volt is azon az egész világ, hogy kikutassa, kicsoda az Isten, mik a tervei és tettei, mégse jutott ezzel a törekvéssel semmire sem. Itt azonban, íme, mindezt megtalálod a maga egész gazdagságában! Mert itt, ebben a három hitágazatban, maga az Isten nyilatkoztatta ki és tárta fel atyai szívének és merőben kifejezhetetlen szeretetének legmélyebb mélységeit. Mert íme, épp azért teremtett bennünket, hogy megváltson és megszenteljen. S azonfelül, ami csak van égen és földön, mindent nekünk adott és elénkbe rakott, nekünk adta még az ő Fiát és Szentlelkét is, hogy általuk vigyen vissza bennünket magához. Mert ahogyan már fentebb rámutattunk, mi soha nem lennénk képesek arra, hogy az Atyának kegyelmét és irgalmát felismerjük, hanem egyedül csak az Úr Krisztus által, aki az Ő atyai szívének tükre, akin kívül mi csak haragos és rettenetes bírót láthatnánk Benne. De viszont önmagunktól Krisztusról sem tudhatnánk meg semmit, ha a Szentlélek ki nem nyilatkoztatná.

Ezek a hitágazatok azért elválasztanak és megkülönböztetnek bennünket, keresztyéneket, a föld minden más lakójától. Mert akik a keresztyénségen kívül vannak, akár pogányok, akár törökök, zsidók vagy álkeresztyének és képmutatók legyenek, mindazok, még ha az egy igaz Istent hiszik és imádják is, mégsem tudják, hogy milyen érzülettel viseltetik irányukba az Isten


76

és nem is várhatnak Tőle se szeretetet, se semmi jót s ennélfogva örök harag és kárhozat a részük. Mert hiszen ők nem mondhatják magukénak sem az Úr Krisztust, sem a Szentlélek nem világosította és áldotta meg őket az ajándékaival.

Látod mindezekből, hogy a hitről szóló tan merőben más dolog, mint a Tízparancsolat. Mert ez utóbbi megtanít ugyan arra, hogy mit kell nekünk tenni, az ellenben azt mondja meg, hogy Isten mit tesz érettünk és mit ad nekünk. A tíz parancsolat egyébként is bele van írva minden ember szívébe, a hitet azonban fel nem foghatja semmi emberi okosság, arra egyedül a Szentlélek tanít meg. Ezért nem tesz még keresztyénné senkit se a Tízparancsolat tudása, mert hiszen rajtunk marad Isten haragja, és nem számíthatunk kegyelmére, mivel képtelenek vagyunk azt megtartani, amit Isten követel tőlünk. A hit ellenben merő kegyelmet nyújt felénk, istenfélőkké és kedvesekké tesz bennünket Isten előtt. Mert csak ennek megismerése által nyerünk kedvet és szeretetet Isten minden parancsolatjához, mivel meglátjuk benne, hogy Ő mindennel, amije csak van s amire csak képes, miként adja nékünk önmagát: az Atya minden teremtményét, a Fiú minden munkáját s a Szentlélek minden ajándékát, csak hogy segítsen és támogasson bennünket a Tízparancsolat megtartásában.

Alapvetésül az egyszerű hívőknek legyen most elég a hitről ennyi, hogy túl ne terheljük őket, hanem inkább, ha a lényeget megértették, önmaguktól vágyódjanak többre, és amit a Szentírásból tanulnak, erre vonatkoztassák, és mindinkább gyarapodjanak és növekedjenek az értelem gazdagságában. Mert hiszen, amíg csak itt élünk, van rajta mit tanítanunk és tanulnunk naponta.


A MIATYÁNK.

Hallottuk már, hogy mit kell tennünk és hinnünk, hogy a legjobb és legboldogabb élethez juthassunk. Most következik a harmadik rész, hogy mimódon kell imádkoznunk. Mivel úgy áll a helyzet, hogy nincs egy ember sem, aki a Tízparancsolatot tökéletesen meg tudná tartani, még ha mindjárt megkezdődött is benne a hitélet; s minthogy a világgal és a saját testünkkel összejátszva az ördög is ellenszegül minden hatalmával: mi som szükségesebb, minthogy Isten fülét folytonosan foglalkoztassuk, kiáltsunk hozzá és könyörögjünk, hogy adja meg, tartsa meg és sokasítsa meg nálunk a hitet s a Tízparancsolat betöltését, viszont távolítsa el mindazt, ami utunkba áll s akadályoz bennünket. De hogy azt is megtudjuk, mit kell imádkoznunk és miképpen, amint látni fogjuk, a mi Urunk Krisztusunk maga tanított meg minket az imádkozás módjára és szavaira.

Mielőtt azonban magának a Miatyánknak részletes magyarázatába fognánk, felette szükséges, hogy előzőleg magára az imádkozásra intsük és buzdítsuk az embereket. Ahogy azt Krisztus és az apostolok is tették. És elsősorban is azt kell jól megérteni, hogy az imádkozásra Isten parancsa kötelez bennünket. A második parancsolatban ugyanis ezt hallottuk: Ne vedd hiába Isten nevét!" Ebben benne van egyúttal a felszólítás Isten szent nevének dicsőítésére és a segítségül hívására minden szükségben, más szóval: az imádkozásra. Mert segítségül hívni annyi, mint imádkozni. Úgy, hogy tehát erről éppúgy szigorú és komoly parancs szól, mint a többiről: hogy ne legyenek más isteneink, hogy ne öljünk, ne lopjunk stb. Mindez azért van így, nehogy azt gondolja valaki: "az mindegy, akár imádkozom, akár nem imádkozom." Így szokott ez lenni bárdolatlan embereknél, akik ilyesfajta rögeszmékbe és gondolatokba burkolódznak: "Minek imádkozzam? Ki


78

tudja, törődik-e Isten a könyörgéseimmel, és kész-e azokat meghallgatni? Nem baj, ha nem imádkozom, majd imádkozik helyettem valaki más!" Ilyen módon aztán megszokják, hogy soha ne imádkoznak, s azt hozzák fel mentségül, hogy mi úgyis elvetjük a hamis és képmutató imádságot – mintha azzal azt is tanítottuk volna, hogy nem kell, sőt nem is szabad imádkozni.

Az tény, hogy, amit eddig mondtak imádkozásnak, az a siránkozás és szavalás a templomokban s egyéb helyeken, az nem volt imádság. Mert az efféle külsőleges gyakorlatok a legjobb esetben is a kis gyermekek, az iskolás növendékek és a nagyon egyszerű emberek számára járhatnak némi haszonnal. Nevezhetjük azt éneklésnek vagy imaolvasásnak, de igazi imádkozásnak nem. Az ellenben, amit a második parancsolat tanít, igenis imádkozás: Istent segítségül hívni minden szükségünkben. Ő követeli tőlünk ezt, s nincs szabad tetszésünkre bízva. Ha keresztyének akarunk lenni, éppoly szoros kötelességünk az imádkozás, mint amilyen szoros kötelességünk, hogy engedelmeskedjünk atyánknak, anyánknak és a felsőbbségnek. Mert segítségül hívás és könyörgés által tiszteljük s használjuk jól Isten nevét. Ezt azért kell minden másnál jobban megjegyezned, hogy elhallgattassunk és visszautasítsunk minden olyan gondolatot, amely az imádkozástól távol akar tartani, sőt el is ijeszteni. Mert, amint nem járja az, hogy egy fiú azt mondja az atyjának: "Mit törődik Isten az én engedelmességemmel? Megteszem, ami tőlem telik; a többi egyre megy." – Hiszen paranccsal van dolga! "Ezt meg kell tenned, erre kötelezve vagy!" – Ugyanígy itt sem tőlem függ, megtegyem-e vagy se, hanem Isten haragjának és kárhoztatásának terhe alatt vagyok köteles imádkozni.

Ezt tehát különösen jól meg kell értenünk s jegyeznünk, hogy így elnémítsuk s visszautasítsuk azokat a gondolatokat, amelyek az imádkozástól visszatartanak és elijesztenek, mintha nem volna súlyos következménye annak, ha nem imádkozunk, vagy mintha ez a parancs csak azoknak szólna, akik szentebbek és nagyobb kegyben vannak Istennél, mint mi. Természeténél fogva ugyanis annyira bizalmatlan az emberi szív, hogy folyton menekül Isten színe elől, s azt gondolja, hogy Isten látni sem kívánja imádságainkat, mivel bűnösök vagyunk, s mást nem érdemlünk haragján kívül. Az ilyen gondolatok elűzése végett – ismét mondom – különös figyelmet kell fordítanunk erre a parancsolatra, és Istenhez kell térnünk, nehogy az ezen a ponton való engedetlenségünkkel még jobban magunkra haragítsuk. Mert ezzel a parancsával eléggé értésünkre adja Ő maga, hogy nem akar bennünket eltaszí-


79

tani Magától, sem száműzni, habár bűnösök vagyunk is. Sőt inkább Magához akar édesgetni, hogy megalázkodjunk Előtte, feltárjuk nyomorunkat és ínségünket, esedezzünk kegyelméért és segedelméért. Ezért olvassuk a Szentírásban, hogy haragszik azokra, akik bűneik által úgy le voltak sújtva, hogy nem mertek újból Hozzá fordulni és imádság által szembeszállni Isten haragjával és kegyelméért esdekelni.

Ebből most már arra az eredményre és megállapításra kell jutnod, hogy mivel ily kiváló parancs kötelez az imádkozásra, senki le ne becsülje valahogy az imádságai értékét, hanem nagyra és sokra tartsa azokat. Végy mindig példát más parancsolatokból, is. Így: a gyermek ne vegye könnyen a szülők iránti engedelmességet a világ minden kincséért se, sőt inkább mindig arra gondoljon: Ez a cselekedet az engedelmesség cselekedete, és amit teszek, nem más értelemben teszem, mint az Isten parancsolata iránti engedelmességből. Erre bizton támaszkodhatom, ezt nagyra becsülhetem, nem ugyan az én érdemem miatt, hanem mert Isten parancsolja." Ugyancsak itt is: bármit kérünk Istentől s bármiért esedezünk Hozzá, vegyük úgy, hogy Ő kívánja és Neki engedelmeskedünk s gondolkodjunk ilyenformán: Énmiattam nem érne ugyan semmit sem, hanem foganatos azért, mert Isten megparancsolta. Akármi kérnivalónk van azért, ennek a parancsnak engedelmeskedve lépjünk mindig Isten elé.

Ezért nem szűnünk meg kérve kérni és figyelmeztetni mindenkit, hogy szívlelje meg ezeket, s ne nézze le imádkozásunkat. Eddig ugyanis az ördög nevében úgy tanítottak, hogy senki sem törődött e dolgokkal, és mindenki azt hitte, elég, ha az imádságot ledarálja, akár meghallgatja Isten, akár nem. Ez azonban a tönkretétele és szélnek eresztése az imádkozásnak. Éppen azért hiábavaló imádkozás. Mert megtévesztetjük és megijesztetjük magunkat az efféle gondolatokkal: "Én nem vagyok elég szent, sem méltó! Ha olyan jámbor és szent életű volnék, mint Szent Péter és Szent Pál, szívesen imádkoznám!" El azonban, messze el az ilyen gondolatokkal! Mert ugyanaz a parancs, amely Szent Pálnak szólt, szól nekem is. A második parancsolat énmiattam is van éppen úgy, mint őmiatta, úgy, hogy nem dicsekedhetik se jobb, se szentebb parancsolattal ő se.

Ekként szólj azért: "Az az imádság, amit én mondok, éppoly becses, szent és Istennek tetsző, mint Szent Pálé, vagy a legszentebbeké." Megokolás: Készséggel elismerem, hogy szentebb nálam, ami a személyét illeti, azonban a parancsot illetően nem. Mert Isten az imádságot nem a személy szerint, hanem az igéje és az


80

engedelmesség szerint mérlegeli. Mert ugyanarra a parancsolatra, amelyre alapították az imádságaikat az összes szentek, alapítom én is a magamét, s ehhez járul még, hogy én is ugyanazokért imádkozom, amiért ők is könyörögnek vagy könyörögtek mindnyájan. Az első és legszükségesebb tétel tehát az legyen ennél a résznél, hogy imádságunknak az Isten iránti engedelmességen kell alapulnia és állnia, tekintet nélkül a mi személyünkre, legyünk bár bűnösök, vagy szentek, méltók vagy méltatlanok. Tudnunk kell, hogy Isten nem veszi tréfának, hanem haragszik és büntet, ha nem imádkozunk, épp úgy, ahogy megbüntet minden más engedetlenséget is. De tudnunk kell hasonlóképpen azt is, hogy maga Isten sem engedi hiábavalókká lenni és kárbaveszni az imádságainkat. Mert ha nem akarna meghallgatni, nem szólítana fel az imádkozásra, s nem tette volna azt oly szigorú paranccsá.

Másfelől az késztessen és ösztönözzön még jobban bennünket az imádkozásra, hogy Isten azt az ígéretet is hozzátette biztatásul, hogy amiért könyörgünk, az bizonnyal meglesz. Amint az 50. Zsoltárban is mondja: "Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és megszabadítlak téged." Krisztus pedig Máté evangéliuma 7. részében: "Kérjetek és adatik néktek stb." "Mert aki kér, mind kap." Az effélének fel kellene ébresztenie szívünket és lángra gyújtania, hogy kedvvel, szeretettel imádkozzunk, mert a saját szavával kezeskedik, hogy az imádságaink felette kedvesek Neki, s azonfelül meg is hallgatja és beteljesíti azokat bizonyosan, hogy mi le ne becsüljük és ne mondjuk csak úgy a levegőbe, ne imádkozzunk révedezve.

Ezeket fel is hozhatod előtte és szólhatsz így Hozzá: "Íme, édes Atyám, itt jövök és kérlek Téged. Nem önszántamból, nem a saját méltó voltom tudatában, hanem a Te parancsolatod és ígéreted alapján, amely nem csalhat, se nem hazudhat." Aki pedig nem hisz ennek az ígéretnek, tudja meg újra, hogy haragra gerjeszti Istent, mint akit a legnagyobb mértékben megsértett ezzel és hazugnak állított.

Édesgessen és vonjon ezenkívül az is, hogy e parancsolat és ígéret mellett Isten még azzal is elébünk jő, hegy az imádság szavait és formáját, hogy miképp és mit kelljen imádkoznunk, készen állítja elénk és adja szánkba, hogy lássuk, mennyire szívén viseli nyomorúságunkat és semmit se kételkedjünk abban, hogy kedves Előtte könyörgésünk, s meghallgatja egészen biztosan. Úgy, hogy az Úri-imának óriási előnye van minden más, magunk kigondolta imádsággal szemben. Mert akkor mindig kétségeskedhetne a lelkiismeretünk és mondhatná: "Imádkoztam ugyan, de ki tudja, hegy tetszett-e Néki s vajon eltaláltam-e az igazi módját és mértékét


81

az imádkozásnak?" Nem is található azért a földön felségesebb imádság, mivel olyan fényes a bizonyság mellette, hogy az Isten igazán szívesen hallja, úgyhogy nem volna szabad ezt elcserélni a világ minden kincséért sem.

Éppen azért előírás hát számunkra a Miatyánk, hogy meglássuk és meggondoljuk azt a nyomorúságot, amelynek szüntelen indítani és sarkallni kell bennünket az imádkozásra. Mert, aki imádkozni akar, annak valamit elő kell hoznia, fel kell tárnia és megneveznie azt, amit kíván. Másképpen nem nevezhető imádságnak.

Joggal vetettük el azért a szerzetesek és papok imádságait, akik éjjel-nappal üvöltenek és mormognak torkukszakadtából, de könyörögni nem jut eszébe egyiknek sem még csak egy hajszálnyi csekélységért sem. És ha egy helyre hordanák a papokkal, együtt az összes templomot, akkor is be kellene vallaniok – hogy szívből soha nem imádkoztak még csak egy csepp borért se. Mert sohse tette fel magában egyikük se, hogy az Isten iránti engedelmességből vagy ígéretébe vetett hitből imádkozzék, sem semmiféle nyomorúságot nem nézett, de még a legjobb esetben se gondolt többre, mint hogy valami "jó cselekedetet" vigyen végbe. Ezzel aztán ki is fizették Istent, mint akik nem kapni, hanem csak adni akarnak Néki.

Hogy igaz legyen az imádság, ahhoz az embernek komolyan át kell éreznie a nyomorúságát. És pedig azt a nyomorúságot, amely valóban szorongat és sürget bennünket, hogy kiáltsunk és kérjünk segítséget. Akkor aztán magától megy az imádság, ahogy kell is mennie, úgyhogy nincs akkor szükség semmiféle kitanításra, hogy miként készülődjünk és merítsünk hozzá megfelelő áhítatot. Azt a nyomorúságot pedig, amelyet át kell éreznünk mind magunkra, mind másokra nézve, elég bőségesen megtaláljuk a Miatyánkban. Arra is hasznos azért ez az imádság, hogy a nyomorúságunkra figyelmeztet; meggondoljuk és szívünkre vesszük azt, nehogy megrestüljünk az imádkozásban. Mert a hiány elég sok mindegyikünknél, a hiba csak ott van, hogy nem érezzük és nem látjuk. Isten is azt kívánja azért, hogy az efféle nyomorúságodat és ügyes-bajos dolgodat panaszold el Néki s vidd Elébe, nem mintha Ő nem tudna arról, hanem hogy minél jobban felserkentsd általa a szívedet, hogy csak kérjen minél többet s minél erőteljesebben, hogy szélesen kiterítsd és tartsd a kötényedet, hogy sokat kapj. Ezért már gyerekkorunk óta hozzá kellene szoknunk, hogy ki-ki naponként imádkozzék minden nyomorúságáért, amikor és ahol csak valamennyire is érzi annak súlyát. Meg más emberekért is, akik közt él, mint a lelkészekért, a felsőbbségért, a szomszédokért és háza népéért. S mindezt úgy, amint mondtam, hogy emlé-


82

keztessük Istent a saját parancsolatára és ígéretére, tudván, hogy ezeket a kéréseket nem veti majd meg. Azért hangsúlyozom ezt, mert nagyon szeretném, hogy jól tudomására hozván azt a népnek, megtanuljanak helyesen imádkozni, s ne folytatnának olyan éktelen és rideg életet, amely napról-napra alkalmatlanabbá teszi őket az imádkozásra, amit persze óhajt az ördög és elő is mozdít minden erejével. Mert jól tudja ám őkelme, micsoda gyötrelmet és kárt okoz neki, ha valóban bőven buzog fel az imádság.

Azzal ugyanis tisztában kell lennünk, hogy nekünk minden oltalmunk és védelmünk egyedül az imádságban van. Az ördöghöz, az ő hatalmához és az óriási seregéhez képest mi nagyon is gyengék vagyunk, úgy, hogy ha egyszer felkerekednek ellenünk, könnyűszerrel legázolnak. Ezért kell a dolgot jól megfontolnunk és minden fegyvert a kezünkbe ragadni, amivel csak szükség felfegyverkeznie a keresztyénnek, hogy megállhasson az ördöggel szemben. Mert ugyan mit gondolsz, micsoda volt az, ami eddig oly nagy dolgokat vitt véghez, hogy meghiúsította ellenségeink terveit és cselvetéseit, elfojtotta gyilkosságait és lázításait, pedig az ördög ezek által igyekezett bennünket elnyomni az evangéliummal együtt? Mi más, ha nem néhány jámbor ember imádsága, amely vasfalként állt közénk meg az ellenségeink közé! Különben sokkal csúnyább játékot kellett volna végignézniök; hogyan fojtotta volna az ördög a saját vérébe egész Németországot! Nos, csak nevessenek és gúnyolódjanak! Mi mégis egyedül az imádság által akarunk helytállani velük meg az ördöggel szemben, úgyhogy imádkozunk szorgalmasan s meg nem restülünk. Mikor ugyanis így imádkozik egy hívő keresztyén: "Vidd végbe édes Atyám a te akaratodat!" – akkor Ő így válaszol a magasból: "Igen, drága gyermekem, véghez viszem azt valóban, még az ördöggel és az egész világgal szemben is."

Legyen mindez intésül, hogy mindenekelőtt tanuljuk meg az imádság megbecsülését és az igazi különbségtételt a sok imadarálás és a valódi könyörgés között. Mert az imádságot semmiképpen nem vetjük el, hanem csak a teljesen hiábavaló ordítozást és mormolást ítéljük el; amiképpen maga Krisztus is elítéli és megtiltja a hosszadalmas fecsegést.

Most pedig röviden és a lehető legvilágosabban megmagyarázzuk a Miatyánkot. Hát cikkben, azaz kérésben foglalja össze mindazt a nyomorúságot, amely állandóan reánk nehezedik. Olyan nagy mindegyikük, hogy közülük bármelyik is az egész életünkön keresztül való könyörgésre kényszeríthetne.


83

Az első kérés.
Szenteltessék meg a Te neved!

Ez egy kissé homályos és nem valami magyaros. Édes anyanyelvünkön így mondanók ugyanis: "Mennyei Atyánk, segíts meg, hogy csak a Te neved legyen szent." Mit jelent az, mikor azt imádkozzuk: "Szenteltessék meg a Te neved?" Vajon Isten neve ennekelőtte nem volt szent? A felelet így hangzik: "Igen, a maga lényegében szent az mindenkor, de ahogy mi használjuk, úgy nem szent." Isten nevét ugyanis, miután keresztyének lettünk és a keresztségben részesültünk, azért kaptuk, hogy Isten fiainak hívattassunk s mieink legyenek a szentségek, amelyek által egyesít minket az Isten önmagával, úgy, hogy rendelkezésünkre álljon minden, ami az Istené.

Így áll elő a felette nagy szüksége annak, hogy nagy gondunk legyen arra, hogy Isten neve megkapja a tiszteletét, s mint a legdrágább kincsünk és szentségünk szentnek és fenségesnek tartassék. S hogy kérjük is, mint kegyes gyermekei, hogy az Ő neve, amely az égben mindenképpen szent, itt a földön is szent legyen és maradjon minálunk és az egész világon.

De hát hogy is lesz szent közöttünk Isten neve? A legvilágosabb felelet ez: "Úgy, ha mind tanításunk, mind életünk istenes és keresztyén." Minthogy ugyanis az Istent atyánknak hívjuk, ebben az imádságban tartozunk azzal is, hogy mindenben úgy viselkedjünk, jámbor gyermekekhez illően, hogy ne gyalázatot hozzunk reá, hanem tiszteletét és dicsőségét öregbítsük.

Ami pedig az ellenkezőjét illeti: Isten nevének megszentségtelenítése vagy szóval, vagy cselekedettel történik. (Mert minden, amit itt a földön művelünk, vagy szó vagy tett: vagy beszéd vagy vagy cselekedet.) Először tehát azzal szentségtelenítjük meg Isten nevét, ha olyant prédikálunk, tanítunk és beszélünk Isten nevében, ami hamis és tévútra vezethetne, úgy, hogy az Ő neve hazugságok feldíszítésére és kelendőbbé tételére kénytelen szolgálni. Isten nevének ez a legnagyobb meggyalázása és megbecstelenítése. Azután jön az, amikor esküdözés, átkozódás és varázslás formájában galád módon az Ő szent nevét használjuk a saját gyalázatos eljárásunk takarójának. Lehet azután a nyilvánvaló gonosz tettekkfel, az istentelen élettel is elkövetni ezt a bűnt, ha azok, akiket keresztyéneknek és Isten népének mondanak, házasságtö-


84

rők, iszákosak, fösvények, irigyek és rágalmazók. Ez esetben megint csak mi miattunk éri Isten nevét szégyen és gyalázat, mert ahogy egy földi atyára szégyen és gyalázat, ha gonosz, elrugaszkodott gyermeke van, aki szavaival is, cselekedeteivel is atyja ellenére cselekszik, úgy, hogy miatta őt is megvetik és lenézik. Ugyanígy válik szégyenére Istennek is, ha mi, akik viseljük nevét és részesülünk mindenféle javaiban, másképp tanítunk, beszélünk és élünk, mint ahogyan a kegyes és mennyei gyermekekhez illik; úgy, hogy kénytelen hallani, amint mások azt mondják rólunk: "Ezek nyilván nem az Istennek, hanem az ördögnek gyermekei!"

Látod tehát, hogy ebben a mondatban ugyanazt kérjük, amit a második parancsolatban követel tőlünk az Isten, tudniillik, hogy az Ő nevével vissza ne éljünk, ne esküdözzünk, ne átkozódjunk, ne hazudjunk, ne csaljunk stb. Ellenkezőleg, használjuk helyesen Isten magasztalására és dicsőségére. Mert aki Isten nevét bármi bűnre használja, az megszentségteleníti és megfertőzi ezt a szent nevet, mint ahogy hajdanában templomokról mondották, hogy megfertőzték, ha gyilkosságot vagy valami más gyalázatosságot követtek el bennük. Ugyanilyen volt az is, ha valaki egy szent kegyszerrel bánt tiszteletlenül, amely magában ugyan szent, de az illetlen használat folytán szentségtelenné vált. Így tehát könnyen érthető ez a mondat és világos, csak érteni kell a szót, hogy "megszentelni" annyit jelent, mint "dicsérni, magasztalni, tisztelni", szóval és cselekedettel egyaránt.

Lásd be már most hogy mennyire szükséges ez a kérés! Mert látjuk, hogy mennyire rakva a világ szektákkal és hamis tanítókkal, akik Isten szent nevének takarója és színe alatt valamennyien a saját ördögi tanaikat hirdetik. Volna tehát okunk szüntelen kiáltani és szólni mindezek ellen; meg azok ellen is, akik hamisan prédikálnak és hisznek: s azok ellen is, akik a mi evangéliumunkat s tiszta tanainkat támadják, üldözik s elfojtani akarják, mint a püspökök, a zsarnokok, a rajongók stb. Ugyancsak önmagunkért is szükségünk van azonban erre az imádságra, akiknél megvan az Isten igéje, de se hálásak nem vagyunk érte, se szerinte nem élünk úgy, ahogy kellene. Ha azért ezt szívből károd, biztos lehetsz, hogy Isten tetszésével találkozik. Mert Isten semmit sem hall örömestebb, mint azt, hogy tisztelete és dicsérete mindennél előbbre való legyen, hogy Igéje tisztán hirdettessék, felette drágának tartassék és becsültessék.


85

A második kérés.
Jöjjön el a Te országod!

Ahogy az első mondatban azt kértük, ami Isten nevének tiszteletére és dicsőségére vonatkozik: hogy ti. Isten ne engedje, hogy a világ a maga hazugságait és gonoszságát ékesítse vele, sőt inkább dicsőítse és szentelje meg mind tanítás, mind élet által, hogy mibennünk is dicsértessék és magasztaltassék: úgy itt azt kérjük, hogy eljöjjön az országa is. Ahogy azonban önmagában az Isten neve is szent, s mi mégis kérjük, hogy közöttünk is szent legyen: úgy az Ő országa is eljön önmagától, a mi imádságunk nélkül is. De mi mégis kérjük, hogy mihozzánk is eljöjjön, azaz közénk és hozzánk is leszálljon, hogy mi is azok közé tartozzunk, akik közt a neve megszenteltetik és országa virul.

Mit jelent azonban az Isten országa? Így felelünk: "Semmi mást, mint amit fentebb a Hiszekegyben hallottunk, hogy Isten Krisztust, az Ő Fiát, a mi Urunkat elküldte a világba, hogy megváltson és megszabadítson minket az ördög hatalmából, magához vonjon és uralkodjék, mint az igazság, élet és üdvösség királya a bűn, halál és gonosz lelkiismeret ellen. Ezért adta Szent Lelkét is, hogy amit itt elsoroltunk, mind nyújtsa nekünk szent Igéje által, s a hitben világosítson és erősítsen meg az ereje által.

Azért kérjük itt elsősorban, hogy mindaz, amit Krisztus szerzett, hathatóssá váljék nálunk, s így az Ő neve magasztaltassék az Isten szent Igéje és keresztyén életünk által. Hogy így aztán meg is maradjunk annál és legyen naponkénti gyarapodás; mind nálunk, akik azt elfogadtuk, mind más embereknél is terjedjen és hódítson, hogy uralkodjék az evangélium az egész világon, hatalmasan, hogy sokan jöjjenek a kegyelem országába s legyenek részesei a megváltásnak, a Szentlélek által egybegyűjtetvén. Hogy így mindnyájan örökké megmaradjunk ennek a királynak országában, amely most vette kezdetét.

Isten országának mihozzánk való eljövetele kétféle módon történik. Egyrészt itt, ideig az Ige és hit által. Másrészt örökké a kijelentés által. Nos, mi kérjük mind a két értelemben. Azt is, hogy jöjjön el mindazokhoz, akik még nincsenek benne, s azt is, hogy hozzánk, akik már elnyertük, szintén jöjjön el naponkénti növekedéssel és jövőben: az örök élet teljességével. Mindez pedig annyi, mintha azt mondanánk: "Szerető, mennyei Atyánk, kérünk, add nékünk elsősorban az Igédet, hogy az evan-


86

gélium tisztán és igazán hirdettessék az egész világon! Azután add, hogy mi az Igét hittel fogadjuk s az munkálkodjék s éljen mibennünk, hogy így viruljon a köztünk felállított országod az Ige és Szent Lélek ereje által, az ördög országa pedig rontassék le, hogy ne maradjon se joga, se hatalma felettünk, mindaddig, míg végre teljesen ledöntve eltöröltetik a bűn, halál és pokol, hogy mi örökké éljünk tökéletes igazságban és boldogságban.

Láthatod mindebből, hogy mi itt nem fagarasért, vagy holmi múló földi javakért könyörgünk, hanem megbecsülhetetlen örök kincsért, mindenért, ami Istené. Sokkalta nagyobb ez, mint hogy az ember még csak gondolatban is kívánni merné, ha Ő maga nem parancsolta volna, hogy kérjük mindezt. De mivel Ő Isten, azért azáltal is dicsőséget akar szerezni magának, hogy sokkal többet és gazdagabban ad, mint ahogy bárki is el tudná képzelni. Olyan, mint egy örök kiapadhatatlan forrás, amely annál bőségesebben ontja és árasztja a vizét, minél többet adott már magából. Semmit sem követel tőlünk jobban az Isten, mint azt, hogy sok és nagy dolgot kérjünk Tőle. De haragszik, ha nem teljes bizalommal kérünk és követelünk.

Úgy van ez, mintha egy igen gazdag és hatalmas császár meghagyná egy koldusnak, hogy kérjen, amit csak kíván s kész volna fejedelmi ajándékot adni s az a mamlasz meg csak valami szegényes rántott levest kérne, semmi többet. Nem volna rá méltó, hogy semmirekellő, arcátlan fickónak tartsuk, aki tréfát és gúnyt űz a császári Felség parancsából, s nem lenne rá érdemtelen, hogy valaha is a császár szeme elé kerüljön még? Ugyanígy a legnagyobb gyalázat és tiszteletlenség Istenre is, ha mi, akiknek annyi kimondhatatlan jót kínál és ígér, megvetjük ezeket, vagy nem merjük elfogadni vagy legfeljebb egy darab kenyérért bátorkodunk könyörögni.

Mindez pedig annak a gyalázatos hitetlenségnek a rovására írandó, amelyik annyi jót se vár Istentől, hogy a gyomrát majd megtölti, nem is szólva arról, hogy ilyen örök javakat kellene elvárnia Istentől minden kételkedés nélkül. Szedjünk azért magunkba erőt, bátorságot, hogy mindig ezt helyezzük kéréseink elejére. Természetesen bőséggel megkapjuk majd azután a többit is, miként Krisztus tanítja: "Keressétek először Istennek országát, és ezek mind megadatnak néktek." Mert hogyan engedhetné, hogy ideig való javak nélkül szűkölködjünk és sínylődjünk, mikor az örökkévalót s elmúlhatatlant megígéri?


87

A harmadik kérés.
Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy itt a földön is!

Eddig azért imádkoztunk, hogy mi tiszteljük az Ő nevét, s hogy az Ő országa megvalósuljon köztünk is. Teljesen benne van ebben a két dologban mindaz, ami Isten tiszteletére és a mi üdvösségünkre vonatkozik, hogy Isten a miénk legyen minden gazdagságával együtt. De mármost ugyancsak szükséges, hogy mindezt jól megmarkoljuk s ne hagyjuk magunkat elszakítani tőlük. Mert ahogyan egy jól kormányzott államban sem csak olyanokra van szükség, akik építenek és kormányoznak, hanem olyanokra is, akik a hazát oltalmazzák, védik és támogatják, úgy itt is. Habár imádkoztunk már, amire legfőképp szükségünk van, az evangéliumért, a hitért és a Szent Lélekért, hogy uralkodjék felettünk s szabadítson meg az ördög hatalmából, kérnünk kell még azt is, hogy Isten keresztülvigye az Ő akaratát. Mert ha a fentiek mellett ki tartunk, igen különös körülmények közé jutunk, sok megütközést és támadást kell elszenvedni mindazoktól, akik a két előbb tárgyalt cikkelyt igyekeznek megakadályozni és meghiúsítani.

Mert senki sem hinné, hogy az ördög mennyire szembehelyezkedik és sorompóba lép az érdekeiért, mint aki el nem viselheti, hogy valaki helyesen tanítson és igazán higgyen. Semmi nem fájhat neki annyira, mint az, hogy kénytelen legyen megengedni az Isten szent nevének szép cégére alatt tisztelt hazugságainak és ocsmányságainak a lelepleztetését. Nem bírja, hogy kénytelen minden gyalázatával pőrére vetkőztetve állani előttünk, s hozzá, hogy még az emberek szívéből is kiűzetett, és az országa ekkora csorbát szenvedett! Ezért dühöng és tobzódik minden hatalmával és erejével, mint valami nekibőszült ellenség. Magához rendeli az összes alattvalóját, sőt még a világot és a tulajdon testünket is segítségül használja. Testünk ugyanis magában véve tunya és gonoszra hajló jószág, ha mindjárt elfogadtuk is és hisszük is az Isten igéjét. A világ meg amúgy is gonosz és átok alatt van. Ingerel azért e kettőn keresztül mindenféleképpen, bujtogat és szítja a tüzet, hogy gátoljon, visszakergessen, leterítsen és újra a hatalmába kerítsen. Minden igyekezete, szándéka és mesterkedése ebben összpontosul. Ezután töri magát éjjel és nappal. Nem nyugszik egy percig sem, felhasználva erre minden művészetét és furfangját, minden utat-módot, amit csak ki tud eszelni.


88

Azért, ha keresztyének akarunk lenni, akkor arra az egyre bizonnyal számíthatunk, s azt előre meg kell fontolnunk, hogy az ördög az ellenségünk lesz minden angyalaival és a világgal együtt, s ezek ellátnak majd bennünket minden kínnal és gyötrelemmel. Mert ahol az evangélium hirdettetik, befogadást talál, hitet ébreszt, gyümölcsöt terem, ott a drága, szentséges kereszt sem hiányozhatik. Csak ne gondolja senki, hogy nyugta lesz; hanem kockára kerül e földön mindene: vagyona, becsülete, háza, udvara, felesége, gyermeke, teste és élete. Már most a testünknek s az óembernek ez nagyon fáj, mert arról van szó, hogy kitartsunk tántoríthatatlanul, szenvedjünk türelemmel, bármint támadnak is reánk és veszni hagyjunk mindent, amit csak elvesznek tőlünk.

Azért itt is, mint a többi esetben, mindig nagy szükség van arra, hogy szüntelen könyörögjünk: "Szerető mennyei Atyánk, a Te akaratod legyen meg, nem az ördög és a mi ellenségeink akarata, sem azoké, akik szent Igédet üldözik, azt elnyomni és országod eljövetelét megakadályozni akarják! Add, hogy mindazt, amit emiatt szenvednünk kell, türelemmel hordozzuk és leküzdjük, hogy a mi nyomorult testünk gyengeségből vagy restségből meg ne hátráljon és el ne bukjék!"

Íme, ebben a három kérésben a legegyszerűbb módon benne van az, amire Istennek van szüksége, de mindez miértünk; mert egyedül bennünket illet az, amit kérünk. Olyanformán ti., amint mondottuk, hogy bennünk is megtörténjék az, aminek egyébként rajtunk kívül is meg kell történnie. Mert ahogy akkor is meg kell szenteltetnie az Ő nevének, s akkor is el kell jönnie az Ő országának, ha mi nem imádkozunk érte, ugyanúgy végbe kell mennie és uralomra kell jutnia az Ő akaratának, ha mindjárt küzd is ellene, haragszik és dühöng is az ördög minden seregével, és vakmerően egészen ki szeretné is irtani az evangéliumot. Tehát önmagunkért kell ezt kérnünk, hogy akarata miköztünk is akadálytalanul s az ördögnek minden dühöngése ellenére is teljesüljön, hogy ellenségeink semmit se érhessenek el nálunk, hogy rendületlenül kitartsunk minden erőszakkal és üldözéssel szemben, s kedvünk teljék Istennek ilyetén akaratában mindenkor.

Az ilyen imádság biztos védelmünk és oltalmunk lesz nekünk, amely elűz és lever mindent, amit csak kitalálhatnak a mi evangéliumunk ellen az ördög, a püspök, a zsarnokok és az eretnekek. Hát csak hadd haragudjanak, csak hadd mozgassanak meg minden követ, hadd tanácskozzanak és hadd főzzék ki, hogy miként fojtsanak meg s irtsanak ki bennünket, hogy azután érvényesüljön az ő akaratuk és szándékuk. Egy vagy két keresztyén ember ezzel a pár


89

imádságos kéréssel legyen velük szemben a védbástyánk, melynek nekirohannak és összetörnek. Megvan az a vigasztalásunk és bizodalmunk, hogy az ördögnek és minden ellenségünknek akarata és szándéka meg fog semmisülni, és kell is, hogy megsemmisüljön, bármily büszkék is és bármennyire biztonságban és a hatalom birtokában érzik is magukat. Mert, ha akaratuk le nem töretnék s meg nem akadályoztatnék, akkor e földön meg nem maradhatna az Isten országa, se a neve meg nem szenteltethetnék.

A negyedik kérés.
A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!

Itt a szegény kenyérkosárra gondolunk, testünk és földi életünk szükségleteire. S bár e szó rövid és egyszerű, mégis sokat felölel. Mert amikor a mindennapi kenyeret említed és kéred, kéred mindazt, ami a mindennapi kenyérhez és annak élvezéséhez tartozik, s viszont kéred mindannak eltávolítását, ami azt hátráltatja. Nyíljon meg azért az értelmed, táguljanak gondolataid és ne csak a sütőkemencéig vagy a lisztes ládáig érjenek, hanem ki a tág mezőre, az egész földre, amely hordozza és megtermi a mindennapi kenyeret, a mindenféle élelmet. Mert ha a jó Isten nem növelné, áldaná és tartaná meg a mezőn, soha ki nem szednénk a kenyeret a sütőkemencéből és az asztalra sem tennénk.

Hogy rövidre fogjuk, ez a kérés mindent magába foglal, ami a világon hozzátartozik az élethez, minthogy a mindennapi kenyérre is csupán ennek a kedvéért van szükségünk. Nos hát az élethez nem csak az tartozik hozzá, hogy a testnek meglegyen a maga tápláléka, takarója és egyéb szükséglete, de az is, hogy az emberekkel, akikkel élünk és érintkezünk, a naponkinti érintkezésben, mindennemű ügyes-bajos dolgainkban csendben és békességben kijöjjünk. Egyszóval mindaz, ami egyrészt a családi, másrészt a társadalmi és állami élet körébe vág. Mert ahol e kettőt gúzsba kötik és gátolják a helyes menetében, ott az élet szükségletei is szenvednek és a maga valóságában az sem lesz fenntartható. S bizonnyal a legfontosabb dolgok egyike, hogy a világi felsőbbségért és hatóságért könyörögjünk. Mert Isten leginkább ezek által tartja meg mindennapi kenyerünket és nyugodalmas életünket. Mert habár minden adomány bőségesen jón az Istentől, azt még-


90

sem őrizhetjük meg, se nyugodtan és vidáman nem élvezhetjük, ha állandó, békés kormányzatot nem ad. Mert ahol békétlenség, civakodás, háborúság van, ott már eltűnt a mindennapi kenyér, vagy legalábbis megfogyatkozott.

Minden istenfélő fejedelem címerébe joggal tehetnénk azért egy kenyeret az oroszlán vagy babérkoszorú helyett, vagy a pénzérmékre a fej helyébe, intelmül a fejedelmeknek és az alattvalóknak, hogy minekünk az ő hivataluk nyújt oltalmat és békességet, s nélkülük a mindennapi kenyeret sem élvezni, sem megtartani nem bírnánk. Azért érdemesek is minden tiszteletre, hogy megadjuk nekik, ami illő és amit tudunk. Hiszen nekik köszönhető, hogy békességben és nyugalomban élvezhetjük, amink van, mert egyébként egy fillérünk sem maradna. Ezenkívül imádkoznunk is kell érettük, hogy Isten minél több áldást és jót árasszon ránk általuk.

Így tehát a legrövidebben említjük és mutatjuk meg: meddig terjed ez a kérés a föld ezerféle ügye-baja között. Ebből bizonnyal hosszú imát lehetne csinálni és hosszadalmasan előadni mindazt, ami belé való. Így például, hogy Isten adjon ételt és italt, ruházatot, házat, udvart, egészséges testet; továbbá, hogy koronázza áldásával a mező termését, azután adjon sikert a ház körül otthonunkban is, adjon jámbor feleséget, gyermekeket és cselédséget, s ezeket tartsa is meg. Áldja meg munkánkat, iparunkat vagy egyéb foglalkozásainkat; adjon hűséges szomszédokat, jóbarátokat stb. Továbbá adjon a császárnak, királyoknak, minden rendnek, különösen a magunk fejedelmeinek, minden tanácsosnak, minden főúrnak és tisztviselőnek bölcsességet, erőt és szerencsét, hogy jól kormányozzanak, győzzenek a török és minden ellenség felett. Az alattvalóknak és a köznépnek engedelmességet, hogy békében, egyetértésben élhessenek egymással. Továbbá, hogy testünket, táplálékunkat megóvja minden kártól, égiháborútól, jégveréstől, tűztől-víztől, méregtől, pestistől, döghaláltól, háborútól, vérontástól, drágaságtól, kárt okozó állatoktól, gonosz emberektől stb. Ez mind szükséges, hogy az egyszerű népnek szívébe véssük, hogy ezt és ehhez hasonló dolgokat az Istentől kell kérni, s hogy azokat csakis a jó Isten adhatja meg.

Ez a kérés azonban különösen a legfőbb ellenségünk: az ördög ellen irányul. Minthogy ennek minden terve és óhajtása az, hogy elvegye vagy hátráltassa mindazt, amit Istentől kaptunk. És nem elégszik meg azzal, hogy az egyházi kormányzatban zavart okoz, megbontja azt azáltal, hogy a lelkeket megtéveszti hazugságaival és hatalma alá hajtja, – hanem rúgkapál, és meggátolja,


91

hogy bármiféle kormányzat vagy békés, tisztességes foglalkozás megmaradhasson a földön. Ezenfelül mennyi civakodást, gyilkosságot, lázongást, háborút, zivatart, jégverést idéz elő; a termést, a barmot tönkreteszi, a levegőt megfertőzi. Egyszóval bántja, ha valaki kap egy falat kenyeret Istentől, s azt békén élvezi. És ha megvolna a hatalma és imádságunk nem oltalmazna Isten előtt, nem lenne a miénk egy szalmaszál a mezőn, egy fillér a házban, s életünk egy pillanata, különösen azoké nem, akik az Igét szeretik s szívből keresztyének akarnak lenni.

Íme, így mutatja meg Isten, mennyire szívén fekszik minden bajunk, s mennyi hűséggel viseli gondját földi javainknak is. S habár megad mindent bőven, s meg is tartja azt még a gonosz és semmirevaló embereknek is, mégis azt akarja, hogy esedezzünk értük, hogy elismerjük, hogy mindazt tőle kapjuk, s mindenben atyai jóságának jeleit lássuk. Mert ha kezeit becsukja, nem sikerülhet és nem őrizhető meg semmi sem, miként azt naponként látjuk és érezzük. Mennyi baj van napjainkban csak a hamis pénzzel, a kereskedelem, az üzleti élet mindennapos nyomorgatása és megterhelése miatt azok részéről, akik önkényükkel a szegény köznépet nyomorítják s fosztják meg mindennapi kenyerétől. Amit igaz, el kell szenvednünk, de azok meg vigyázzanak magukra, nehogy elveszítsék a közimádság áldását, és résen legyenek, hogy a Miatyánknak ez a szakasza ellenük ne irányuljon.

Az ötödik kérés.
És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

Ez a kérés a mi szegény, nyomorult életünkre vonatkozik, amely nem folyik le bűn nélkül, habár miénk az Isten igéje, hiszünk, tesszük akaratját, szenvedünk és élünk, táplálkozunk Isten adományaiból, áldásából; mégis botlunk naponként, minthogy a világban az emberek között élünk, akik keserítenek bennünket s gyakran adnak okot a türelmetlenségre, haragra, bosszúságra stb. Ezenfelül ott van a hátunk mögött az ördög is, aki szünet nélkül zaklat, nyugtalanít, hogy lehetetlen mindenkor szilárdan megállanunk a folytonos harcban.


92

Itt azért ismét nagyon helyén való a kérés és a könyörgés: "Édes Atyánk, bocsásd meg a mi vétkeinket!" Nem mintha nem bocsátaná meg a mi kérésünk nélkül is (mert hisz' ő ajándékozott meg bennünket az evangéliummal is, még mielőtt imádkoztunk volna érte, vagy valakinek is eszébe jutott volna), pedig az csupa bűnbocsánat. Arról van azonban szó, hogy ezt a bűnbocsánatot elismerjük és elfogadjuk. Mert olyan természetű ez a test, amelyben élünk, hogy nem hisz Istennek, nem bízik Benne és gonosz kívánságokkal, gondolatokkal foglalkozik minduntalan, úgyhogy naponként vétkezünk tettel, cselekedettel és mulasztással, amiből ered a lelkünk nyugtalansága is, mert fél Isten haragjától, kegyelme elvonásától és elejti az evangéliumból fakadó vigasztalást és bizodalmat. Nagyon szükséges azért, hogy ide meneküljünk szüntelen, keressünk megnyugvást és erősítsük a lelkiismeretünket.

Arra szolgáljon azonban mindez, hogy Isten megtörje a büszkeségünket s megtartson az alázatosságban. Mert ezt az előjogot önmagának tartotta fenn; ha valaki kérkednék buzgóságával s megvetne másokat: vizsgálja meg önnönmagát, tekintsen erre ‚a kérésre és meglátja majd, hogy ő sem buzgóbb másoknál. Isten előtt mindnyájunknak meg kell alázkodnunk, és örülhetünk, ha elnyerjük a bűneink bocsánatát. S ne is higgye senki, hogy amíg itt élünk, valaha is annyira vihetjük, hogy nem lesz szükségünk a bűnök bocsánatára. Egyszóval: ha Isten szüntelenül meg nem bocsát, elvesztünk.

Az az értelme azért ennek a kérésnek, hogy Isten ne nézze bűneinket és ne azzal fizessen, amit naponként megérdemelnénk, hanem bánjék velünk kegyelmesen és bocsásson meg ígérete szerint, s így vidám, bizakodó lelkiismeretet adjon, hogy színe elé állhassunk és imádkozhassunk. Mert ha szívünknek az Istenhez való viszonya megzavarodott és bízni nem tud, nem mer imádkozni sohasem. A bizakodás és vidám szív azonban abból ered, ha tudja, hogy bűnei meg vannak bocsátva.

Ennek a kérésnek azonban van egy nagyon szükséges, de megnyugtató függeléke is. "Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek." Ő maga ígérte meg, legyünk tehát bizonyosak abban, hogy mindent megbocsát és elenged, de csak úgy, ha mi is megbocsátunk a felebarátunknak. Mert ahogy naponként mi is sokat vétkezünk Isten ellen és Ő mégis mindent kegyelmesen megbocsát, ügy tartozunk megbocsátani felebarátunknak is mindannyiszor, ahányszor csak erőszakoskodik, kárt, okoz, jogtalanságot követel, álnokul viselkedik stb. Ha tehát te nem bocsátasz meg, ne is gondolj arra, hogy Isten megbocsát


93

neked. Ha ellenben megbocsátottál, megvan az a vigasztalásod és bizonyosságod, hogy az égben neked is megbocsáttattak; nem azért, mert te megbocsátottál, (mert Ő szabadon, ingyen, pusztán kegyelemből teszi, mert megígérte, amint az evangélium is tanítja), hanem, hogy biztosakká, erősekké tegyen bennünket, annak az ígéretének a bizonyosságjegyében, amelyik ezzel a kérésünkkel megegyezik (Lukács 6.): "Megbocsássatok, néktek is megbocsáttatik." Azért ismétli meg ezt Krisztus mindjárt a Miatyánk után, mondván (Máté 6, 14.): "Ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok" stb.

Azért függ össze ez a jegy az imádsággal, hogy amikor kérünk, rámutasson az ígéretre és így gondolkozzunk: Jóságos Atyám, jövök Tehozzád és kérlek, bocsáss meg nekem, nem azért, mintha cselekedeteimmel eleget tehetnék, vagy érdemeket szerezhetnék, hanem mert Te megígérted azt és megpecsételted, hogy olyan biztos legyen az, mintha Te saját magad mondottad volna meg nekem a feloldoztatásomat. Mert amennyit a keresztség és szentségek szereznek a külső jegyükkel, annyira ez is képes megerősíteni és vidámmá tenni a szívünket és azért szereztetett a többi mellett, hogy minden időben élhessünk vele és gyakorolhassuk, mint amely minden időben rendelkezésünkre áll.

A hatodik kérés.
És ne vígy minket kísértésbe!

Hallottuk, hogy mennyi fáradságba, munkába kerül meg is őrizni és meg is maradni abban, amit kérünk, s mindamellett fogyatkozás, botlás nélkül nem megy. Azután, ha bocsánatot és jó lelkiismeretet nyertünk is, és föl vagyunk is oldozva teljesen, mégis úgy történik az az életben, hogy az ember ma megáll, holnap elesik. Azért még ha buzgók és jó lelkiismerettel vagyunk is Isten iránt, ismételten kérnünk kell, hogy ne engedjen bennünket visszaesni és a megpróbáltatás vagy megkísértés miatt eltávolodni Tőle.

A megkísértés pedig háromféle: a test, a világ és az ördög kísértése. Mert testben élünk és nyakunkon ül az óember, az izeg-mozog, és erkölcstelenségre, renyheségre, falánkságra, iszákosságra, fukarságra, álnokságra ingerel naponként, hogy megcsaljuk


94

felebarátunkat és túljárjunk az eszén. Szóval minden gonosz vágyakozásra, mely kezdettől fogva hozzánk tapadt és más emberek társasága, példája, hallás-látás által izgat, ami gyakran az ártatlan szívűeket is megsebzi és lángra lobbantja.

Azután jön a világ, amely sérteget, haragra, türelmetlenségre ingerel szóval és tettel. Nincs is itt más tehát, mint gyűlölködés, irigykedés, ellenségeskedés, hatalmaskodás, igazságtalanság, hűtlenség, bosszúállás, átkozódás, szidalmazás, emberszólás, büszkélkedés, kevélykedés, esztelen cicoma, tömjénezés, dicsvágy és erőszakoskodás, ahol senki sem akar a legkisebb lenni, de a legnagyobb, bámulatot keltő – mind, ahány csak van.

Ezek mellé sorakozik azután az ördög, és uszít, tüzel minden oldalról. De különösen azzal foglalkozik, ami a lelkiismerethez és a lelki dolgokhoz tartozik. Ti., hogy Istennek úgy igéjét, mint művét szélnek eresszük és megvessük, hogy a hittől, reménységtől, szeretettől elszakítson, és a tévhitre, hamis vakmerőségre, nyakasságra juttasson: vagy pedig kétségbeesésbe, istentagadásba, istenkáromlásba és számtalan más ocsmány bűnbe sodorjon. Ezek azok a kötelek és hálók, sőt valóságos tüzes nyilak, amelyeket nem a test és a vér, de az ördög lövell legdühödtebben az emberek szívébe.

Ez bizony súlyos, nagy baj és kísértés, amelyet el kell szenvednie minden keresztyén embernek, ha kell, mindegyiket külön-külön is. Hogy amíg ebben a rút életben élünk, amelyben mindenfelől zaklatnak, űznek, hajszolnak, minden órában az imádkozáshoz, a fohászkodáshoz hajtson bennünket, hogy Isten ne engedjen elgyengülni, kimerülni és a bűnbe, szégyenbe – és hitetlenségbe visszaesni. Mert másképp még a legkisebb kísértésen is lehetetlen erőt venni.

"Kísértésbe nem vinni" mármost azt jelenti, hogy Isten erőt és kitartást ad az ellenállásra, de magát a kísértést nem szünteti meg s nem távolítja el. Mert a kísértést vagy az ingerlést senki el nem kerülheti, mivel a testben élünk és az ördög megkörnyékez. Akarva – nem akarva el kell szenvednünk a kísértést, sőt gázolnunk kell benne: itt azonban azért fohászkodunk, hogy bele ne essünk és el ne merüljünk benne.

Nagy a különbség azért aközött: kísértést érezni és abba beleegyezni, ahhoz hozzájárulni. Érezni mindnyájan érezzük, bár nem egyformán; némelyek fokozottabb és súlyosabb mértékben. Mint ahogy a fiatalságot különösen a test, az öregeket a világ, a többieket, különösen, akik lelki dolgokkal foglalkoznak, vagyis az erős keresztyéneket, az ördög kísérti meg. Az ily érzés, mivel akaratunk


95

ellen való és szeretnénk tőle szabadulni, senkinek nem árthat. Mert ha nem éreznők, nem nevezhetnők kísértésnek. A beleegyezés pedig az, ha nem fékezzük, nem állunk ellent neki és nem fohászkodunk.

Mi keresztyének legyünk azért készen s gondoljuk meg naponként, hogy szünet nélkül ki leszünk téve a kísértésnek. Nehogy bárki is annyira bátorságosan és gondtalanul viselkedjék, mintha az ördög messze lenne. Inkább várjuk a támadását minden oldalról és szegüljünk ellene. Mert ha ebben a pillanatban tiszta, türelmes, barátságos vagyok és erős a hitem is, megtörténhetik, hogy az ördög még ez órában oly dühödten ostromolja meg a szívemet, hogy alig állhatok meg. Mert olyan ellenség az, amelyik soha nem tágít, soha ki nem fárad, s ha az egyik kísértés megszűnt, nyomban jön a másik.

Emiatt nincs is számunkra más tanács és vigasztalás, mint hogy ide meneküljünk, megragadjuk a Miatyánkot és szívből beszélgessünk a jó Istennel: "Jóságos Atyám, te parancsoltad meg, hogy imádkozzam, ne engedd, hogy elbukjam a kísértésben!" – akkor meglátod, hogy lankad a kísértés, és végül is megadja magát. Máskülönben, ha saját értelmeddel és tanácsoddal próbálsz magadon segíteni, csak elrontod az ügyedet és az ördögnek adsz tág teret. Mert kígyófeje van annak, amely ha egy kis rést talál, ahol befurakodhatik, már utánamegy az egész teste. De az imádság meggátolhatja és visszavetheti.

A hetedik kérés.
De szabadíts meg minket a gonosztól!

Az eredetiben így hangzik ez a kérés: "Szabadíts, vagy oltalmazz meg a gonosztól, vagy rossztól!" S egészen úgy tűnik fel, mintha mindent össze akarna foglalni, úgyhogy az egész imádság ez ellen a főellenségünk ellen irányulna. Mert ő az, aki hátráltat közöttünk mindent, amiért csak imádkozunk: Istennek nevét és dicsőségét, országát és akaratát, a mindennapi kenyeret, a vidám, jó lelkiismeretet.

Végezetül azért mindezt összefoglaljuk és így szólunk: "Jóságos Atyánk, segíts meg, hogy mind e sok bajtól szabaduljunk." De nem kevésbé benne van az is, ami bú-baj csak érhet bennünket az ördög uralma alatt. Mint a szegénység, szégyen, halál, röviden: minden áldatlan nyomorúság és keserűség, amiből a földön ren-


96

geteg van. Mert az ördög (mivel nemcsak hazug, hanem gyilkos is) az életünkre tör szünet nélkül, s kedvét leli benne, ha bajba sodorhat vagy az életünket veszedelembe döntheti. Innét van az, hogy soknak a nyakát szegi vagy eszét veszi, másokat vízbe fullaszt, sokat öngyilkosságba kerget vagy más borzalmas csapásokkal sújt.

Azért nem lehet fontosabb feladatunk a földön, mint szünet nélkül fohászkodni ez ellen a fő-fő ellenség ellen, mert ha Isten meg nem tartana bennünket, nem lehetnénk tőle biztonságban egy óráig sem.

Ezekből láthatod, miként kell mindazért, ami bennünket testileg is fenyeget, Istenhez imádkoznunk, hogy ne keressünk és ne várjunk segítséget sehol máshol, csak Őnála. Ezt azonban a végére hagyta. Mert, hogy minden bajtól megoltalmazzon és megszabadítson, ahhoz előbb az kell, hogy a neve megszenteltessék, országa közöttünk legyen és akarata végbemenjen. Ezek után természetesen megoltalmaz bennünket minden bűntől és szégyentől, s ezenfelül mindattól, ami fáj és ártalmas nekünk.

Íme, mindazt a bajt feltárta előttünk Isten, ami csak érhet bennünket valamikor. Hogy soha, semmiféle mentségünk ne lehessen, ha nem imádkozunk. De az az imádság ereje, hogy tanuljunk Áment is mondani. Vagyis ne kételkedjünk, hogy bizonnyal meghallgat és megtörténik. Mert ez nem más, mint a kétkedés nélküli hitnek a szava, amely nem bizonytalanra imádkozik, hanem tudja, hogy Isten nem hazudik, mert megígérte, hogy megadja. Ahol tehát hiányzik az ilyen hit, ott nem is lehetséges igazi imádság.

Azért kárhozatos tévelygés, ha úgy imádkoznak, hogy nem mernek rá szívből igent mondani és levonni a biztos következtetést: hogy Isten meghallgat – hanem megmaradnak a kételkedésükben és azt mondják: Mimódon lehetnék oly merész és dicsekedhetném, hogy Isten meghallgatja az én imádságaimat? Hiszen én szegény bűnös ember vagyok!

Ez azért van, mert nem nézik Isten ígéretét, hanem a saját cselekedeteiket és érdemüket, ami által Istent megvetik és hazuggá teszik. Így aztán nem is kapnak semmit, amint Szent Jakab is megmondja: "De kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél hajt és ide s tova hány. Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól." Íme, ennyire szívén viseli Isten a mi bizonyosságunkat afelől, hogy nem hiába kérünk s így az imádkozást semmiképpen meg ne vessük.


 

A KERESZTSÉG.

Az általános keresztyén tanítás három főrészét már letárgyaltuk. Beszélnünk kell még arról a két szentségünkről, amelyet Krisztus rendelt, s amelyről legalább rövid formában minden egyes keresztyénnek kell adnunk valami tanítást. Enélkül ugyanis nem lehet senki keresztyén, bár sajnos ezekről a dolgokról eddig semminemű tanításban sem részesítették az embereket. Először a keresztségről beszélünk, amely által nyerjük a felvételünket a keresztyénségbe. Hogy világosabb legyen, igyekszünk ezt a kérdést rendszeresen tárgyalni, de csupán annál maradunk, ami legszükségesebb. Mert azt, hogy mi módon kell ezeket a tanainkat az eretnekekkel s egyéb bandákkal szemben érvényre juttatni s megvédelmezni, azt rábízzuk a tudósokra.

Legelőször azoknak az Igéknek az ismerete fontos, amelyeken alapszik a keresztség s amelyekhez visszanyúlik minden, amit róla mondanunk kell. Oda, ahol Jézus Krisztus Máté evangéliuma végén azt mondja: "Menjetek el széles e világra, tanítsátok meg mind a pogányokat és kereszteljétek meg őket az Atyának, Fiúnak és a Szentléleknek nevében."

Hasonlóképpen mondja Márk utolsó fejezete: "Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül. Aki azonban nem hisz, az elkárhozik."

Ezekből az Igékből először is azt kell megtanulnod, hogy a keresztség Isten parancsa és rendelése. Abban tehát, hogy a keresztség isteni dolog, amelyet nem emberek találtak és gondoltak ki, senki se kételkedjék. Mert ahogy bízvást mondhatom, hogy a Tízparancsolat, a Hiszekegy és a Miatyánk nem emberi koponyában született meg, hanem Isten maga nyilatkoztatta ki azokat; ugyanúgy dicsekedhetem azzal is, hogy a keresztség nem emberi


98

tákolmány, hanem maga Isten fundálta s komolyan és szigorúan el is rendelte azonfelül, hogy meg kell keresztelkednünk, vagy különben nem üdvözülhetünk. Épp azért, hogy ne gondolja senki, miszerint a keresztség valami közömbös dolog, csak annyi, mintha valaki szép, piros, új ruhát vesz magára. Ebben rejlik ugyanis a legfőbb oka annak, ami miatt a keresztséget valami kiváló, felséges és magasztos dolognak kell tartanunk. Ez az, amiért a legtöbbet hadakozunk és vitázunk, mivel a világ tele van olyan bandákkal, amelyek folyton azt harsogják: "A keresztség csak külsőség. És mert külsőség, semmi haszon nincs belőle." Még ha annyira külsőség is! Itt van az Isten igéje és parancsa, amely elrendeli a keresztséget, megveti az alapját és igazolja. Márpedig amit Isten létesített s rendelt el, nem lehet hiábavaló, sőt inkább valami mennyei dolog, még akkor is, ha látszólag a szalmaszálnál is hitványabb. Hát ha eddig nagyra értékelhették azt, hogy a pápa bűnbocsánatot osztogatott, oltárokat és templomokat szentelt leveleivel és bulláival tisztán azért, mert szólott róluk a levele, s a bullákon az ő pecsétje állott, akkor a keresztséget joggal becsüljük sokkal fennebbre és magasabbra, mivel azt az Isten parancsolta és végre is az Ő nevében hajtják. Az igék ugyanis így hangzanak: "Menjetek el széles e világra s kereszteljetek", de nem a saját nevetekben, hanem Isten nevében.

Mert Isten nevében megkeresztelkedni annyit jelent, hogy nem ember, hanem maga az Isten keresztel meg. Emberi kéz által történik bár, de valósággal mégis Istennek műve. Ebből aztán ki-ki megértheti azt is, hogy a keresztség magasabbrendű cselekedet, mint amit ember, vagy szent valaha is véghez vitt. Mert ugyan hol az az emberi cselekedet, amelyik nagyobb, mint Isten cselekedete?

Ezen a ponton azután ugyancsak igyekezett az ördög, hogy elvakítson bennünket hamis látszatokkal s Isten műve helyett a magunk cselekedeteihez vigyen. Mert annak csak csillogóbb a fénye, amit egy karthauzi visz végbe nagy, súlyos jócselekedetképp! Mi magunk is mindnyájan úgy vagyunk, hogy sokkal többnek tartjuk azt, amit – magunk teszünk s szerzünk meg. Ám az Írás azt tanítja: ha a világ összes szerzeteseinek jócselekedete egy halomra gyűlne, s csak úgy ragyogna is a dicsfényben, mégsem volna benne annyi nemes és jó, mint ha az Isten egy szalmaszálat felemel. Miért? Azért, mert az utóbbi esetben a személy aránytalanul nemesebb és jobb. Itt ugyanis nem az az eset, hogy a személyt a cselekedetei után becsüljük meg, hanem hogy a cselekedeteket is aszerint a személy szerint becsüljük, akitől nyerik azok a nemességüket. Ezt azonban a megromlott elme nem akarja megérteni. S mivel ezek a cseleke-


99

detek nem csillognak úgy, mint a mi cselekedeteink, semmibe se veszi őket.

Tanuld meg már most ebből a keresztség igazi értelmét s a feleletet arra, hogy mi a keresztség. Megtudjuk ugyanis, hogy az nem puszta s egyszerű víz, hanem Isten igéjébe és parancsolatába foglalt víz s ezáltal megszentelt víz s így nem is más, mint Istennek vize. Nem mintha az a víz önmagában különb víz volna a többinél. Különbbé csak azáltal lett, hogy Isten igéje és parancsa járult hozzá.

Épp azért közönséges gaztett és az ördög gonoszsága az, hogy bizonyos új lelkek gyalázzák a keresztséget; Isten igéjét és rendelését figyelmen kívül hagyják s nem néznek mást, csak a vizet, amit a kútból merítenek, s azért ily káromlástól habzik a szájuk: "Mit segíthet a lelkeken egy marokra való víz!" Igen, kedvesem, ki ne tudná azt, hogy a víz csak víz, ha a keresztségtől függetlenül beszélünk róla? Hogy merészkedsz azonban Isten rendjébe úgy belenyúlni és a legdrágább ajándékot elszakítani attól, amivel Isten összekötötte, egybefoglalta azt, s amitől elkülöníteni nem is akarja. Mert a vízben a lényeg: Isten igéje, parancsa és neve. Ez a kincs pedig mennynél-földnél nagyobb és fenségesebb.

Úgy értsd tehát a különbséget, hogy egész más dolog a keresztvíz, mint minden egyéb víz: nem a természeti alkata miatt, hanem azért, mert valami felsőbbrendű járul hozzá. Isten ugyanis az Ő dicsőségét kapcsolja hozzá, erejét és hatalmát helyezi el benne. Ezért nem csupán természetes víz az, hanem isteni, mennyei, szent és üdvözítő víz, és egész bátran még fennebb is magasztalhatnánk, ahogy csak tudjuk. De mindez az Ige folytán, amely mennyei és szent, s amelyet senki sem tud eléggé magasztalni, mert az Igében Istennek teljes ereje és hatalma benne van. Innét van az a lényege is, hogy szentségnek nevezhető, mint azt Szent Augustinus is tanította: "Az Ige hozzájárul a természeti elemhez és szentséggé lesz." (Accedat verbum ad elementum, et fit sacramentum.) Más szóval, ha az Ige az elemhez, azaz természeti mineműségéhez járul, szentség lesz belőle, azaz szent, isteni dolog és jegy.

Azért tanítjuk minden időben, hogy a szentségeket s a többi külsőséghez kötött dolgokat, amelyeket Isten rendelt és állíttatott fel, senki se ítélje meg a durva, külső burok után, mint ahogy nagyon sokszor a diót a héja után, hanem úgy, mint amelyek Isten igéjét foglalják magukban. Mert ugyanígy beszélünk mi az atyai és anyai tisztről s a világi felsőbbségekről is. Ha csak azután ítéljük meg Őket, hogy milyen az orruk, szemük, bőrük, hajuk,


100

húsuk és csontjuk, akkor akár törököknek vagy pogányoknak nézhetnénk őket, és bárki megengedhetné magának, hogy így szóljon: "Miért tartsak én ezek felől többet, mint mások felől?" De mert hozzájárul mindehhez a parancsolat: Tiszteld atyádat és anyádat! "így már más férfi és nő áll előttem; olyan, aki isteni méltósággal és dicsőséggel ékes és bearanyozott. Az említett parancsolat aranylánc a számára, melyet a fején visel, s amely jelzi nekem, hogy miért és mi módon kell tisztelnem azt, aki egyébként úgy áll előttem, mint aki ugyancsak húsból és vérből való.

Az Ige kedvéért, sőt még ennél is jobban kötelességed nagyon nagy becsben tartani a keresztséget, mint amelyet szavaival is, cselekedeteivel is kitüntetett Isten, s azonfelül mennyei csodákkal is megerősített. Vagy azt gondolod, csak tréfa volt, hogy mikor Krisztus megkereszteltette magát, akkor az ég felnyílt, a Szentlélek látható formában szállt le s csupa isteni méltóság és dicsőség lett nyilvánvalóvá?

Újra hangsúlyozom azért, hogy a világ minden kincséért se hagyjuk ezt a kettőt: az Igét és a vizet egymástól szétválasztani és elszakítani. Mert ha az Igét elválasztjuk, nem marad meg más, mint víz, amellyel a cselédlány főz. Az ilyen keresztvizet bátran fürdővíznek is tehet nevezni. De ha az Ige úgy társul hozzá, ahogy Isten rendelte, akkor már szentség és Krisztus szerint való keresztségről kell beszélnünk. Ezzel kész is az első tétel, amely a szent keresztség lényegéről és méltóságáról szól.

Már most tudván, hogy mi a keresztség és miképp kell róla vélekednünk, második tétel gyanánt tanulmányoznunk kell azt is, hogy mi okból s mi célból rendeltetett. Más szóval: mit használ, mit ad és mit munkál? Jobban sehonnét sem érthetjük meg ezt, mint Krisztus fent említett szavaiból: "Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül." Legegyszerűbben tehát így foglalható össze: a keresztség ereje, műve, haszna, gyümölcse és célja az, hogy üdvözítsen. Mert senkit sem keresztelünk meg azért, hogy fejedelem legyen, hanem hogy üdvözüljön, mint az Ige is mondja. Jól tudjuk pedig, hogy üdvözülni nem más, mint bűntől, haláltól, ördögtől megszabadulni, Krisztus országába jutni és vele örökké élni.

Láthatod itt újra, hogy micsoda drágának, becsesnek kell tartanunk a keresztséget, miután olyan kimondhatatlanul nagy kincsek birtokába juttat. Ez egyben ugyancsak arra is rámutat, hogy a keresztség mégsem lehet közönséges, puszta víz. Mert a puszta víz nem művelhetné az említetteket. Az Ige teszi ezeket és az a körülmény, hogy amint fennebb mondottuk, – Isten neve


101

is benne van. Ahol pedig ott van Isten neve, ott életnek és üdvösségnek is kell lenni, úgy, hogy ezt a vizet joggal nevezzük isteni, üdvös, gyümölcshozó és kegyelemárasztó víznek. Az Ige hozzájárulása folytán ugyanis erőt nyer arra, hogy az újjászületés fürdője legyen, ahogy Szent Pál is nevezi a Titushoz írt levél 3. fejezetében.

Amit meg a mi túl okos bölcselőink, azok a bizonyos új lelkek akarnak elhitetni, hogy egyedül a hit üdvözít, s a cselekmény és a külsőség ehhez egy cseppnyivel sem járul hozzá, arra azt feleljük: mibennünk természetesen nem munkálhatja az üdvöt semmi más, mint a hit, amiről még többet is fogunk hallani. Azt azonban nem akarják belátni ezek a vak vezetők, hogy a hitnek is szüksége van valamire, amit higgyen, más szóval valamire, amihez tartja magát, amin áll s amin a lábát megveti. Ekként csügg a hit a vízen, és hiszi, hogy a keresztségben megvan minden üdvösség és élet, nem a víz révén (amint untig eleget mondjuk), hanem azáltal, hogy Isten igéjével és rendelésével egyesül s az Ő neve kapcsolódik hozzá szorosan. Ha pedig én ilyen értelemben hiszek, mi másban hiszek, mint Istenben, mégpedig mint olyanban, Aki az Ő igéjét helyezte és plántálta bele a keresztségbe, és a külső dolgot csak azért adja elénk, hogy megragadhassuk a benne lévő kincset?

Ezek azonban annyira eszeveszettek, hogy elválasztják egymástól a hitet és azt a dolgot, amelyhez pedig a hit maga is fűződik és kapcsolódik, jóllehet külsőség az. Valóban kell is, hogy külsőség legyen, amit felfoghatunk és megragadhatunk érzékeinkkel, hogy így ez úton juttassuk a szívünkbe, aminthogy az egész evangélium is külsőségekben megnyilvánuló, szóbeli prédikáció. Egy szóval, amit Isten bennünk tesz és munkál, azt ilyen külső elrendezés mellett óhajtja munkálni. Oda, ahol Ő szól, sőt bárkinek vagy bárki által szól, oda kell nézni a hitnek mindkét szemével, és szorosan ahhoz kell tartani magát. Már most itt vannak ezek az Igék: "Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül." Mi másra vonatkoznának ezek a szavak, mint a keresztségre, vagyis az Isten rendeletébe foglalt vízre? Ebből következik, hogy aki a keresztelést elveti, az az Isten igéjét, a hitet veti el, és Krisztust, aki erre utasít és a keresztségre kötelez bennünket.

Tisztában lévén a keresztség nagy hasznával és erejével, harmadik tételként hadd lássuk most, kicsoda az, aki mindazt megkapja, amit a keresztség ad és használ. Ezt megint igen finoman és világosan fejezik ki ugyanazok az Igék: "Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül." Ez azt jelenti, hogy azt a


102

személyt egyedül a hit teszi méltóvá, hogy hasznosan fogadhassa az üdvös, isteni vizet. A víz mellett s a vízzel magával mind olyan dolgokat hoznak elénk s ígérnek meg az igék, amelyeket nem lehet másképp magunkévá tenni, mint ha szívből hisszük. Hit nélkül semmi sem használ, még ha valami önmagában nagyon isteni és felséges kincsről lenne is szó. Azért ez az Ige: "Aki hisz" – egymagában képes minderre, úgy, hogy kizár és visszautasít minden jócselekedetet, amit mi tudnánk tenni azon hiszemben, hogy velük érjük el és érdemeljük ki az üdvösséget. Elvégzett dolog ugyanis, hogy ami nem hit, az sem az üdvösség előmozdításához nem tud hozzájárulni, sem elfogadni nem tud abból semmit sem.

Ha pedig azt mondják, mint azt gyakran szokták: "Elvégre a keresztség maga is cselekedet; te meg azt mondod: hogy a cselekedetek nem hatnak közre az üdvösségnél? Hol marad akkor a hit?" A felelet ez: "Igen, a mi cselekedeteink nyilván semmit sem érnek az üdv megszerzésében, a keresztség azonban nem a mi cselekedetünk, hanem Istené." (Jól meg kell különböztetni a Krisztus keresztségét a "fürdővíz" keresztségétől!) Isten cselekedetei pedig üdvösek és szükségesek az üdvösséghez s nemhogy kizárnák, de egyenest követelik a hitet. Hit nélkül ugyanis Istennek egyetlen cselekedetét sem lehet magunkévá tenni. Mert azáltal, hogy a vizet magadra engeded önteni, a keresztséget még nem fogadtad el úgy, hogy használhatna is neked. Hasznod csak úgy lesz belőle, ha olyan értelemben keresztelteted meg magadat, ami szerint Isten parancsára és rendeletére s azon felül Isten nevében történik az, abból a célból, hogy a keresztvízben a megígért üdvösséget magadévá tehesd. Ilyesmit pedig sem az ököl, sem a test nem tud végbevinni, hanem azt a szívnek kell hinni.

Tisztán látható tehát, hogy itt nem általunk végrehajtott cselekedetről, hanem arról a kincsről van szó, amelyet Isten ad, a hit pedig megragad. Éppúgy, mint ahogy nem cselekedet a keresztfán függő Krisztus Urunk sem, hanem az Igében foglalt kincs, amely felkínáltatott nekünk, hogy magunkévá tegyük a hit által. Jogtalan erőszakot követnek el így azok, akik azt hangoztatják ellenünk, hogy a hit ellen prédikálunk. Holott egyedül a hitet szorgalmazzuk, mint ami annyira szükséges a keresztséghez, hogy nála nélkül sem a magunkévá tenni, sem élvezni nem lehet.

Íme ez az a három tétel, amit erről a szentségről tudnunk kell. Nevezetesen, hogy a keresztség Isten rendelése, amelyet a legnagyobb becsben kell tartanunk. Ez egymagában is elég, noha egészen külsőség is. Éppúgy, mint annál a parancsolatnál: "Tiszteld atyádat és anyádat!" – a rendelet tisztán a látható


103

húst és vért állítja szemünk elé, de mégsem a húst és a vért, hanem Isten parancsolatát tiszteljük azokban, amiket ez a parancsolat magában foglal, s ezért a parancsolatért hívjuk a testet is atyánknak és anyánknak. Ezen mód áll az ügy a keresztségnél is. Ha nem lenne több a kezeink között, mint ezek az Igék: "Menjetek el és kereszteljetek" stb. – akkor is el kellene fogadnunk s eleget tennünk neki, minthogy Isten rendelése. De nem csak a parancs és rendelés áll előttünk, hanem az ígéret is. Épp azért a keresztség még sokkal felségesebb lesz számunkra, mint bármi, amit Isten egyebütt megparancsolt és elrendelt. Összegezve mindezt: a keresztség annyira tele van vigasztalással és kegyelemmel, hogy menny-föld nem foghatja fel. Nagy művészet azonban a léleknek mindezeket elhinni. Mert nem a kincsben van a hiba, hanem a hit hiányos, amely azokat megragadja és biztos kézzel tartja. A keresztséggel kapcsolatban azért van elég tanulni és gyakorolnivalója egész életére minden keresztyénnek. Mindig elég tennivalót ad az a keresztyénnek, hogy erősen higgye, amit a keresztség ígér és hoz: az ördögnek és halálnak legyőzését, a bűnök bocsánatát, Isten kegyelmét, az egész Krisztust és az egész Szentlelket minden adományával együtt. Egy szóval a gazdagsága oly túláradó, hogy természetes eszünkkel vizsgálva bizony joggal kételkedhetnénk, vajon igaz lehet-e mindez. Gondold csak el ezt az esetet: Volna valahol egy orvos, aki tudná a módját, hogy az emberek ne haljanak meg, vagy ha meg is halnak, hamarosan megint megelevenedjenek és azután örökké éljenek. Hogy hullatná és záporoztatná oda a világ az összes aranyát, úgyhogy a gazdagok miatt senki sem férhetne ahhoz az orvoshoz! Nos itt a keresztségben mindenkinek az ajtaja elé viszik azt a kincset és orvosságot, amely elnyeli a halált és minden embert életben tart.

Úgy kell a keresztséget tekinteni és hasznunkra fordítani, hogy az erősítsen és vigasztaljon minket, ha a bűn és a lelkiismeret szorongat. Mondjuk ilyenkor azt: "De hisz én mégis csak meg vagyok keresztelve! Ha pedig meg vagyok keresztelve, akkor enyém az ígéret, hogy üdvözülnöm kell és testem-lelkem elnyeri az örök életet!" Mert azért történik a keresztségben mind a kettő, az is, hogy a testemet leöntik, mint amelyik nem tud mással érintkezésbe jutni, csak a vízzel, meg az is, hogy felhangzik az Ige, amit viszont a lélek tud megragadni. Mivel pedig a kettő: a víz és az Ige egy keresztség, tehát mindkettőnek: a testnek és a léleknek egyaránt üdvözülni kell és örök életet nyerni. A lélek az Ige által, amelyben hisz, a test pedig azért, mert össze van kap-


104

csolva a lélekkel és a keresztséget is megkapja, már amennyire megkaphatja. Nincs azért a keresztségnél nagyobb kincs testünk és lelkünk számára. A keresztség által leszünk szentekké és üdvözülőkké, amit egyébként meg nem szerezhetne számunkra a földön semmiféle életmód vagy jócselekedet.

Legyen ez elég a keresztség lényegéről, hasznáról és felhasználási módjáról, mint aminek a tudása mindenképp szükséges.

A gyermekkeresztség.

E helyen azonban felmerül az a kérdés, amelyikkel az ördög zavarja a világot a maga serege által. Ez a gyermekkeresztség. Vajon a gyermekek is hisznek és joggal keresztelhetők meg? Erre röviden azt tanácsoljuk: Az egyszerűbb hívő hárítsa el magától ezt a kérdést és bízza a tudósokra. Ha azonban felelned kell, akkor a következők alapján felelj: Hogy a gyermekkeresztség Krisztusnak tetszik, az eléggé kitűnik az Ő saját cselekedeteiből: nevezetesen, hogy Isten sokakat tett szentté és ajándékozott meg a Szentlelkével, olyanokat, akik gyermekkeresztségben részesültek. Manapság is nem egynél érezzük közülük, hogy a Szentlélek munkál bennük, akár tanaikat, akár életüket nézzük. Ugyanígy Isten kegyelméből nekünk is megvan az az adományunk, hogy tudjuk az Írást magyarázni s Krisztust felismerni, ami a Szentlélek nélkül nem volna lehetséges. Pedig ha Isten nem fogadná el a gyermekkeresztséget, az ilyeneknek nem adna Szentlelket, sőt annak még egy kis darabját sem! Egyszóval akkor régi időtől fogva mindmáig nem lett volna a földön egy keresztyén sem. Mivel pedig Isten az Ő Szentlelkének adásával igazolja ezt a keresztséget, amint azt egyes atyáknál, mint Szent Bernátnál, Gersonnál, Husz Jánosnál és másoknál, akik gyermekkorukban vették fel a keresztséget, ugyancsak érezzük, és mivel a keresztyén Anyaszentegyház is fennáll mind e világ végezetéig, kénytelenek e kérdés firtatói elismerni, hogy a gyermekkeresztség kedves Istennek. Mert Isten nem mondhat ellent önmagának, hazugságot, csalást nem támogathat, kegyelmét és Lelkét nem adná ilyesmihez. Szinte ez a legjobb és legerősebb bizonyíték az egyszerű és tanulatlan lelkek számára. "Hiszek egy keresztyén Anyaszentegyházat; szenteknek közösségét" stb. – ezt a hitcikket senki el nem veszi tőlünk, se föl nem forgatja!


105

Ez alapon mondjuk továbbá, hogy a főhangsúly nem azon van, hogy akit így megkeresztelnek, hisz-e vagy se, mert az még nem teszi jogosulatlanná a gyermekkeresztséget. Ellenben Isten igéjén és parancsolatán fordul meg minden. Ez kissé kiélezetten hangzik, de azon alapszik, amit mondtam, hogy a keresztség nem más, mint víz és Isten igéje egymás mellett és együtt. Azaz, ha az Ige társul a vízzel, akkor a keresztség jogos, még ha a hit nem társul is hozzá. Mert a hitem nem létrehozza a keresztséget, hanem csupán elfogadja. Az tehát nem teszi helytelenné a keresztséget, hogy valaki nem fogadja és nem használja fel helyes módon, mivel mint mondám, a keresztség nem a mi hitünktől, hanem az Igétől függ.

Ha például még ma hozzánk jönne egy ravaszsággal és gonosz szándékokkal eltelt zsidó, s mi teljes komolysággal megkeresztelnénk, azt nem kevésbé kellene ugyanolyan helyes keresztségnek mondanunk. Mert ez esetben is együtt volt a víz az Isten igéjével, habár az illető nem fogadta is úgy, ahogy kellene. Épp úgy van ez, mint ha méltatlanul mennek az úri szentvacsorához; azért azok is az igazi szentséget kapják, jóllehet nem hisznek.

Látod tehát, hogy azokból a bizonyos bandákból való lelkeknek az ellenvetése semmit sem ér. Mert, mint mondám, ha a gyermekek nem is hinnének, ami nem áll (miként bebizonyítottuk), a keresztség maga hiánytalan, és nincs rá szükség, hogy bárki is újból megkeresztelkedjék. Mint ahogy az úrvacsora sem csorbul meg azzal, hogy valaki gonosz szándékkal járul hozzá, és megengedhetetlen volna, hogy a visszaélés miatt még ugyanazon órában újból vegye, mintha az imént nem kapta volna magát a valóságos szentséget. Ez a szentség legnagyobb meggyalázását és káromlását jelentené. Hogy jutunk mi arra, hogy Isten igéje és rendelése helytelenné és érvénytelenné váljék azért, mert mi helytelenül élünk vele?

Azt mondom azért, ha eddig nem hittél, higgy most és mondd: "A keresztség ugyan igazi volt, én azonban sajnos nem fogadtam azt helyes módon. Mert nekem is és mindazoknak, akik megkeresztelkednek, így kell szólnunk Isten előtt: "Jövök Hozzád az én hitemmel és mások hitével is, de mégsem építhetek arra, hogy én hiszek és hogy értem sokan imádkoznak. Arra építek, hogy a keresztség a te Igéd és a te parancsod. Éppúgy, ahogy a szentvacsorához sem a saját hitem alapján, hanem a krisztusi Ige alapján járulok; hogy jómagam erős vagyok-e vagy gyenge, annak eldöntését Istenre bízom. Azt azonban tudom, hogy Ő maga hív, hogy menjek, egyem és igyam stb. és hogy testét és vérét


106

ajándékozza nekem. Ezek pedig nem fognak hazudni, se megcsalni."

"Így járunk el a gyermekkeresztségnél is. Elvisszük a gyermeket abban a tudatban és reményben, hogy az hisz. Kérjük, hogy Isten adja meg neki a hitet. De nem ezen az alapon kereszteljük meg, hanem egyedül azon, hogy ezt Isten megparancsolta. Miért ezen az alapon? Azért, mert tudjuk, hogy Isten nem hazudik. Én meg az én felebarátom, egy szóval: minden ember tévedhet és csalhat, Isten igéje azonban nem tévedhet.

Elbizakodott, ostoba lelkek tehát azok, akik így okoskodnak és következtetnek: "Ahol hit nincs, ott a keresztség sem lehet igazi." Éppúgy, mintha ezt állítanám: "Ha nem hiszek, akkor Krisztus semmi." Vagy egy más példa: "Ha én nem engedelmeskedem, akkor az atya, anya s a felsőbbség semmi." Hát helyes az a gondolkodásmód, hogy ha valaki nem teszi azt, amit kellene, akkor rá nézve az a dolog nem is létezik és semmit nem jelent? Kedves lélek, fordítsd ezt inkább az ellenkezőjére s okoskodj inkább így: "Éppen az is a keresztség jelentőségét és igazát bizonyítja, hogy az emberek nem fogadták helyesen. Mert ha az önmagában nem lenne igaz dolog, akkor nem lehetne vele visszaélni és vétkezni vele kapcsolatban. Azzal találkozunk itt is: "Abusus non tollit, sed confirmat substantiam." "A visszaélés nem veszi el a dolog lényegét, hanem megerősíti." Mert az arany akkor sem kevésbé arany, ha egy céda nő hordja sok bűn és gyalázat mellett.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a keresztség mindenkor helyes és teljes érvényében fennáll még akkor is, ha csupán egyetlen embert keresztelnének meg, s ez az egy sem hinne igazán. Mert Isten rendelkezését és Igéjét emberek nem másíthatják s nem változtathatják meg. Ezek a rajongók azonban oly elvakultak, hogy Isten igéjét és parancsát nem látják, és a keresztséget és a felsőbbséget nem tekintik többre, mint a patakban vagy a kannában levő vizet, avagy mint a többi közönséges embert. És mivel sem hitet, sem engedelmességet nem látnak, azt gondolják, hogy sem a keresztség, sem a felsőbbség önmagukban nem érnek semmit. Itt valami titkos, lázító ördöggel van dolgunk, amely szívesen letépné a koronát a felsőbbség fejéről, hogy az emberek aztán lábukkal tapossák. Azonfelül Istennek minden művét és rendelkezését felforgassák s tönkretegyék. Ezért kell ébereknek és felfegyverkezetteknek lennünk. Ne engedjük magunkat elterelni az Igétől, sem eltántorítani. Ne engedjük, hogy a keresztség csupán egyszerű jellé törpüljön, mint a rajongók képzelik.

Végezetül tudni kell azt is, hogy mit jelent a keresztség, és


107

hogy Isten miért éppen ilyen külső jelet és cselekményt rendel ehhez a szentséghez, amellyel mi elsősorban vétetünk fel a keresztyénségbe. A cselekmény, vagy külső eljárás az, hogy vízbe merítenek, amely elborít bennünket, s azután abból újból kiemelnek. Ez a két mozzanat a víz alá merülés, meg az abból való kijövés jelzi a keresztség erejét és munkáját, amely nem más, mint az óember megölése, s utána az új ember feltámadása. Ennek a kettős folyamatnak egész életünkön keresztül folyni kell mibennünk. Mégpedig úgy, hogy a keresztyén élet nem lesz más, mint a naponkénti keresztség, amelyet egyszer elkezdettünk s azután mindvégig gyakorolnunk kell. Szüntelenül szükség van ugyanis arra, hogy folyton kiseperjük, ami az óemberből való és helyébe jöjjön az, ami az újé. De hát mi is az óember? Az, ami Ádámtól velünk született, dacos, gyűlölködő, irigy, tisztátalan, fösvény, lusta, gőgös, sőt hitetlen, mindenféle bűnnel átitatott, s amiben semminémű jó sincsen. Ha pedig immár a Krisztus országába jutottunk, mindennek naponként alább kell szállni, hogy minél tovább élünk, annál szelídebbek, türelmesebbek, alázatosabbak tegyünk, a fösvénységet, gyűlöletet, irigységet, gőgöt minél jobban letörjük.

Ez a helyes használata a keresztségnek a keresztyének között, ezt jelenti a vízbe való keresztelés. Ha pedig ez nem megy végbe, hanem az óembert nyakló nélkül szabadjára eresztik, úgyhogy folyton erősebb lesz, akkor az azt jelenti, hogy az illetők nem használták ki a keresztséget, sőt annak egyenesen ellene cselekedtek. Mert akik Krisztuson kívül vannak, nem tehetnek mást, minthogy naponként gonoszabbak lesznek, mint a közmondás mondja s amint igaz is: Mindig rosszabbak, s ha napjaik hosszabbak, annál gonoszabbak! Ha tavaly büszke és fösvény volt valaki, az az idén még sokkal büszkébb és fösvényebb. Úgyhogy a bűn az ifjúságától kezdve vele nő s fejlődik az emberrel. A kis gyermeknek még nincs jelentékenyebb bűne, de amikor felnő, rakoncátlan lesz és tisztátalan. Érkezzék csak be a férfikorba, csőstül árasztják el a legsúlyosabb bűnök, minél tovább él, annál jobban.

Azért a helyzet az, hogy feltartóztathatatlanul ront elő az óember a maga természetével mindenütt, ha nem védekezünk ellene a keresztség erejével s meg nem fékezzük. Viszont ha valaki keresztyénné lett, akkor naponként alább száll mindaddig, amíg végre el is tűnik. Ezt jelenti a keresztségbe való belemerítkezés és a naponként újból való feltámadás belőle. Így tehát a külső jel nem csak azért van, hogy erőteljesen váltson ki valami hatást, hanem


108

hogy valamit még azon felül is jelezzen. Ahol pedig a hit meghozza a maga gyümölcseit, ott ez nem csupán üres jelzés, hanem maga a cselekedet is társul hozzá. De ahol hit nincs, ott tényleg csupán meddő jel marad az egész.

E pontról szétnézvén láthatod, hogy a keresztség mind belső erejével, mind azzal, amire utal, magában foglalja a harmadik szentséget is, amit bűnbánat néven emlegetnek, ami valójában nem más, mint a keresztség. Mert mi mást jelenthetne a bűnbánat, mint az óember komoly megtámadását és az új életbelépést? Azért, ha bűnbánatban élsz, akkor benne vagy a keresztségben, amely nemcsak rámutat az új életre, hanem munkálja is, megkezdi azt és ösztönzi. Ebben nyersz kegyelmet, Szentlelket és erőt ahhoz, hogy az óembert elfojthasd, s hogy az újember előjöjjön és megerősödjék.

A keresztség érvénye azért egyszer s mindenkorra fennáll. Ha valamelyikünk elszakadt is tőle és bűnbe merült is, mindig visszatérhetünk hozzá úgy, hogy az óembert újból leigázzuk. De vízzel nem szabad s nem kell újból megkeresztelkednünk. Mert ha százszor meríttetnénk is vízbe magunkat, az sem jelentene többet, mint az egyszeri keresztség, amelynek hatálya és jelentése fennáll és megmarad. A bűnbánat tehát nem más, mint visszatérés és érintkezésbe lépés a keresztséggel, hogy az ember ismételje és gyakorlatba vegye azt, amit előbb elkezdett, de azután abbahagyott.

Azért hangoztatom ezt, hogy senki ne essék abba a hiedelembe, amiben sokáig voltunk, rémképekkel gyötörve magunkat, hogy a keresztségnek vége, hogy annak már semmi hasznát sem vehetjük, ha újból visszaestünk a bűnbe. Ide vezet, ha az ember nem lát többet a keresztségben, mint csupán egyszer történt emberi cselekvést. Voltaképpen ez adott okot arra is, hogy Szent Jeromos így ír: "A bűnbánat az a második deszkaszál, amellyel kell kiúsznunk és megmenekülnünk hajónk törése után, amely hajóba lépünk s amelyen tesszük utunkat attól fogva, hogy a keresztyénséghez csatlakoztunk." Ez a mondás a keresztség használatát annyira kikapcsolja, mintha annak már semmi áldását sem vehetnénk. Épp azért ez a kifejezés, vagy legalább is értelmezés, melyet ehhez fűztek, nem helyes. Mert nem a hajó törik össze, hiszen az, mint kimutattuk, Isten rendelése és nem a mi munkánk. Az azonban gyakran megtörténik, hogy mi elcsúszunk s kiesünk a hajóból. Ha pedig valaki kiesik, legyen azon, hogy újból odaússzék, a hajóba belekapaszkodjék, míg megint bejuthat, s azon folytassa útját, mint annak idején kezdte.


109

Mindenki láthatja milyen felséges dolog a keresztség, amely megszabadít minket a nyakunkon ülő ördögtől, Isten sajátjává tesz, fékezi és elveszi a bűnt, viszont erősíti az új embert, s azután mindig fennáll és megmarad, míg e nyomorúság völgyéből az örök dicsőségbe jutunk.

Úgy kell azért hordani a keresztséget mindegyikünknek, mint a mindennapi ruhát, amelyben járunk-kelünk folyton, hogy mindenikünk mindenkor a hitben és annak gyümölcseiben találtassék, hogy az óembert fékezzük s az új emberben növekedjünk. Mert ha keresztyének akarunk lenni, akkor gyakorolni is kell azokat a cselekedeteket, amelyekkel a keresztyén nevet kiérdemeljük. Ha valaki kiesik ebből a foglalatosságból, térjen vissza hozzá. Mert, amint Krisztus, a kegyelemnek a királyi széke, amiatt nem távozik és nem gátolja meg az újból Őhozzá való járulásunkat, hogy mi vétkezünk, így megmarad minden kincse és adománya is. Ha tehát egyszer a keresztségben reánk háramlott a bűnök bocsánata: akkor az fennáll napról-napra, amíg csak élünk, más szóval, amíg csak nyakunkon ül az óember.


AZ OLTÁRISZENTSÉG

Ahogyan az előbbeniekben fejtegettük a keresztséget, úgy kell mármost tárgyalnunk a második szentséget is; ti. ebben a három részben: micsoda az; mit használ a vele élőknek; továbbá kik éljenek vele. És mindezeket szilárdan alapozzuk meg magának a Szentírásnak azokkal a szavaival, amelyekkel Krisztus szerezte azt már eleiben. Ezeket ugyanis minden keresztyénnek ismernie kell, ha valóban keresztyén akar lenni és részesedni óhajt ebben a szentségben. Mert ezentúl már nincs szándékunkban bárkit is odaengedni vagy bárkinek is kiszolgáltatni, ha azt sem tudják, hogy mit keresnek ott, vagy miért járulnak oda. A szerzési igék pedig ezek:

A mi Urunk Jézus Krisztus azon az éjszakán, amelyen elárultaték, vevé a kenyeret és hálákat adván megtöré és tanítványainak adá és mondá: Vegyétek és egyétek! Ez az én testem, amely érettetek adatik. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.

Hasonlóképpen miután vacsorált, vevé a poharat, hálát adott, adá nékik és monda: Ez a pohár az új szövetség az én véremben, amely érettetek és sokakért kiontatik a bűnöknek bocsánatára. Ezt cselekedjétek, valahányszor isszátok, az én emlékezetemre.

Előrebocsátom, hogy távolról sem kívánunk itt akárkivel is birokra kelni, avagy vitatkozási szenvedélyből síkra szállni harcba elegyedve ennek a szentségnek elvetemedett gyalázóival; hanem legelsőbben (ahogy a keresztségnél is tettük) azt akarjuk megtanulni, hogy miben van ennek a szentségnek teljes ereje és hatalma; nevezetesen, hogy tudjuk, hogy ennek feje és veleje az Isten igéje, rendelése és parancsa. Mert nem emberi kigondolás vagy kitalálás ez, hanem túl minden emberi tanácson és fontolgatáson maga Krisztus szerezte. Ennélfogva, ahogyan a Tízparancsolatnak, a Miatyánknak, a Hiszekegynek a lényege és méltósága


111

megmarad, még ha soha nem cselekednéd, nem imádkoznád, nem hinnéd is: úgy ez a tisztelendő szentség is épségben és sértetlenül megmarad, rajta semmi csorba nem esik, még ha méltatlanul bánunk és élünk is vele. Azt hiszed, hogy Isten olyanra tartja cselekedeteinket vagy hitünket, hogy annak kedvéért eltűrné rendelésének vagy szerzésének megváltoztatását? Hiszen látjuk, hogy minden világi dologban tartósan megmarad az a mineműség és rend, amelyet Isten a teremtendő dolgokra egyszer kirótt és rámért, akárhogyan élünk is velük, avagy használjuk fel a teremtett dolgokat. Ezeket szüntelen és gondosan bele kell nevelnünk a népbe; mert ezek megingatják és összedöntik valamennyi pártos lélek fecsegését és csácsogását, akik ugyanis a szentségeket Isten igéje körén kívülálló, magunkcsinálta dolgoknak tekintik.

Mi tehát az Oltári Szentség? Felelet:

A mi Urunk Jézus Krisztusnak igazi teste és vére, a kenyérben és borban, s ezek alatt nekünk keresztyéneknek Krisztus igéjével ételül és italul szerezve és parancsolva. És miként a keresztségről azt mondtuk, hogy az nem egyszerű víz, úgy mondjuk itt is, hogy ez a szentség kenyér és bor, de nem egyszerűen kenyér és bor, ahogyan az asztalra kerül, hanem az Isten igéjébe foglalt és ahhoz kötött. Mint mondom, az Ige az, ami ezt a szentséget létrehozza és megkülönbözteti; hogy ne egyszerű kenyér és bor, hanem Krisztusnak teste és vére legyen, valóságban és név szerint. Mi ugyanis aláírjuk Augustinus szavait, aki azt mondja: Accedat verbum ad elementum et fit sacramentum: "ha az ige hozzájön a külső dologhoz, szentség lesz belőle". Augustinusnak ez a mondása olyan megfelelően és találóan jött ki, hogy ennél világosabban aligha mondott valamit. Az Ige ereje által jön létre a szentség; az Ige hozzájárulása nélkül csak az elem maga marad. Mármost ez nem valamely fejedelemnek avagy császárnak, hanem a mindenható Istennek igéje és rendelése, akinek méltán köteles minden teremtmény a lábához borulni és állítani, hogy a dolog úgy van, ahogyan Ő mondja, s azt elfogadni, minden tisztelettel, félelemmel és alázatossággal. Ezzel az igével megerősítheted gyenge lelkiismeretedét és azt mondhatod: Még ha százezer ördög minden rajongóval együtt orcátlanul harsogná is, hogy mimódon lehet a kenyér és a bor Krisztusnak teste és vére stb.? – mégis tudom, hogyha minden lelket és tudóst egy rakásra gyűjtünk, akkor sincs bennük annyi okosság és értelem, mint amennyi, biztos tudomásom szerint, a mindenható Isten kisujjában van. Mert itt áll világosan Krisztus igéje: "Vegyétek, egyétek,


112

ez az én testem. Igyatok ebből mindnyájan, ez az újszövetség pohara az én véremben stb." Ezeken az igéken vetjük meg a lábunkat, ezekhez váltig ragaszkodunk s bátran nézünk azok szeme közé, akik a maguk mesterkedésével Krisztust másként merik tanítani, vagy másként csinálják, mint ahogyan ő mondta. Tagadhatatlanul igaz, hogy ha az Igét elveszed vagy ezt a szentséget az Ige nélkül tekinted, a puszta kenyéren és boron kívül semmid se marad; de ha, ahogyan kell és szükséges is, az igék együtt maradnak a kenyérrel és a borral, akkor igazán Krisztusnak teste és vére. Mert amit Krisztus szája szól és mond, az úgy is van; mert ő nem ért sem a hazugsághoz, sem a csaláshoz.

Ezek alapján könnyen megfelelhetünk többféle kérdésre, amelyekkel zaklatják manapság magukat az emberek, mint amilyen az is, hogy a szentséget kezelheti és kiszolgáltathatja-e gonosz életű pap s más ehhez hasonlók. Mi ugyanis így következtetünk és szólunk: Még ha gazember venné a kezébe, vagy adná is a szentséget, az igazi szentséget veszi a kezébe, vagyis Krisztus testét és vérét, csakúgy, mint az, aki a legméltóbban bánik vele. Mert nem az ember szentségén, hanem Isten igéjén alapul. S ahogyan nincs olyan szent a földön és nincs olyan angyal az égben, aki a kenyeret és a bort Krisztus testévé és vérévé tudná átalakítani, éppen úgy nem tudja azt senki megmásítani, vagy megváltoztatni, még ha a legrútabbul visszaélne is ezzel a szentséggel. Mert az ember személye vagy hitetlensége miatt nem válik hamissá az Ige, amely által szentséggé lett és szereztetett. Mert nem azt mondja: Ha hisztek vagy méltók vagytok, akkor testemet és véremet veszitek. hanem: "Vegyétek, egyétek és igyátok; ez azén testem és vérem", s ugyanúgy: "Ezt cselekedjétek", ti. amit én most teszek, szerzek, néktek ételül és italul adok. Annyi ez, mintha azt mondaná: Akár méltatlan vagy, akár méltó, ez itt az ő teste és vére azoknak az igéknek erejénél fogva, amelyek a kenyérhez és a borhoz járulnak. Ezt jól megjegyezd és el ne feledd. Mert ezeken az igéken áll a mi várunk, bástyánk, sáncunk minden tévelygés és hitetés ellen, amik csak támadtak valaha vagy támadnak ezután.

Így röviden végeztünk az első résszel, amely a szentség mivoltát tárgyalja. Lássuk már most annak erejét és hasznát, ami végett legfőképpen szereztetett a szentség; aminthogy a legszükségesebb is benne az, hogy tudjuk, mit keressünk és vigyünk magunkkal innen. Ez is könnyen érthető és kitűnik az említett szavakból: "Ez az én testem és az én vérem, amely érettetek adatik és kiontatik a bűnöknek bocsánatára."


113

Ez röviden annyit mond: a szentséghez azért járulunk, hogy ott olyan kincshez jussunk, amely által és amelyben bűnbocsánatot nyerünk. Hogyhogy? Azért, mert ezek az igék itt állnak és ezt adják. Mert azért parancsolja, hogy egyem és igyam, hogy az enyém legyen és nekem használjon, mint valami biztos jel és zálog, mi több, maga az a jó dolog, amelyet én értem, a bűnöm, a halál és minden baj ellen szerzett.

Joggal nevezhető azért a lélek eledelének, amely az új embert táplálja és erősíti. Először ugyanis a keresztségben születünk újjá, azonban (amint mondottuk) amellett mégis rajta marad az emberen a test és vér régi irhája. Az ördög és a világ sokféleképpen akadályoz és ostromol; úgyhogy gyakran megfáradunk, elbágyadunk, sőt néha meg is botlunk. Ez a szentség tehát naponkénti táplálékunkra adatott, hogy hitünk üdüljön és erősödjék, ezen a harcon meg ne hátráljon, hanem erőről erőre jusson. Mert az új életet úgy kell alakítani, hogy egyre gyarapodjék és fejlődjék. Viszont ennek ellenében sokat kell szenvedni. Mert igen bősz ellenség az ördög; ha észreveszi, hogy ellene állunk, az óembert megtámadjuk és erőszakkal semmire sem megy nálunk, akkor mindenfelől körülöttünk ólálkodik és settenkedik, minden ravaszságát kipróbálja, s nem tágít, míg végül ki nem fáraszt, úgyhogy vagy a hitet hagyjuk cserben, vagy reményvesztetten elcsüggedünk és elfásulunk, vagy türelmetlenkedünk. Arra való ez a vigasz, hogy mikor a szívünk már úgy érzi, hogy igen nehéz, akkor itt új erőt és felüdülést merítsen.

De íme, felágaskodnak nagyságos tudásukban és okosságukban a mi bölcseink, lármáznak és hetvenkednek: "Kenyér és bor hogyan tudná megbocsátani a bűnt, vagy erősíteni a hitet?" Pedig hallják és tudják, hogy nem a kenyérről és a borról állítjuk ezt, hiszen magában véve a kenyér kenyér, hanem az olyan kenyérről és borról, amely Krisztus teste és vére s amely mellett ott van az Ige. Ez az a kincs és semmi más nincs, – mondjuk mi – amellyel ilyen bűnbocsánatot lehet szerezni. Sehogy másként nem jut és származik ez hozzánk, mint csak ezekben az igékben: "Érettetek adatott és kiontatott." Ezekben megtalálod mindkettőt: hogy a szentség Krisztusnak teste és vére, s hogy ez a kincs és ajándék immár a tied. Ám a Krisztus teste nem lehet terméketlen vagy tehetetlen, hogy semmit se munkálna vagy használna. Mégis, akármilyen nagy legyen ez a kincs önmagában véve, mi nem szerezhetünk róla tudomást és nem indulhatunk keresésére, hacsak nincsen az Igébe öltöztetve és elénk tárva.

Hiábavaló beszéd az is, mikor azt mondják, hogy a szentség


114

ben azért nem nyerhetünk bűnbocsánatot, mert Krisztus nem a vacsorakor adta és ontotta érettünk testét és vérét. Mert igaz ugyan, hogy a keresztfán ment végbe a munka és ott szerezte meg a bűnbocsánatot, de ez mégsem jöhet hozzánk másként, mint az Ige által. Ha ugyanis az igehirdetés és élő szó útján nem adnák előnkbe, hogyan tudhatnók róla, hogy már megtörtént s nekünk van szánva ajándékba? Ha nem támaszkodnak hittel a Szentírásra és az evangéliumra, honnan szereznek róla tudomást, vagy miként ragadhatják meg és tehetik magukévá a bocsánatot? Immár a teljes evangélium s az a hitcikk: "Hiszek egy keresztyén Anyaszentegyházat; bűnöknek bocsánatát stb." az Ige révén e szentségbe van belefoglalva és elibénk tárva. Miért tűrnénk tehát, hogy ezt a kincset a szentségből kiszaggassák, holott éppen ezeket az igéket ismételten halljuk szerte az evangéliumban. Hogy a szentségben nem volna haszna ezeknek az igéknek, azt éppúgy nem állíthatják, mint ahogyan azt nem merik állítani, hegy a szentségen kívül az egész evangéliumnak vagy Isten igéjének sincs haszna.

Miután így az egész szentséggel tisztában vagyunk s tudjuk azt is, hogy mi az önmagában véve, és azt is, hogy mit ád vagy használ, lássuk most, hogy kicsoda az, aki belőle ilyen erőt és hasznot nyer. Röviden: az, aki hiszi azt, amit az igék mondanak és hoznak; ahogyan fentebb a keresztségnél és máshol is sűrűn említettük. Mert nem a fáknak vagy a köveknek mondta vagy hirdette ezeket az igéket, hanem hallgatóinak, akikhez így szól: "Vegyétek és egyétek" stb. S mivelhogy bűnbocsánatot kínál és ígér, egyedül csak a hit tudja azt felfogni. Ezt a hitet követeli ő maga is azzal a szavával, mellyel azt mondja: "Érettetek adatott és érettetek kiontatott"; mintha csak azt mondaná: Azért adom nektek testemet és véremet, s azért parancsolom, hogy egyétek és igyátok, hogy a magatokénak tekintsétek és élvezzétek. Mármost, aki magára veszi ezeket a szavakat és hiszi, hogy igazak, az elnyerte. Aki ellenben nem hisz, nem kap; mert kínáltatja magát hiába s nem kívánja élvezni ezt az üdvös javat. A kincs könnyen hozzáférhető, mindenkinek az ajtaja elé, sőt asztalára teszik; de szükséges még az, hogy a magadévá tedd és teljes bizonyossággal annak tartsd, aminek az igék mondják.

Ennyiből áll, íme, az egész keresztyén előkészület ennek a szentségnek méltó vételére. Minthogy ugyanis ezt a kincset igékben tárják elénk, másként nem, hanem csak szívünkkel tudjuk megragadni és magunkévá tenni. Kézzel az effajta ajándékot és örök kincset nem lehet megmarkolni. A böjtölés, az imádkozás stb.


115

külső előkészületként és gyermeki gyakorlásnak megjárják, hogy testünk is illően és tiszteletteljesen viselkedjék Krisztus teste és vére iránt. De azt, amit a szentségben és a szentség által adnak, a test sem felérni, sem elsajátítani nem képes. Csak a kincset felismerő és óhajtó szívnek hite műveli ezt. A népies tanításhoz ennyivel is beérhetjük erről a szentségről. Amit bővebben szükséges elmondani róla, az máskor lesz időszerű.

Végül pedig, amikor már helyesen értjük és tanítjuk a szentséget, helyénvaló lesz az intés és buzdítás, hogy ezt a nagy kincset, amelyet a keresztyének közösségében naponként kézbe vesznek és kiosztanak, el ne szalasszuk; vagyis hogy azok, akik keresztyének akarnak lenni, készüljenek ennek a tisztelendő szentségnek gyakori élvezésére. Látjuk ugyanis, hogy e körül mily sok a tunyaság és lomhaság. Sokan vannak az evangélium hallgatói között, akik, miután a pápa zsibvására megszűnt, uralma és törvénye alól felszabadultunk, két-három esztendeig, sőt tovább is e szentség nélkül élnek, mintha olyan erős keresztyének volnának, akik nem szorulnak rá. Némelyek azon a címen riadoznak és tartózkodnak, mert mi azt tanítottuk, hogy senki se járuljon a szentséghez, akit nem az éhség és szomjúság érzete visz. Mások közbevetik, hogy szabadságunkban áll és nem szükséges; untig elég, ha hisszük; elannyira, hogy minden áhítatos érzés híján teljesen eldurvulnak, s végül megvetik mind a szentséget, mind pedig Isten igéjét. Tökéletesen igaz, amit arról mondtunk, hogy senkit sem szabad az Úrvacsorához kergetni vagy kényszeríteni, nehogy megint új lélekgyilkolásba essünk. De emellett nem szabad feledni, hogy azok, akik annyi időn át elmaradnak és elidegenülnek a szentségtől, nem mehetnek keresztyénszámba. Mert Krisztus ezt nem azért szerezte, hogy látványosságul körülhordozzák, hanem megparancsolta híveinek, hogy egyék és igyák, s ezáltal róla emlékezzenek.

És valóban, akik igaz keresztyének s a szentséget tisztelik-becsülik, azok maguktól felbuzdulnak és odajárulnak. Azonban, hegy az egyszerű és gyenge lelkeket, akik szintén keresztyének kívánnak lenni, jobban rábírjuk az indító ok és szükség meggondolására, szólni akarunk erről is néhány szót. Mert ahogy a hitre, szeretetre és türelemre tartozó dolgokban nem elég csupán tanítani és oktatni, hanem elkel a naponkénti buzdítás is; úgy itt is szükséges, hogy serények legyünk az igehirdetésben, meg ne restüljünk, el ne fanyalodjunk, jól tudva, hogy az ördög mennyire rugdalódik ez ellen és minden keresztyén gyakorlat ellen s tőle telhetőleg elhajszolja és elriasztja ettől a lelkeket.


116

Először is itt van a világos szöveg, magának Krisztusnak szavaiban: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!" Ezek a minket illető és kötelező szavak megparancsolják mindazoknak, akik keresztyének akarnak lenni, hogy éljenek a szentséggel. – Tehát aki Krisztus tanítványa akar lenni, mert itt a tanítványokhoz beszél, ne feledje, hogy mihez kell magát tartania, nem kényszerítésből, mintegy emberi ösztökélésére, hanem az Úr Krisztus iránti engedelmességből és ragaszkodásból. Avagy talán azt mondod: ámde ott van mellette "valahányszor cselekszitek", amiből nyilvánvaló, hogy senkit sem kényszerít, hanem mindenkinek a szabad tetszésére bízza. Felelet: Igen, hallom, de nem az van ott, hogy egyáltalán sohase cselekedjük; ellenkezőleg, éppen mert azt mondja: "valahányszor cselekszitek", hozzáérti azt is, hogy gyakorta kell cselekedni. Ezeket a szavakat azért fűzte hozzá, mert ezt a szentséget szabadon akarta hagyni, s nem bizonyos időhöz kötni, mint a zsidók húsvéti báránya volt, amelyet a zsidók évenként csak egyszer, s még közelebb, az első holdtölte tizennegyedik napjának estéjén költhettek el, s egy napot sem volt szabad hibázni. Mintha azt akarná mondani: Húsvétot vagy vacsorát szerzek nektek, amelyet ne évente egyszer ugyanezen az estén ünnepeljetek, hanem gyakran, ahol s amikor tetszik, kinek-kinek alkalma és szükséglete szerint; sem helyhez, sem határozott időponthoz nem kötve. Jóllehet később a pápa ezt is kiforgatta és zsidóünnepet csinált belőle.

Ebből láthatod, hogy a szabadság nem jelenti azt, hogy a szentség megvethető. A szentség megvetése alatt pedig azt értem, amikor valaki minden különös akadályoztatás nélkül hosszú ideig él nélküle és nem kívánja. Ha ebben az irányban szabad akarsz lenni, akkor légy szabad ugyanúgy abban is, hogy nem lehetsz többé keresztyén, s imádkoznod avagy hinned sem lehet. Mert ez éppen úgy Krisztus parancsa, mint amaz. Ha pedig keresztyén akarsz lenni, köteles vagy néha ennek a parancsnak is eleget tenni és engedelmeskedni. Ennek a parancsnak magadbaszállásra és annak meggondolására kellene késztetni téged: Miféle keresztyén vagyok én? Ha keresztyén volnék, bizonyára kedvet éreznék magamban Uram parancsának a teljesítésére. Abból, hogy annyira idegenkedünk tőle, valóban jól kitűnik, hogy a pápaság alatt milyen keresztyének voltunk, akik csupán emberi parancstól félve és kényszerítve, öröm és szeretet nélkül járultunk a szentséghez, semmit sem törődve Krisztus parancsával. Mi ugyan senkit nem kényszerítünk vagy kergetünk; a mi kedvünkért vagy parancsunkra senki se legyen vendége ennek a vacsorának; hanem


117

az buzdítson és kényszerítsen téged, hogy Krisztus akarja és neki tetszik. Az emberek ne kényszeríttessék magukat se hitre, se jócselekedetre. Mi csak annyit teszünk, hogy tanítunk és buzdítunk, mit kell cselekedned, nem a mi kedvünkért, hanem a magad érdekében. Krisztus édesget és hív; ha megveted, felelj érte.

Ez elsősorban a hideg és hanyag keresztyéneknek szól, hogy észbe kapjanak és felébredjenek. Mert teljesen igaz az, amit magamon tapasztaltam, s amire ki-ki rájöhet önmagán, hogy a szentségtől való elidegenülés folytán napról-napra durvábbak és hidegebbek leszünk és végül teljesen megutáljuk. Hogy ezt elkerüljük, szívünkkel, lelkiismeretünkkel kell szóba állnunk, s olyan ember módjára viselkednünk, aki szeretne Istennel jó viszonyban lenni. Minél gyakrabban történik ez, annál inkább felmelegszik és neki-nekitüzesedik a szív, hogy azután el se hidegüljön. Ha meg azt mondod: Mi történik, ha úgy érzem, hogy nem vagyok előkészülve? Felelet: Ez az érzés még engem is megkísért, különösen a régi világból, a pápaság alatti időkből kifolyólag, mikor agyongyötörtük magunkat, hogy tiszták legyünk és Isten egy makulányi hibát se találjon rajtunk. Olyan félénkké tett ez bennünket, hogy mindegyikünk eliszonyodva kiáltott fel: Óh jaj, te nem vagy méltó! Mert itt a természet és az értelem elkezdi egybevetni a mi méltatlanságunkat ezzel a drága nagy kinccsel; s olyannak tűnik fel, mint a vakoskodó mécs a fényes nap, vagy a szemét a drágakő mellett. S amikor ezt észreveszi, nem akar a szentséghez járulni; vár, amíg "méltó" lesz; így múlik egyik hét a másik után, egyik év a másik után. Azonban, ha azt lesed, hogy kifogástalan tiszta légy s azt várod, hogy a lelkiismereted ne mardosson, akkor ugyan sohase járulsz oda.

Ebben a tekintetben tehát különbséget kell tennünk az emberek között. Az elvetemülteknek és megátalkodott gonoszoknak meg kell mondani, hogy maradjanak távol a szentségtől, mert nem alkalmasak a bűnbocsánat elfogadására, mint akik azt nem kívánják és nem iparkodnak örömest kegyesen élni. A többieknek pedig, akik nem olyan eldurvult és cégéres gonoszok, akik szeretnének kegyesen élni, meg kell mondani, hogy ne tartózkodjanak az Úrvacsorától, még ha gyarlók és gyengék is. Ahogyan Szent Hilarius is mondta: "Ha valamely vétket nem úgy követtek el, hogy amiatt valakit az egyházból joggal ki lehetne rekeszteni és pogánynak tartani, ne maradjon el a szentségtől, nehogy valaki önmagát fossza meg az élettől." Mert az erényben senki sem viszi olyan tökéletességre, hogy testében és vérében ne maradna naponkénti sok hiba.


118

Az ilyen emberek tehát tanulják meg, hogy a legnagyobb bölcsesség tudni azt, hogy ez a szentség nem a mi méltó voltunkon alapszik. Nem azért keresztelkedünk meg ugyanis, mintha méltók és szentek volnánk; nem azért gyónunk, mintha tiszták és bűn nélküliek volnánk, hanem éppen ellenkezőleg, mint szegény nyomorult bűnösök és ennek következtében méltatlanok. Hacsak nem akad olyan, aki nem óhajtja a kegyelmet és a feloldozást, sem megjavulni nem kíván.

Viszont aki kegyelmet és vigasztalást sóvárog, az serkentse önmagát, ne hagyja magát elijeszteni, hanem szóljon ekképpen: "Szeretnék ugyan méltó lenni, de nem méltó voltomra, hanem a Te igédre támaszkodva jövök, mert Te parancsoltad meg; a Te tanítványod szeretnék lenni, akárhogyan áll is a dolog a méltó voltommal." Nehéz ezt megcselekedni, mert mindig hátráltat és utunkat állja az a körülmény, hogy inkább figyelmezünk önmagunkra, mint Krisztus szájára és igéjére. Mert az emberi természet azt szeretné, ha a maga lábán tudna szilárdan megállni; ha pedig ezt nem teheti, akkor nem akar a szentséggel élni. Legyen elég ennyi az első részről.

Másodszor, ehhez a parancshoz ígéret is járul, miként előbb hallottuk, s ez az ígéret különösképp erősen ösztönözhet és sarkallhat minket. Mert itt állnak ezek a jóságos, szeretetteljes igék: "Ez az én testem, amely tiérettetek adatott, ez az én vérem, mely tiérettetek kiontatott a bűnöknek bocsánatára." Ezeket az igéket, mint mondtam, nem a fáknak vagy köveknek hirdeti, hanem nekem s neked; máskülönben éppen úgy hallgathatott volna is, és akár ne is szerezte volna a szentséget. Azért értsd és foglald bele magadat is ezekbe a szavakba: "érettetek", nehogy hiába szóljon hozzád. Mert itt felkínálja minden kincsét, amit a mennyekből számunkra lehozott, s ezen felül egyébként is a legjóságosabban és szeretetteljesebben hív bennünket, mint mikor a Máté 11,28-ban azt mondja: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket." Elég gyalázat és bűn mármost, hogy Ő olyan szívesen és hűséggel szólít és hívogat bennünket legfőbb és legbecsesebb javunkhoz, mi meg olyan idegenül viselkedünk és olyan sokáig távolmaradunk a szentségtől, míg csak egészen el nem hidegülünk és meg nem keményedünk a végén, úgy, hogy a szeretetnek vagy a vágynak egy szikrája sem pislákol bennünk. Ne tekintsük a szentséget ártalmas dolognak, amely elől menekülnünk kell, hanem gyógyító, vigasztaló orvosságnak, amely segít rajtad s életet ád mind testednek, mind


119

lelkednek. Mert ahol a lélek meggyógyulhat, ott a testen is segítettünk. Miért irtózunk hát tőle annyira, mintha méreg volna, amellyel a halált veszi magába az ember?

Világos ugyan, hogy azok, akik a szentséget megutálják és nem élnek keresztyénhez illően, kárukra és vesztükre élnek vele. Az ilyeneknek semmi sem válhat javukra és üdvükre; csak úgy, mint az olyan betegnek, aki nem tud magának parancsolni és orvosi tilalom ellenére eszik-iszik. Ellenben azok, akik átérzik gyarlóságukat, szeretnének tőle megszabadulni és segítségért könyörögnek, tekintsék és használják úgy a szentséget, mint hatásos ellenszerét annak a méregnek, amely sorvasztja őket. Mert itt, a szentségben, Krisztus szájából vesszük a bűnbocsánatot, amivel együtt jár és együtt adódik Istennek kegyelme és Lelke minden adományaival, oltalmával, védelmével és erejével a halál, az ördög és minden gonosz ellen.

Íme tehát Isten kegyelméből itt van számodra Krisztus parancsa és ígérete. Azonkívül a magad érdekében is vinnie kellene téged a nyakadon ülő nyomorúságodnak, mert éppen emiatt kapod ezeket a parancsokat, édesgetéseket és ígéreteket. Ő maga mondja ugyanis: "Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek" (Máté 9,12), vagyis azoknak, akik el vannak gyötörve s megterhelve bűnökkel, halálfélelemmel, a testnek és ördögnek kísértéseivel. Ha mármost rádnehezednek a bűneid és érzed gyöngeségedet, eredj vígan, bízd magadat Krisztusra, hogy élesszen, vigasztaljon és erősítsen. Mert ha addig halogatod, amikorra majd ezektől megszabadulsz s tisztán és méltóképpen járulhatsz a szentséghez, akkor örökké tartózkodnod kell az Úrvacsorától. Mert ebben az esetben így szól és ítél: Ha tiszta és jámbor vagy, nem szorulsz az én segítségemre, s viszont én sem használhatlak. Ennélfogva csak azok nevezhetők méltatlanoknak, akik nem érzik fogyatékosságukat és nem tartják magukat bűnösöknek.

Ha meg azt mondanád: Mit tanácsolsz arra az esetre, ha sem a nyomorúságomat átérezni, sem a szentséget éhezni és szomjúhozni nem bírom? Felelet: Azoknak, akik olyan lelkületűek, hogy semmi ilyest nem éreznek, nem adhatok jobb tanácsot, mint azt, hogy markoljanak bele a szívükbe és tapogassák ki, hogy van-e testük és vérük; ha igen, akkor a saját érdekükben forduljanak Szent Pálnak a galáciabeliekhez írt leveléhez (Gal 5,19–24), és hallgassák meg, minémű gyümölcsöket terem a testük: "A testnek cselekedetei pedig (így szól) nyilvánvalóak, amelyek ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalan-


120

ság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, patvarkodások, visszavonások, pártütések, irigységek, gyilkosságok, részegségek, dobzódások és ezekhez hasonlók." Ha tehát semmi ilyest nem érzel, mégis higgy legalább a Szentírásnak, ez nem hazudik, és a testedet náladnál is jobban ismeri. Sőt még tovább is megy Szent Pál, mikor ezt mondja (Róm 7,18): "Tudom, hogy nem lakik énbennem, azaz a testemben jó." Ha Szent Pál ki meri ezt mondani a maga testéről, mi sem akarunk jobbak vagy szentebbek lenni. Így azután nem érezzük ezt, az csak veszedelmesebbé teszi a bajunkat. Mert ez kétségtelen jele annak, hogy a testünk bélpoklosságban szenved, semmit sem érez, belül mégis dühöng és tovább marja magát. Mindamellett, miként mondtuk, még ha ennyire elhaltál volna is, higgy legalább a Szentírásnak, amely kimondja rád az ítéletet. S végezetül, minél kevésbé érzed bűneidet és hibáidat, annál több okod van odajárulni s segítséget és orvosságot keresni.

Továbbá ügyelj arra is, hogy a világban forgolódol-e; vagy ha nem tudnád, kérdezősködj a szomszédaidtól. Mert ha a világban vagy a többi emberekkel együtt, eszedbe se jusson azt vélni, hogy bűnben és nyomorúságban nem lesz részed. Mert csak kezdj el úgy viselkedni, mintha jámborul, az evangélium szerint akarnál élni, s figyeld meg, ha nem akad-e senki, aki ellenségeddé lesz, hozzá még bántalmaz, tipor és sanyargat, azonkívül bűnökbe és vétkekbe sodor. Ha te magad még nem is tapasztaltad volna ezt, hadd tanítson meg rá a Szentírás, mely elejétől végig ilyen dicséretet és bizonyítványt állít ki a világról.

Mindezekhez még az ördög is ott lesz körülötted, akit sohasem tudsz egészen a lábad alá tiporni; hiszen a mi Urunk Jézus Krisztus se tudta kikerülni! Mi hát az ördög? Az, aminek a Szentírás nevezi: hazug és gyilkos. Hazug azért, mert a szívet el akarja tántorítani Isten igéjétől és meg akarja vakítani, hogy ne érezd nyomorúságodat, se orvosodhoz, a Krisztushoz ne juthass. Gyilkos, aki egy órányi életidőt se engedélyezne neked. Ha láthatnád, hogy minden pillanatban hány kés, dárda, nyíl szegeződik feléd, felujjongnál, valahányszor csak alkalmad kínálkozik a szentséghez járulásra. Hogy pedig olyan nyugodt biztonságban és aggálytalanul járunk-kelünk, az csak onnan van, mert nem gondoljuk meg és nem hisszük el; hogy a testben és a gonosz világban élünk, avagy hogy az ördög birodalmában lakunk.

Annakokáért tudakozd és gyakorold ezeket szorgalmasan;


121

s alaposan vizsgáld meg magadat vagy nézz körül egy kissé és figyelmezz a Szentírás tanítására. Ha még akkor sem éreznél semmit, annál több az okod, hogy panaszkodj nyomorúságodról az Istennek és felebarátodnak. Tőlük kérj tanácsot, s azt, hogy könyörögjenek érted, és ne tágíts mindaddig, amíg szíved kőkeménysége meg nem lágyul. Akkor majd feltárul előtted nyomorúságod, s észreveszed, hogy még egyszer olyan mélyen merültél el a bűnök mocsarában, mint akármely más bűnös, és sokkal jobban rá vagy utalva a szentségre a szerencsétlenség ellen, amelyet sajnos, nem látsz; ha Isten kegyelmét adja, hogy inkább átérezd és a szentséget jobban éhezd. Különösen azért, mert az ördög oly hevesen támad és szüntelen azon van, hogy elkaphasson s megfoszthasson lelkedtől és életedtől, úgyhogy nem lehetsz tőle biztonságban egyetlenegy óráig sem. Egy óvatlan pillanatban micsoda hirtelen-váratlan beletaszíthat a boldogtalanságba és nyomorúságba!

Intésül és figyelmeztetésül legyenek a mondottak nem csak nekünk, felnőtteknek és öregeknek, hanem az ifjúságnak is, amelyet a keresztyén tanban és annak megértésére kell nevelnünk. Mert ilyenformán a Tízparancsolatra, a Hiszekegyre és a Miatyánkra könnyebben megtaníthatnánk az ifjúságot, hogy örömmel és komolyan fogadná be, s így már kora gyermekségétől fogva gyakorolná és megszokná. Mert az idősebbekkel rendszerint úgy vagyunk, hogy ezt és egyebeket nem tudunk megtartani, hacsak nem nevelünk gyermekségüktől fogva olyanokat, akik a mi hivatalunkba és munkánkba lépnek, hogy gyermekeiket ők is jól és üdvösen neveljék, hogy így Isten igéje és a keresztyénség fennmaradjon. Tudja meg tehát minden családapa, hogy Isten rendeletére és parancsolatára köteles gyermekeit megtanítani és megtaníttatni arra, amit tudniuk kell. Minthogy ugyanis megkeresztelkedtek és a keresztyénségbe felvétettek, megkívántatik, hogy a szentségnek ezt a közösségét is élvezzék, hogy hasznunkra és szolgálatunkra legyenek: mert valamennyiüknek segédkezniök kell nekünk a hitben, szeretetben, imádkozásban és az ördög ellen vívott harcban.


122

Rövid buzdítás gyónásra.

A gyónásról mindig azt tanítottuk, hogy legyen szabad. Érjen véget a pápa zsarnoksága, hogy mindnyájan megmeneküljünk igájából és megszabaduljunk a keresztyénségre rakott elviselhetetlen tehertől és nyomástól. Mert valamennyien kipróbáltuk, hogy idáig az volt a legnehezebb, hogy halálos bűnnek terhe alatt kényszerítettek mindenkit gyónáshoz. Azonfelül annyira megterhelték a gyónást és a végéremehetetlen bűnök elősorolásával annyira gyötörték a lelkiismereteket, hogy senki sem bírt tisztára rendbejönni gyónásával. A leginkább égbekiáltó pedig az volt, hogy senki sem tanította, de nem is tudta, hogy mi a gyónás, vagy hogy milyen hasznos és vigasztaló. Ehelyett csupa aggodalmat és válogatott kínzást csináltak belőle, amin keresztül kellett menni, pedig ennél jobban semmitől sem irtózott az ember. Ettől a háromtól most megmenekedtünk, és elértük, hogy a gyónást nem kényszerítésből, nem is félelemből kell végeznünk; minden bűnünk hajszálnyi pontos elősorolásával sem kínoztatunk, s hozzá az az előnyünk is megvan, hogy tudjuk, miként éljünk vele üdvösségesen, lelkiismeretünk vigasztalására és erősítésére.

Ehhez azonban mindenki ért, és sajnos, túl jól megtanulták, hogy azt csinálnak, amit akarnak, s a szabadságot úgy alkalmazzák, mintha egyáltalán nem kellene, vagy tilos lenne gyónni. Mert hamar kaptak azon, ami egyébként jólesik; s rendkívül könnyű bemenetelt talál az, amiben az evangélium szelíd és puha. De az ilyen disznóknak, (mondottam) nem az evangéliumnál volna a helyük, és nem is illeti őket, hanem maradnának csak a pápa alatt, hadd hajszolná és kínozná őket, hogy még többet kellene gyónniuk, böjtölniük stb., mint eddig. Mert aki nem akarja hinni az evangéliumot, sem aszerint élni és cselekedni azt, amit keresztyén embernek tennie kell, az ne is élvezze. Mi dolog lenne, ha csak az élvezetet akarnád, de a magad részéről semmivel sem akarnál hozzájárulni vagy érte áldozatot hozni? Az ilyenekhez tehát mi semmit sem szóltunk; az ilyeneknek szabadságunkból jószántunkból semmit sem juttatunk vagy hagyunk, hanem megint rájuk eresztjük a pápát vagy fajtáját, hogy igazi zsarnok módjára terelje őket. Mert a csőcselék közé, amely az evangéliumnak engedelmeskedni nem akar, nem való más, mint ilyen pribék, hogy Istennek ördöge és hóhéra legyen. Ellenben a többieket, akik örömest hajlanak a szóra, mindig tanítanunk, intenünk, serken-


123

tenünk és édesgetnünk kell, hogy ezt a drága és vigasztaló kincset, amit az evangélium tár elibénk, ne hagyják kárbaveszni. Ezért akarunk egyet-mást elmondani a gyónásról, az egyszerű hívek okulására és vigasztalására.

Először is azt mondtam, hogy a szóban forgó gyónáson kívül még kétféle gyónás van; ezeket inkább nevezhetnénk minden keresztyén közönséges bűnvallásának. Amikor ugyanis vagy magának az Istennek, vagy pedig felebarátunknak egymagunkban gyónunk és egymagunkban kérünk bocsánatot. Ez a gyónás található meg a Miatyánkban is, amikor azt kérjük: "És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek" stb. Sőt az egész Miatyánk nem egyéb, mint ilyen gyónás. Mert nem az-e az imádkozásunk, hogy bevalljuk, minek vagyunk híjával, mi kötelességet mulasztottunk s hogy kegyelmet és vidám lelkiismeretet kérünk? Ez a gyónás nem szünetelhet, amíg csak élünk. Mert ebben rejlik az igazi keresztyén vallásosság, hogy magunkat bűnösnek tudjuk és kegyelmet kérünk.

Ugyanígy benne van a Miatyánkban az a másik gyónás is, amikor mindenki a felebarátjának gyón. Hogy egymásnak gyónjuk meg és bocsássuk meg a vétket, mielőtt Isten elé járulunk és Tőle kérünk bocsánatot. Bizonyos, hogy mi mindnyájan kölcsönösen vétkezünk, azért nyilvánosan, mindenki előtt gyónhatunk és gyónjunk; senki se szégyellje magát a másik előtt. Mert igaza van a közmondásnak: ha egy ember kegyes, mindenki az, és viszont; s Isten, vagy felebarát iránt senki sem cselekszi azt, ami kötelessége volna. Azonban emellett az egyetemleges vétek mellett van egy különleges is; ha egyik ember a másikat felharagította, kérjen tőle bocsánatot. A Miatyánkban tehát két feloldozás van: megbocsáttatik nékünk az, amit Isten ellen, és az, amit felebarátunk ellen vétettünk; ha ugyan mi megbocsátunk felebarátunknak és kibékülünk vele.

Ezen a nyilvános, naponkénti és szükséges gyónáson kívül itt van még ez a titkos gyónás, egyedül a testvérünknek. Ennek az a rendeltetése, hogy ha valami különleges ügyünk-bajunk van, amin rágódunk és nyugtalankodunk, s úgy érezzük, hogy nem vagyunk elég erősek a hitben, ezt elpanaszoljuk egyik testvérünknek, hogy tanácsot, vigaszt és erőt merítsünk, amikor és ahányszor akarjuk. Mert a másik kettőtől eltérően, ez nincs parancsba foglalva, hanem mindenki, aki rászorul, élhet vele tetszése szerint. Innen ered és adódik, hogy maga Krisztus adta a feloldozást keresztyénségének szájába, s megparancsolta, hogy bűneink alól


124

feloldassunk. Ha van szív, amely érzi bűnét és vigaszra vágyik, itt biztos menedéke van, ahol megtalálja Isten igéjét és hallja, hogy őt az ember által Isten oldozza fel bűnei alól és nyilvánítja szabadnak.

Jegyezd meg tehát, amit gyakran mondtam, hogy a gyónás két részből áll. Az egyik az én művem és cselekedetem: szánom-bánom bűnömet, s vigaszt és üdülést kérek lelkemnek. A másik cselekedetet Isten végzi, aki az emberi szájba adott igéje által feloldoz bűneim alól. Ez a második a feljebbvaló és nemesebb; ez teszi a gyónást gyönyörűségessé és vigasztalóvá. – Eddig azonban csak a mi cselekedetünket szorgalmazták, és csak arra volt gondjuk, hogy rendben legyen a bűnvallásunk, a sokkal szükségesebb másik részt meg lebecsülték, nem tanították. Mintha a gyónás csupán jócselekedet volna, amivel Istent kifizetjük, és mintha abban az esetben, amikor a gyónás nem teljes és nem a legkimerítőbb, a feloldozás sem volna érvényes, és a bűn sem volna megbocsátva. Ezzel az embereket odajuttatták, hogy mivel ilyen tisztán meggyónni nem tudtak (mert lehetetlen is), kétségbeestek, senki sem tudott nyugodt lelkiismerettel lenni vagy a feloldozásban megbízni. A kedves gyónást tehát nemcsak haszontalanná, hanem nehézzé és keserűvé is tették a léleknek észrevehető kárára és romlására.

Ügyeljünk tehát arra, hogy ezt a két részt egymástól határozottan megkülönböztessük s elválasszuk; s a magunk cselekedetét kevésre, Isten igéjét ellenben nagyra és magasra becsüljük. Ne úgy menjünk gyónni, mintha mi akarnánk véghezvinni valami nagyszerű cselekedetet, avagy Istennek adni valamit; ellenkezőleg, Tőle akarunk kapni és elfogadni. Ne azért jöjj, hogy elmondd, milyen jámbor, illetve milyen gonosz vagy. Ezt, ha keresztyén vagy, úgyis tudom; ha nem vagy keresztyén, még inkább tudom. Arra legyen gondod, hogy elpanaszold nyomorúságodat, ragadd meg a segítséget, hogy szíved és lelkiismereted megvidámuljon.

Mármost parancsszóval senki sem kergethet téged erre; hanem mi azt mondjuk: Ha valaki keresztyén vagy szeretne keresztyén lenni, íme, itt van számára a hű tanács: menjen és szerezze meg a drága kincset. Ha pedig nem vagy keresztyén, illetve, ha nem óhajtod ezt a vigaszt, akkor más valakivel kényszerítünk [? – alii te cogendum permittimus, so lassen wir dich ein andern zwingen]. Ezzel végérvényesen megszüntetjük a pápa zsarnokságát, parancsát és igáját. Semmiben sem szorulunk rá. Mi ugyanis (miként mondottuk) így tanítunk: Aki nem önként és nem a feloldozás végett jön gyónni, az hagyjon fel vele! Sőt, aki a maga cselekedetében bizakodva jön, hogy milyen tisztán gyónt, az inkább maradjon el:


125

Intünk azonban, gyónj és jelentsd meg nyomorúságodat; ne azért, hogy jó cselekedetnek minősítsd, hanem hogy meghalld, mit hirdettet néked az Isten. Azt mondom, hogy az Igét vagy a feloldozást becsüld nagyra, mint jeles drágakincset, amelyet minden tisztelettel és hálával kell fogadni.

Ha ezt kiemeljük, s amellett rámutatunk a nyomorúságra, amelynek gyónásra kellene indítania és ösztökélnie, akkor nem lesz szükség sok unszolásra, se kényszerítésre. A maga lelkiismerete sarkallna mindenkit, s úgy megrettentené, hogy örülne neki, s úgy tenne, mint a szegény, nyomorult koldus, mikor meghallja, hogy valahol gazdag ajándékokat, pénzt vagy ruhát osztogatnak: nem kellene azt pandúrokkal veretni, hajtani: futna magától, ahogyan a lábai bírják, nehogy elkéssék. Míg ha minden közelebbi felvilágosítás nélkül megparancsolnák, hogy minden koldusnak arra a helyre kell futni, és elhallgatnák, hogy ott mit keres és kap, mi lenne más, mint hogy kedvetlenül menne, s nem arra gondolna, hogy valamit kap, hanem arra, hogy meg kell mutatni, milyen szegény és nyomorult a koldus? Ebből nem sok örömöt vagy vigaszt lehetne meríteni, hanem csak még gyűlöletesebbé válnék a törvény.

A pápa prédikátorai éppen így hallgattak eddig erről a jeles, gazdag alamizsnáról és kimondhatatlan kincsről; tömegben hajtották oda az embereket nem másért, hanem hogy lássa a világ, milyen tisztátalan és aljas népség vagyunk. Ilyen körülmények között kicsoda járulna örömest a gyónáshoz? Mi azonban nem azt mondjuk, hogy mutasd meg, mennyire be vagy szennyezve, és dicsekedj vele, hanem azt mondjuk és tanácsoljuk: ha szegény és nyomorult vagy, eredj, és használd a gyógyító orvosságot. Aki átérzi nyomorúságát és ínségét, bizonyára olyannyira megkívánja, hogy örömest fut oda. Akik pedig nem becsülik, és maguktól nem jönnek, azok hadd maradjanak. De tudják meg, hogy nem tartjuk őket keresztyéneknek!

Így tanítjuk, hogy milyen jeles, drága, vigaszteljes dolog a gyónás: és intünk mindenkit, hogy tekintettel nagy nyomorúságunkra, ezt a drága kincset meg ne vessék. Mármost ha keresztyén vagy, egyáltalán nem szorulsz sem az én kényszerítésemre, sem a pápa parancsára, hanem bizonyára magad kényszeríted magadat, és megkérsz, hogy részesítselek benne. De ha megveted, és gyónás nélkül, gőgösen állsz odébb, akkor úgy ítélünk, hogy nem vagy keresztyén, és a szentséget sem élvezheted. Mert megveted azt, amit keresztyén embernek nem szabad megvetni, s azt éred el, hogy nem nyersz bűnbocsánatot. Ez bizonyos jele annak, hogy az evangéliumot is megveted.


125

Szóval, mi semmiféle kényszerről nem akarunk tudni, de aki tanításunkat és intésünket nem hallgatja és nem követi, ahhoz nincs semmi közünk, annak az evangéliumból sem lesz része. Ha keresztyén volnál, örülnöd kellene, hogy száz mérföldet futhatsz utána: s nem noszogattatnád magadat, hanem jönnél és minket kényszerítenél. Mert itt a kényszeren fordítani kelt, hogy mi kerüljünk a parancs alá, te pedig a szabadság alá. Mi senkit sem erőszakolunk, hanem tűrjük, hogy hozzánk jöjjenek, amiként arra is kényszerítenek, hogy prédikáljunk és a szentséget kiszolgáltassuk.

Éppen ezért, mikor gyónásra buzdítlak, nem teszek mást, mini arra buzdítlak, hogy légy keresztyén. Ha ennyire viszlek, akkor a gyónáshoz is elvittelek. Mert akik szeretnének jó keresztyének lenni, bűnüktől megszabadulni és vidám lelkiismerettel bírni, azok már igazán éheznek és szomjúhoznak, s kapnak a kenyér után, mint az üldözött, hőségtől és szomjúságtól tikkadt szarvas; ahogyan a 42. zsoltár mondja: "Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, ó, Isten!" azaz: ahogyan epekedik és tépi magát a friss forrás után a szarvas, úgy epekedem és töröm magamat én Isten igéje után, az oldozat és a szentség után stb. Íme, így kellene a gyónásról helyesen tanítani, így lehetne iránta kedvet és szeretetet ébreszteni, hogy az emberek jönnének és szaladnának utánunk tömegesebben, mint kívánnánk. A pápisták hadd kínozzák és gyötörjék magukat és másokat, akik ezt a kincset nem becsülik és elzárják. Mi azonban emeljük fel kezünket, magasztaljuk és áldjuk Istent, hogy erre az ismeretre és ehhez a kegyelemhez eljutottunk.