AZ EGYHÁZ BABILONI FOGSÁGÁRÓL
SZÓLÓ KÖNYVECSKE,

AMELY KIVÁLTKÉPPEN A SZENTSÉGEK TERMÉSZETÉRŐL, SZÁMÁRÓL ÉS HASZNÁRÓL ÉRTEKEZIK.

ÍRTA
DR. LUTHER MÁRTON

1520.

Luther eredeti kiadásai alapján
fordította:
Dr. MASZNYIK ENDRE
pozsonyi theol. akadémiai tanár
felülvizsgálta, bevezetéssel és magyarázó jegyzetekkel ellátta:
STROMP LÁSZLÓ
pozsonyi theol. akadémiai tanár

Budapest
Hornyánszky Viktor cs. és kir. udvari könyvnyomdája
1901

165

Luther Márton, ágostonrendbeli, Thulich [1] barátjának minden jót. [2]

Vagy akarom, vagy se, rákényszerítenek, hegy napról-napra okosabbá legyek, mert hát ugyancsak híres mesterek csapatostól és váltakozva rontanak rám és dolgot adnak nekem.

A bűnváltóról két év előtt írtam, [3] de úgy, hogy most már rettentően bánom, hogy ezt a könyvecskét közrebocsátottam. Mert akkor még tele voltam babonás elfogultsággal a római zsarnokság iránt. Ez ok miatt akkoriban még Úgy vélekedtem, hogy a bűnváltót nem szükség egészen elvetni, látván, hogy azt sokan nagy egyetértéssel elfogadják és ez nem volt csoda, hisz akkor még egymagamban álltam. Hanem utóbb (és ezt Sylvesternek [4] és más atyafiaknak

[1] Thulich Hermann, Luthernek wittenbergi kartársa, akinek e művét ajánlja, de külön ajánló előszót nem ír hozzá, hanem a bevezetéssel, amelyet látszólag hozzá intéz, mindjárt "in medias res", a tárgyalásba bocsátkozik.

[2] E röpirat eredeti latin címe "De captivitate babylonica ecclesiae, Praeludium Martini Lutheri". - Eszerint tehát Luther e könyvét csak előjátéknak tekinti (praeludium), amelyre majd még a tulajdonképpeni cselekmény következik. - Jól előre látott. - A dráma még csak ezután indult meg, s mint tudjuk, nem végződött hőse bukásával.

[3] Luther itt nyilván 1518-ban megjelent művére céloz: "Resolutiones disputationum de indulgentiarum virtute".

[4] Prierias Sylvester, dominikánus barát, Aquinói Tamásnak híres követője, a római udvar kedvelt teológusa, aki ott mint "magister sacri palatii" egyúttal a pápától cenzori és inkvizítori hatáskörrel volt megbízva. Hivatalos állásából kifolyólag, de személyes buzgóságból is, mindjárt Luther 95 tételének megjelenése után "Dialogus" címen cáfolatot írt ellene, melyet a pápának ajánlott s amelyben nagy önhittséggel s Luther iránt még nagyobb lenézéssel tárgyalta a hitnek e "fundamentális igazságait". - Ez elkeseredett és gőgös ellenfelével Luthernek ismételten akadt vitája.

166

köszönöm, akik azt a bűnváltót hévvel védelmezték), rájöttem, hogy a bűnváltó semmi más, mint a római tányérnyalók merő koholmánya és csalása, mellyel az Istenbe vetett hitet és az emberek pénzét pusztítják. S éppen azért szeretném, ha a könyvkereskedőket és könyvnyomtatókat és mindazokat, akik azt olvassák, rábírhatnám, hogy a bűnváltóról szóló könyvecskémet mind elégessék, és ahelyett, amit arról írtam, ezt a tételt fogadják el:

A bűnváltó a római tányérnyalók álnoksága.

Azután Eck [5] és Emser [6] az ő esküdt társukkal kezdtek még oktatni engem a pápa elsősége és felsősége dolgában. Hát (hogy e rendkívül tudós férfiak iránt hálátlan ne legyek) ezennel beismerem, hogy irataikból nagyot okultam. Mert

[5] Eck János (Johann Mayer von Eck) Luthernek fáradhatatlan, konok ellenfele, az ingolstadti egyetem skolasztikus műveltségű teol. tanára, főleg kiváló vitaképességéről s -kedvéről nevezetes. Ő volt az, aki a lipcsei vitának provokálásával a reformációnak akaratlanul oly nagy lökést adott, és aki mindjárt Luther tételeinek megjelenése után őt folyton vitairataival üldözte, ("Obelisci." - "De primatu Petri.) Luther elleni teológiai vitairatait maga adta ki e címen: " Operum Jo. Eckii contra Lutherum. tom I-IV." (Augsb. 1535). Ugyancsak, hogy a reformáció ellen annak fegyverét fordítsa, lefordította németre az egész Bibliát.

[6] Emser Jeromos lipcsei kánonjogász, aki a lipcsei vita után Luthert a huszitákkal való összeköttetéssel vádolta. A vele szemben folytatott vitában Luther őt előszeretettel a lipcsei kecskebaknak ("der Bock in Leipzig") titulálja, aminek oka az, hogy Emser iratainak címlapjára rendszerint családi címerét nyomatta rá, amelyen egy kecskebak látható, alatta e felírással: ‚Vigyázz, megdöflek". Bárha Emser irataival Luthert formálisan elárasztotta, ennek reformátori fejlődésére, jelentéktelenségük miatt, számbavehető befolyással nem voltak.

167

bár tagadtam addig a pápaság isteni jogát, ám emberi jogát mégsem vitattam el. De mióta hallottam és olvastam e hitvány népség szőrszálhasogató fejtegetéseit, amiknek célja az ő bálványistenüknek igazolása volt (hát hiszen én is konyítok egy kicsit e dologhoz) tudom immár és teljesen tisztában is vagyok vele, hogy a pápaság Bábel országa és Nimródnak, [7] a nagy vadásznak uradalma. Annakokáért, hogy az én barátaimnak is jól menjen a dolguk, ezennel arra kérem a könyvkereskedőket, az olvasókat is, hogy azt, amit e dologról írtam, égessék meg, és helyette ezt a tételt fogadják el:

A pápaság a római püspök hajtóvadászata.

Kitűnik ez Eck, Emser és a lipcsei bibliaolvasó mester [8] érveléseiből.

Iskolásdit játszanak velem a szentségnek mindkét szín alatt való élvezésével és más fontos dolgokkal. Vigyáznom kell, nehogy ezeket az én kratipposzi tanítóimat [9] hiába hallgassam. Egy cremonai atyafi [10] könyvet írt e címen: "Luther Márton revokációja, intézve a szent római székhez"; úgy értsd azonban a dolgot, hogy abban nem (mint ő mondja) én,

[7] Nimród "hatalmas vadász az Úr előtt" (1. Mózes 10, 9), a babiloni birodalom alapítója, mintegy 2000 évvel Kr. e. Vadászataival sokszor hasonlították össze a pápa vadászatait a hívek vagyonára.

[8] "A. szentírás lektora" név alatt Luther itt Alveld Ágoston lipcsei franciskánus-rendi egyetemi tanárt érti, amint ez magát Luther ellen intézett, egyébként igen korlátolt és felületes vitairatain megnevezni szokta. Vitája Lutherrel főleg a pápa isteni jogon való autoritásának kérdésére vonatkozott.

[9] Kratipposz athéni bölcsész Kr. e. 50 körül, az arisztotelészi bölcsészet követője. A skolasztikus barátok mestere is Arisztotelész lévén, érthető, miért nevezi Luther ellenfeleit kratipposzi tanítóknak.

[10] Ezen iratnak, amely Luthert Alvelddel egyidőben támadta meg, a címe: "S. F. Cremonensis Dominicani revocatio Lutheri ad sanctam sedem. Cremonae. 1520." A munkán a szerző a nevét nem árulja el, később kitűnt, hogy Sebastianus Ferarius volt.

168

hanem ő revokáltat engem. Mert hát ilyen latin nótát fújnak most az olaszoknak. Egy másik lipcsei német atyafi, az egész bibliának (előtted is ismert) olvasó mestere szintén írt ellenem a szentség mindkét szín alatt való élvezése dolgában és (úgy hallom) hogy még nagyobb és csodálatosabb dolgokat fog elkövetni. Az olasz okos volt, nevét elhallgatta, alkalmasint azért, nehogy úgy járjon, mint Cajetán [11] és Sylvester. Ellenben a lipcsei (mint ez egy vitéz és bátor némethez illik) hosszúra nyújtott aláírásában nevét, életét, szentségét, tudományát, hivatalát, hírét, becsületét, sőt majd hogy a facipőjét is felmagasztalta. [12] Ettől kétségkívül nem kis dolgokat tanulok, hiszen ő az iratát magának az Isten fiának ajánlja. Lám, lám. Így komáznak ezek a szentek a Krisztussal, aki ez idő szerint a mennyben uralkodik. Azután úgy tetszik nekem, hogy három szarka csörgött; az egyik jó latinsággal, a másik jobb görögséggel, a harmadik még jobb héberséggel. [12] Mit gondolsz, Hermanom, tehetek-e én mást, mint hogy a fülemet hegyezem? Az ügy Lipcsében került tárgyalás alá a szent kereszt osztályánál. [14]

Eddig én, sült bolond, azt hittem, hogy legjobb volna, ha valamely közönséges zsinat vitatná meg és mondaná ki, hogy a szentség mindkét szín alatt a laikusoknak is kiszolgáltatandó. Az a nagyon is tudós atyafi, e nézetem

[11] Cajetan, ti. Gaetai de Vio Tamás bíboros, a pápának az augsburgi (1518) birodalmi gyűlésen jelen volt követe, aki ott Luthert kihallgatta, s őt hallgatásra bírni törekedett, de kudarcot vallott,

[12] Gúnyolja Alveldet, aki "Tractatus de communione sub utraque specie, quantum ad laicos" című művében így írta magát alá: "Franciscanus regularis observantiae sacerdos, provinciae Saxioniae, sanctae crucis sacrique bibliorum canonis publicus lector in conventu Lipsico".

[13] Gúnyos célzás Alveld imént említett "traktátusára", amelynek "De nomine Jesu" című szakaszában a három nyelv tarka vegyüléke látható.

[14] Gúnyos célzás Alveldre, aki ti. a franciskánus rendnek "regularis observantiae sacerdos"-a volt - a szigorúbb szabályokat követő osztályába tartozott.

169

miatt támad rám és azt mondja, hogy sem Krisztus, sem az apostolok nem rendelik vagy javasolják, hogy a laikusoknak mindkét szín nyújtandó; és éppen azért e dologban az egyház bölcsessége döntse el, mit tegyünk avagy mellőzzünk; neki engedelmeskednünk kell. Így beszél ő.

De tán azt kérdezed tőlem, miféle lélek űzi, hajtja ezt az embert, avagy ki ellen írogat? Hiszen én éppenséggel nem vetettem el a szentségnek egy szín alatt való használatát és az egyház bölcsességére bíztam a két szín alatt való használat elrendelését. Ezt ő maga is elismeri - és mégis éppen ezt hányja szememre.

Erre az a feleletem, hogy ily módon vitatkozni közös szokásuk azoknak, akik Luther ellen írnak; ők maguk állítják, amit megtámadnak; vagy koholnak valamit, csak hogy legyen mit megtámadniuk. Ilyenformán jártak el Sylvester, Eck, Emser, meg a kölniek és a löweniek. [15] Ha az atyafi ezek után nem indul, Luther ellen nem írt volna.

De ő valamiben mégis szerencsésebb a többieknél. Mikor ugyanis be akarta bizonyítani, hogy a mindkét szín alatt való használat sem megparancsolva, sem javallva nincs, hanem az egyház bölcs belátásától függ: az Íráshoz fordul, s abból mutatja ki, hogy Krisztus parancsolata szerint a laikusoknak csak egy szín rendeltetett, következőleg az Írás ezen új magyarázójának vélekedése szerint az az igazság, hogy az egy színt Krisztus nem parancsolja és mégis parancsolja. Hát te tudod, hogy a vitatkozásnak ezt az új módját azok a lipcsei logikusok [16] is ugyancsak alkalmazzák. Avagy ugyanaz az Emser, mikor első könyvecskéjében kijelentette, hogy rólam őszintén óhajt nyilatkozni - és utóbb aljas irigységét és utálatos hazugságát

[15] A kölni és löweni teológusok már 1519-ben Luther iratait elvetették s vele szemben továbbra is ellenséges felfogást tanúsítottak.

[16] "Lipcsei logikusok." Csípős gúny. Arisztotelész, a logika atyja után, az arisztotelészi (v. "kratipposzi" ld. 9. jegyzet.) teológusok persze - "logikusok." E szó azonban itt nem szó szerint veendő, de éppen ellenkezőleg: kificamodott gondolkozású fecsegők" értelmében.

170

lelepleztem, s ő egy másik könyvecskében akart megcáfolni, szintén nem nyilván megvallotta-e a kettőt: először, hogy hamis, másodszor meg, hogy őszinte lélekkel írt vala? [17] Derék, becsületes ember, mint tudod. Ámde hallgasd meg, ami drágalátos fecsegőnket, akinél teljesen egyre megy az egyház nézete, meg a Krisztusnak parancsa. Amiként egyre megy az is, amit Krisztus megparancsolt és meg nem parancsolt. Csak hogy szépen bebizonyítsa, hogy Krisztus parancsolatja, illetőleg az egyház nézete szerint a laikusoknak csak egy szín adandó. Ezt nagy betűkkel így jelöli meg: "Csalatkozhatatlan fundamentum".

Azután János 6. Fej. 34-35. verseit hallatlan bölcsességgel fejtegeti, ahol Krisztus a mennyei kenyérről és az élet kenyeréről beszél, ami ő maga. E szavakat ez a tudós ember, nem csak hogy a szentségre vonatkoztatja, hanem azt is megcselekszi, hogy mivel Krisztus ezt mondotta: "Én vagyok az élő kenyér"; és nem: "Én vagyok az élő kehely", ebből kiokoskodja, hogy a szentség a laikusoknak csak egy szín alatt van rendelve. De ami aztán következik, ti.: "Az én testem az igazi étel és az én vérem az igazi ital". (55 v.), s ismét: "Ha az ember fia testét nem eszitek és vérét nem isszátok" (53 v.): ez már az ő barátesze szerint mind a két szín mellett s az egy szín ellen látszott megdönthetetlenül érvelni. Ó, mily szépen és okosan süti ki ily módon, hogy Krisztus e szavakkal semmi mást nem akart, mint hogy aki egy színt vesz, ugyanaz alatt veszi mindkettőt, a testet és a vért is! Így rakja le amaz épület csalatkozhatatlan fundamentumát, amely az ő szent és mennyei osztályukhoz teljesen méltó.

Ebből, kérlek, velem együtt tanuld meg, hogy Krisztus (János 6. fej) megparancsolja az egy színt, ámde olyanformán, hogy maga ez a parancsolat annyit tesz, mint az egyház nézetét épségben tartani; és ráadásul, hogy Krisztus

[17] Emser itt említett két műve: 1. "De disputatione Lipsiensi, quantum ad Boëmos obiter deflexa est, epistola H. Emser." 2. "A venatione Lutherana Aegocerotis assertio."

171

ugyanazon fejezetben csakis a laikusokról beszél és nem a papokról. Mert ezekre nem tartozik a mennyből való élő kenyér, vagyis a szentség egy színe, hanem alkalmasint a halálnak pokolból való kenyere. No de mi lesz aztán az evangeliariusokkal (diakónusok) és epistolariusokkal (hypodiakónusok), [18] akik sem laikusok, sem nem papok? Ezeknek a jeles szerző véleménye szerint sem az egyik, sem a másik színnel nem szabad élniök. Hiszen érted, én Thulichom, az Írásmagyarázásnak ezt az új rendszabályú módját.

De azt is megtudod, hogy Krisztus itt János (6. fej.) az oltári szentségről beszél. Holott maga oktat ki aziránt, hogy a megtestesült Igében való hitről szól, mikor azt mondja (29 v.): "Isten munkája ez, hogy higgyetek abban, amit ő elküldött". Ámde meg kell adni ennek a lipcsei bibliatudósnak, hogy ő az Írás bármely helyéből azt süti ki, amit akar. Ő ugyanis Anaxagorasz, [19] meg Arisztotelész tanítványa az írástudományban, akik szerint az átvitt értelemben vett szavak ezt is, azt is, szóval mindent jelentenek. Hiszen ő az Írás bizonyítékait akként alkalmazza a maga egész könyvében, hogy ha be akarja bizonyítani, hogy Krisztus ott van a szentségben, rákezdi: "Olvasmány János apostol titokteljes könyveiből". Hát amily kényelmes ez az eljárás, olyanforma az ő minden beszéde. És mégis azt hiszi ez a hóbortos ember, hogy a sok Írás-idézettel szépen eltakarja a maga vastag tudatlanságát.

Sok másról hallgatok, nehogy e büdös tákolmány szagával megundorítsalak.

Végül idézi Pált, aki (I. Korint. 11. 23.) azt mondja, hogy az Úrtól vette és a korinthusiakkal közlötte a kenyér

[18] Az evangeliariusok (diakónusok) és epistolariusok (hypodiakónusok) az őskeresztyén gyülekezetben az evangéliumok, illetőleg a levelek felolvasásával voltak megbízva. Természetesen nem voltak eredetileg papok.

[19] Anaxagorasz híres görög bölcsész a Kr. e. V. században. Bölcselete átmenetül szolgál Szókratészhez s majd így Platónhoz és Arisztotelészhez.

172

és kehely használatára vonatkozó tanítását. Itt ez ami hencegőnk, mint egyebütt is, megint igen szépen bánik az Írással, tanítván, hogy Pál ama helyen megengedi mind a két színt, de nem parancsolja meg. Kérded: miből bizonyítja ezt be? A maga fejéből, éppúgy, mint fentebb (János 6.) fejtette. Mert ennek a tudósnak nem szokása megokolni azt, amit mond, hiszen ő is egyike azoknak, akik mindent csak úgy képzelődve tanítanak és bizonyítnak. Itt is megtanuljuk tehát tőle, hogy az apostol ama helyen nem az összes korintusiaknak, hanem csakis a papoknak ír és épp azért a papoknak ott semmit sem hagy meg, különben meg volnának fosztva az egész szentségtől. Továbbá, hogy az újdonsült latin nyelvtan szerint ez a kifejezés: "accepi" -"Vettem az Úrtól", annyi, mint "permissum est": "Megengedte az Úr" és hogy ez: "Nektek adtam," annyi, mint: "Nektek megengedtem". Kérlek, jegyezd meg ezt jól. Mert ilyenformán nemcsak az egyház, hanem itt is, ott is bármely gaz kópé kénye-kedve szerint csorbát üthet (eme mester tanítása szerint) Krisztus és az apostolok minden parancsolatán, intézkedésén, rendelésén.

Azért azt tartom, hogy ezt az embert a Sátán angyala űzi, hajtja és azokat is, akik vele egyetértve, semmi másra nem törekednek, mint hogy énáltalam tegyenek szert hírre a világon, mintha bizony méltók volnának arra, hogy Lutherrel disputáljanak. De e reménységükben megcsalatkoznak és mint megvetettek rólam ugyan el nem neveztetnek. Én beérem ezen egy felelettel minden ő könyveikre. Ha méltók arra, hogy Krisztus megvilágosítsa őket, kérem őt, cselekedje meg azt az ő irgalmasságából, ha pedig arra nem méltók, úgy kérem, hogy fel ne hagyjanak az ily könyvek írásával, és hogy az igazságnak ellenségei más könyveket ne olvashassanak. Igaz közmondás ez: Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók. [20]

[20] Az eredeti latinban e vers áll:

"Hoc scio pro certo, quod, si cum stercore certo
Vinco, vel vincor, semper ego maculor."

A német fordításban pedig:

"Am Kessel fäht man gern den Rom,
Koth, Wust und Dreck gibt unflathsom,
Ich gewinn, verlier, gilt eben gleich,
Kampf ich mit Dreck, Dreck b'fleckt auch mich."

173

Továbbá, minthogy azt látom, hogy idejük és papirosuk bőven van, rajta leszek, hogy az írnivalónak is bővében legyenek. Úgy járok ugyanis kezükre, hogy mialatt ezek a hencegő győzők (az ő nézetük szerint) eretnek tanaim közül egyen-egyen diadalmaskodnak, azonközben újabbat gördítsek útjukba. Mert magam is szeretném, ha ezeket a derék harcosokat minél több cím ékesítené. Annakokáért míg ők amiatt dohognak, hogy én mindkét szín élvezését helyeslem és e főbenjáró és hozzájuk méltó dologban sikeresen fáradoznak, én tovább megyek és immár bebizonyítom, hogy mind gaz az, aki a laikusoktól mindkét színnek élvezését megvonja. És hogy ezt minél kényelmesebben megcselekedhessem, bevezető csatározásként ím közrebocsátom e könyvecskét, mely a római egyház fogságáról szól, majd annak idején még jóval többet adok ki, hogy ha a hírhedt pápista tudósok e könyvemet megcáfolták.

Ezt pedig azért cselekszem, nehogy valamely keresztyén olvasó elibém állva szemrehányást tegyen nekem az általam kirázott sok piszok miatt, és jogosan panaszkodjék, hogy semmit sincs módjában olvasni, ami az értelmet építi és fejleszti, vagy ami okos gondolatokra alkalmat ád. Mert te tudod, mily nagy nehezteléssel hányják szememre barátaim, hogy én ezeknek az embereknek büdös szemetjét turkálom, holott szerintük a puszta olvasás is elégséges cáfolat arra. Mert ők tőlem valami jobbat várnak, olyat, amit az Ördög maga próbál általuk megakadályozni. Elvégre is követem tanácsukat és a veszekedést és gyalázkodást ezekre a darazsakra bízom.

Arról a cremonai olasz barátról nem mondok semmit, mert ez az együgyű és tudatlan ember holmi virágos szókkal

174

akar engem a szentszékhez terelni revokáció végett. De hogy én attól eltértem volna, arról semmit sem tudok, nem is bizonyította be azt nekem még senki. Ő ugyanis kiváltképpen hangoztatja azokat a nevetséges okokat, hogy illenék, hogy engem rendi fogadalmam és a németeknek ajándékozott császárság meghassanak. Egyáltalán úgy látszik, hogy ő nem annyira az én revokációim, mint inkább a franciák és a pápa dicsérete okából ír. És meg kell adni neki, hogy könyvecskéjében szolgálatkészségéről és engedelmességéről tesz bizonyságot. Nem is érdemelte meg, hogy vele keményen bánjunk el; hiszen semmiféle gazság nem vezérelte. De arra sem érdemes, hogy alaposan cáfoljuk meg, mert merő tudatlanság mindaz, amit fecseg.

Először is tagadom, hogy hét szentség van és ez idő szerint csak hármat fogadok el: a keresztséget, a gyónást és az úrvacsoráját. És mindezt a római udvar siralmas fogságba vetette és az egyházat minden szabadságától megfosztotta. De ha az Írással akarok szólni, úgy nincs, csakis egy szentségem és három szentségi jelem. Erről azonban többet annak idejében. Most mindenekelőtt elsősorban az úrvacsora szentségéről szólok.

175

I.

Az úrvacsoráról.

Elmondom hát, mit vettem tekintetbe e szentség kiosztásánál, és hogy igazodtam el. Mert mikor az Úrvacsoráról szóló értekezésemet kiadtam, [21] a közönséges felfogásnak híve voltam, és a pápa jogával vagy jogtalanságával cseppet sem törődtem. Ámde most, hogy kihívtak és begyakoroltak, mi több: erőszakkal vonszoltak a küzdőtérre, nyíltan kimondom meggyőződésemet, nevessenek vagy sírjanak bár a pápisták egytől-egyig egy rakáson.

Először is: János 6. fejezete egészen mellőzendő, mint olyan, mint amelyben egy betű nincs erről a szentségről. Nemcsak azért, mert ez a szentség akkor még meg sem is vala, hanem sokkal inkább azért, mert a kifejezések és az értelem világosan elárulják, hogy (mint fentebb jeleztük) Krisztus ott a testté lett Igében való hitről szól. Hiszen azt mondja: "Az én beszédem lélek és élet". (János 6. 63.) Ezzel értésünkre adja, hogy ama lelki eledelről szól, melyből aki eszik, él általa; holott a zsidók a testi eledelre értették a dolgot és ezért kötöttek bele. Ámde nincs eledel, mely megelevenít, csakis a hit eledele. Mert ez valóban lelki és élő eledel. Miként Ágoston is mondja: "Mit tátogatod szádat és gyomrodat? Higgy, és ettél". "Mert maga a szentség

[21] Sermon von dem hochwürdigen Sakrament des heiligen wahren Leihnams Christi und von den Brüderschaften". 1519. Ez irat miatt Luthernek a meisseni püspökkel, illetőleg ennek stolpei officiálisával (akinek pecséte alatt ti. a püspök Luther ezen irata ellen dekrétumot adott ki) igen kemény összeütközései voltak.

176

evése nem elevenít meg, hiszen sokan méltatlanul esznek, éppen azért helytelenül fognók fel a dolgot, ha azt hinnők, hogy Krisztus ama helyen a szentségről beszél. Persze vannak, akik ama szavakat a szentség igazolása végett célzatosan félremagyarázzák; mint példának okáért az egyházi jog is a "Dudum" fejezetben [22] és mások is sokan. Ámde az Írást célzatosan félremagyarázni egy dolog, és helyesen értelmezni más dolog. Hisz különben, mikor Krisztus azt mondja: "Ha nem eszitek az én testemet és nem isszátok az én véremet, nem leszen az élet a tietek", ezzel elkárhoztatná az összes gyermekeket, az összes betegeket, az összes távollevőket vagy akik egyébként meg vannak akadályozva a szentség élvezésében, higgyék bár egyébként mégoly erősen, hogy ő ott a szentségevést parancsolta volt meg. Hasonlóképp Ágoston egy másik, Julianus ellen írott könyvben Incéből bizonyítja be, [23] hogy a gyermekek a szentség nélkül is eszik a Krisztus testét és isszák az ő vérét, vagyis, hogy ők éppen ugyanazon hitüknél fogva az egyház közösségéhez tartoznak. Azért határozottan ragaszkodnunk kell ahhoz a nézethez, hogy János 6. fej. e kérdéssel nem függ össze. Ez az oka, hogy más alkalommal magam is kijelentettem, hogy a csehek e helyre a szentség mindkét színének igazolása végett hasztalanul hivatkoznak. [24]

Eszerint két hely van, amely erről a dologról egész világosan nyilatkozik. Az evangélisták tudósítása az Úrvacsorájáról és Pálnál I. Kor. 11. Lássuk hát ezeket.

Máté, Márk, Lukács ugyanis egyetértenek abban, hogy Krisztus összes tanítványainak a teljes szentséget nyújtotta; hogy pedig Pál mindkét színt nyújtotta, az oly bizonyos,

[22] "Dudum." Vö. Deeret. Gregor. L. III. Tit. 41. C. 6. Az idézet nyilván téves, mert a kánonjognak nincs "Dudum"-mal kezdődő fejezete, amelyben a Luther által hivatkozott hely feltalálható volna.

[23] Augustinus "Contra duas epp. Pelagianorum" Lib. II, 4. 7.

[24] A 21. jegyzetben említett munka alapján írt "Erklärung etlicher Artikel des Sermons vom hochwürdigen Sacrament" című művében.

177

hogy eddig még nem is akadt oly arcátlan ember, aki mást állított volna. Vegyük ehhez, amiről Máté tudósít, ti. hogy Krisztus nem a kenyérről mondotta: "Egyetek ebből mindnyájan", hanem a pohárról: "Igyatok ebből mindnyájan". És Márk nem azt mondja, hogy mindnyájan ettek; hanem hogy mindnyájan ittak abból. Tehát ezt a szócskát: "mindnyájan" mind a ketten a pohárról és nem a kenyérről szólva alkalmazzák. Mintha csak a Szentlélek már eleve látta volna, hogy beáll a szakadás, mikor majd némelyek a pohárnak élvezését megtiltják, holott azt Krisztus mindenki számára biztosította. Képzelheted, mily dühvel rontanának ők nekünk, hogyha ez a szócska: "mindnyájan" nem a pohár, hanem a kenyér mellett állna! Bizony nem volna kegyelem számunkra náluk, éktelen lármát csapnának, eretnekeknek minősítenének, és mint rajongókat elkárhoztatnának. Ámde mert ama szócska mellettünk bizonyít ellenükben: nincs érvelés, mely előtt meghajolnának, mert hát nekik szabad még az isteni igazságot is ki- s újra meg újra elforgatni, és mindent össze-vissza kavarni. De képzeld, mintha én állanék velük szemben és én kérdezném ezektől az én pápista uraimtól: az Úrvacsora teljes szentsége vagyis mindkét szín egyedül a papoknak, vagy egyszersmind a laikusoknak is adatott-e? Ha csak a papoknak adatott (így akarják ők), úgy hát semmiképpen sem helyes dolog bármelyik színt a laikusoknak adni. Mert nem szentségtörés-e odaadni azt olyanoknak, akiknek Krisztus a szereztetéskor nem adta oda? Hiszen hogy ha megengedjük, hogy Krisztus bármely rendelésén változtassunk, úgy már minden törvényét érvénytelenné tettük és ki-ki bátran azt mondhatja, hogy őt egyik törvénye vagy rendelése sem köti. Mert ha az írásban valamely törvény csak bizonyos személyeknek szól, úgy a többiek mind ki vannak zárva. Ha azonban a szentség a laikusoknak is adatott, úgy ebből okvetlenül adódik, hogy a laikusoktól egy szín sem tagadható meg. Még ha az ő saját kivánságukra vonnók is meg azt tőlük, még akkor is istentelenül és Krisztus tette, példája és rendelése

178

ellenére járnánk el. Megvallom, hogy ezen, szerintem megdönthetetlen ok engem teljesen meggyőzött, és én sem nem olvastam, sem nem hallottam, sem nem találtam olyat, amit ellene felhozhatnék. Mert itt Krisztus igéje és példája egész világosan beszél, - hisz ő nem megengedő, hanem egyenesen parancsoló módon mondja: "Igyatok ebből mindnyájan". Mert ha abból mindenkinek innia kell és mi ama kifejezést nem vonatkoztathatjuk csupán a papokra, úgy bizonnyal istentelen dolog, ha azt az élvezni akaró laikusoktól megvonjuk, tegye bár ezt akár a mennynek angyala. Mert annak, amit ők mondanak, ti. hogy az egyház belátására bízandó, mely szín osztassék ki, semmi alapja sincs, emellett írásbizonyíték sincs; éppen azért ezt a hebehurgya állítást fel sem kell vennünk. Nem alkalmas az az ellenfél meggyőzésére sem, hisz ő Krisztus igéjére és tettére hivatkozhatik velünk szemben. Az ellenfelet is csak Krisztus igéje győzheti le, ámde az itt nem áll rendelkezésünkre. Ha pedig a laikusoktól az egyik színt megvonhatjuk, úgy ugyancsak az egyház hasonló nézete alapján megvonhatjuk tőlük a keresztség és gyónás egy részét is, hiszen az ok és hatalom itt és ott ugyanaz. Éppen azért, valamint az egész keresztséget és a bűntől való egész feloldozást, éppúgy az úrvacsora egész szentségét is ki kell szolgáltatni a laikusoknak, ha ők azt kívánják. Hát én nagyon csodálkozom, mikor ők azt mondják, hogy a papoknak halálos bűn alatt tilos a misében csupán egy színt élvezni, mert hát (az ő egyhangú állításuk szerint) a két szín együtt alkot egy teljes és egész szentséget, azért nem szabad azt megcsonkítani. Ej, édes, mondd csak nekem: miért szabad hát azt a laikusoknál megcsonkítani, és miért csak nekik nem adni az egész szentséget? Nemde saját vallomásuk bizonyítja, hogy vagy mind a két szín kiszolgáltatandó a laikusoknak, vagy áll, hogy az egy szín alatt nem az igazi szentséget élvezik? Hogy van az, hogy a papoknál az egy szín nem teljes szentség, a laikusoknál pedig az? Mit kérkednek velem szemben annyira az egyház nézetével és a pápa hatalmával? Ezzel az

179

Isten igéjét és az Igazság bizonyságát bizony le nem rontják.

Más következmény: ha megvonhatja az egyház a laikusoktól a bor színét, úgy megvonhatja a kenyér színét is, tehát megvonhatja az egész oltári szentséget, s ekként oda a Krisztus rendelése. Ámde kérdem, mely alapon? Ha pedig a kenyeret, vagy mindkét színt nem vonhatja meg, úgy a bort sem vonhatja meg. Nincs semmi, amit ez ellen az ellenfél felhozhatna, mert egy és ugyanazon szín szükséges az egyiknél éppúgy, mint kettőnél. Ha nincs mindkettőnél, úgy nincs egyiknél sem. Szeretném hallani, mit mondanak erre a római tányérnyalók? De ami engem leginkább éget és teljesen fogva tart, az Krisztus eme mondása:

"Ez az én vérem, mely érettetek és sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára". Ebből világosan kitűnik, hogy a vér mindazoknak adatott, akiknek bűneiért kiontatott. Hát ki meri mondani, hogy a laikusokért nem ontatott ki? Nem tudod, kihez beszél, mikor a poharat nyújtja? Nem nyújtja-e mindnyájának? Nem mondja-e: mindenekért kiontatott? Ő azt mondja: "Érettetek," legyen az bárki, legyenek bár papok azok; és: "Sokakért", ezek pedig bizony papok nem lehetnek. Vagy nem azt mondja-e: "Igyatok ebből mindnyájan!" Hát biz én magam is könnyen fecseghetnék itt egyet-mást és az én szavaimmal a Krisztusnak szavait, miként ezt az én fecsegőm teszi, ki is gúnyolhatnám. Ámde az Írást kell azok fejére olvasni, kik az Írás fegyverével rontanak reánk.

Ezek azon okok, amelyek miatt én a cseheket vonakodtam elkárhoztatni, hisz ők, legyenek bár egyébként akár gonoszak, akár jók, ez ügyben teljes joggal hivatkozhatnak Krisztus igéjére és tettére. Mi pedig ezek közül egyikre sem, hanem csakis erre a semmitmondó emberi tételre: "az egyház ezt így rendelte el." Holott nem az egyház, hanem az egyház zsarnokai, az egyház vagyis Isten népe beleegyezése nélkül, rendelték azt így el.

Ej édes, hát ugyan mi szükség, mi ok, mi haszon

180

hajt minket arra, hogy a laikusoktól mindkét színt megvonjuk, vagyis a látható jegyet, mikor nincs, aki meg ne hagyná nekik azt, ami a szentségben jegy nélkül vagyon? Ha meghagyják a szentség lényegét, ami nagyobb dolog; miért nem hagyják meg a jegyet is, ami sokkal kisebb dolog? Mert bármely szentségben a jegy éppen mint jegy, hasonlíthatatlanul jelentéktelenebb, mint maga a szentség. Mi tartson vissza hát, hogy a csekélyebb dolgot is megadjuk, hogyha a nagyobbat már megadtuk? Nekem úgy látszik, a haragvó Isten csapása ez, hogy legyen ok a szakadásra és ekként nyilván kitűnjék, hogy mi az igazi szentséget a jegy miatt már rég elvesztettük, és hogy ami jelentéktelenebb, az ostromolja a legeslegnagyobb és egyedülvaló szentséget, olyanformán, mint ahogy némelyek a külső szertartásért viaskodnak a szeretet rovására. Igen, e csodaszörny abban az időben született meg, mikor e világ gazdagsága után vetettük magunkat, a keresztény szeretetet megtagadva. És az Isten épp e rettentő jel által adta értésünkre, hogy mi a jegyeket nagyobbra becsüljük, mint a dolgokat magukat. Mily gazság volna az, ha a megkeresztelendőnek meghagynád a keresztség hitét, de megtagadnád tőle a keresztség hite jegyét, vagyis a vizet!

Végre ott van a győzhetetlen Pál, aki mindenkinek bedugja a száját, amikor (I. Kor. 11. 23.) így szól: "Én az Úrtól vettem, amit veletek közöltem." Nem azt mondja tehát, amit az a bizonyos fráter 25] a maga fejéből kisütött: "Én ezt rátok bíztam". És az sem igaz, hogy csak az ő perlekedésük miatt bízta rájuk mind a két színt. Először is a szövegből magából kitűnik, hogy nem a két szín, hanem a gazdagok és a szegények között való kölcsönös megvetés és irigység miatt támadt viszálykodás köztük, amint világosan bizonyítanak a szöveg eme szavai: "Az egyik éhes, a másik dőzsöl; és megszégyenítitek azokat, akiknek semmijük sincsen." (21. 22. v.) Másodszor, hogy nem az első

[25] A "fráter" szó itt nyilván Alveldre vonatkozik.

181

közlésről beszél: mert nem azt mondja: "én veszem az Úrtól és közlöm veletek", hanem "én vettem és közlöttem", ti. az én igehirdetésem kezdetekor, tehát jóval ezen civakodás előtt. Ezzel tehát értésünkre adja, hogy ő mindkét színt közlötte. Ez a "közleni" szó pedig annyit jelent, mint "megparancsolni", amint ugyanezt a szót más helyen is használja. Éppen azért oda se hajtok annak, amit ez az atyafi össze-vissza kotyog a megengedésről, írásbizonyíték és minden más ok s alap nélkül. Az ellenfelek nem azt kérdik, hogy ő mit álmodott össze, hanem, hogy mit mond e dologban az Írás; ebből pedig egy betűt se tud felhozni a maga álma bebizonyítására, holott amazok hitük mellett hatalmas érveket szólaltatnak meg.

Rajta hát, jertek mindnyájan, ti pápás tányérnyalók; fel, védjétek magatokat az istentelenség és zsarnokság, az evangélium megsértett szentsége, a jogtalanság és gyalázat ellen, mellyel testvéreiteket kigúnyoljátok, akiket eretnekeknek kiáltotok ki, minthogy nem akarnak a ti fejetek álomképeinek felülni, az Írás nyilvánvaló és hatalmas bizonyságai miatt. Ha volt valaha eretnek és rajongó párt, nem a csehek s nem a görögök [26] azok, akik szintén az evangéliumra támaszkodnak, hanem ti rómaiak, ti vagytok az eretnekek és istentelen rajongók, akik Isten világos Írása ellenére egész vakmerően egyedül a ti koholmányotokkal hencegtek. Ebből mosakodjatok ki, ti derék férfiak! De van-e nevetségesebb és ehhez a barátkoponyához méltóbb dolog, mint, mikor azt mondja : "Pál ezt a korintusiak saját külön egyházának írta és hagyta meg, nem pedig az egyetemes egyháznak". S honnét veszi ehhez a bizonyítékot? A saját házi szertárából, vagyis a maga gonosz kobakjából. Hiszen ha ezt a levelet, mint neki szólót, az egyetemes keresztyén egyház elfogadja, olvassa és mindenben követi, miért ne ebben a dologban is? Hiszen ha feltesszük, hogy Pál valamely levele avagy leveleinek valamely helye nem szól az

[26] A görögkeletiek a két szín alatt élvezik az úrvacsorát.

182

egyetemes egyháznak, úgy oda Pál tekintélye. Mert ez esetben a korintusiak azt fogják mondani, hogy amit Pál a rómaiaknak a hitről beszél, az nem tartozik rájuk. Hát képzelhető-e ennél az őrültségnél Istent káromlóbb és bolondabb dolog? Isten ments! hogy az egész Pálban csak egyetlen betű legyen is, amelyet ne kelljen követnie és megtartania az egész egyetemes egyháznak. Nem így gondolkoztak a mi atyáink, egészen ezen veszedelmes időkig, amelyekről Pál megjövendölte, hogy ekkor támadni fognak Istent káromlók, vakok és teljesen értetlenek, - s bizony ezeknek egyike s hozzá a legkiválóbbja ez az atyafi is.

De engedjük meg ezt a vérlázító őrültséget. Ha Pál csakugyan egy külön egyháznak hagyta meg azt, akkor (a te felfogásod szerint is) helyesen járnak el a görögök és csehek; mert ők külön egyház. Azért elég, hogy nem cselekesznek Pál ellenére, aki pedig ezt legkevésbé engedi meg.

Továbbá: Pál Krisztus rendelése ellenére semmit sem engedhetett meg. Azért veled, Róma, és minden te tányérnyalóiddal szembe állítom Krisztus és Pál emez igéit a görögök és csehek előnyére. És egy picinyke érvvel sem bizonyítod be, hogy van hatalmad azokon változtatni, még kevésbé másokat gyalázatos elbizakodottságodban eretneknek bélyegezni, hanem igenis, Róma, te vagy méltó, hogy gazságod és zsarnokságod miatt vádat emeljenek ellened.

Idevágólag olvassuk Cypriánnál, [27] aki egymaga is elég erős, hogy leverje az összes romanistákat, és aki 5. könyvének az elesettekről szóló beszédében tanúságot tesz

[27] Cyprianus, az egyik legkiválóbb latin egyházi atya, karthágói püspök (+ 258 vértanúhalállal). Luther itt Cyprianus "De lapsis" c. könyvére hivatkozik, s közelebbről a következő helyre: "Et quod non statim Domini corpus iniquitatis manibus accipiat, ant ore polluto Domini sanguinem bibat, sacerdotibus sacrilegis irascitur. Ubi diaconus calicem afferre praesentibns coepit, faciem suam parvula, os labiis obturantibus premere, calicem recusare. Perstitit tamen diaconus et reluctanti licet de sacramento calicis infudit".

183

arról hogy a gyülekezetben szokás volt - sok laikusnak, gyerekeknek is mindkét színt, igen az Úr testét kezükbe adni, miként ezt sok példa is igazolja. Többek közt némelyeket a nép közül dorgál, és "hogy hamarjában piszkos kézzel ne vegyék az Úr testét és mocskos szájjal ne igyák az Úr vérét, megharagszik a szentségtörő papokra". Ebből láthatod, hogy azon laikusokról beszél, akik a szentségtörő papoktól akarták elfogadni Krisztus testét és vérét. Van-e hát okod te hitvány, hogy ez a szent vértanú, az egyház e kiváló apostoli lelkű doktora szintén eretnek, és hogy egy külön egyházban engedély szerint járt volt el! Ugyanott említi fel azt az esetet is, amely az ő jelenlétében történt, mikor a diakónus a kelyhet egy kis leánykának adta oda s hogy ez vonakodott azt elfogadni, szájába öntötte az Úr vérét.

Hasonló dolgot olvasunk Szt. Donátusról, [28] akinek összetört kelyhéről, ó te nyomorult tányérnyaló, ő ugyancsak fagyos gúnnyal beszél. Olvasok (úgymond) összetört kehelyről; de nem olvasok arról, hogy a vér is nyújtatott volna. Micsoda ez? Aki a Szentírásba azt magyarázza bele, amit akar, az a történetből is azt olvassa ki, amit akar! De hát ezzel az egyház nézete igazolva volna? Avagy ezzel az eretnekek meg vannak cáfolva?

Hanem, legyen elég! Hiszen nem feleletként írom én ezeket, mert arra ő nem méltó, hanem hogy az igazságot kiderítsem.

Eszerint véleményem: a laikusoktól mindkét színt megvonni istentelenség és zsarnokság. Még angyalnak sincs erre hatalma, nemhogy a pápának, avagy a zsinatnak. E részben a konstanzi zsinat által sem engedem magamat

[28] Donatus arezzoi püspök Etruriában, kezdetben a császár ifjúkori barátja, később azonban üldözött ellenfele. Vértanúhalált halt 350-ben. A legenda szerint amint egy alkalommal Donatus diakónusa a kelyhet kezéből kiejtette, s ez összetört - Donatus imája azt ismét épségében helyreállította. - Alveld e legendát is mint a kehely használata ellen való érvet használta fel.

184

megtévesztetni.[29] Ha van tekintélye annak, miért ne volna a bázeli zsinatnak [30] is, amely ellenkezőt határozott, ti. hogy a csehek mindkét színt élvezhetik, ami hosszas vitának volt az eredménye, miként ezt a ránk maradt évkönyvek és ugyanazon zsinat iratai bizonyítják. Persze ez a tányérnyaló mit sem tudva arról, a maga álmodozásának bebizonyítása végett arra is hivatkozik. Ily bölcsen tárgyal ő mindent.

Tehát ezen szentségnek első fogsága ugyanannak a római zsarnokság által tőlünk megvont lényegére és épségére vonatkozik. Nem mintha vétkeznének Krisztus ellen, akik csak egy színt élveznek, hiszen Krisztus nem parancsolta meg, hogy eggyel éljünk, hanem kinek-kinek tetszésére bízta, mondván: "Valahányszor ezt cselekszitek, az én emlékezetemre cselekedjétek". Hanem igenis vétkeznek azok, akik megtiltják, hogy mindkét színt kiszolgáltassuk az élvezni akaróknak. Nem a laikusok, hanem a papok vétkesek. A szentség nem a papoké, hanem mindnyájunké Nem is urak itt a papok, hanem szolgák, akiknek kötelességük mindkét színt kiszolgáltatni azoknak, akik kívánják, valahányszor csak kívánják. Ha pedig ezt a jogot a laikusoktól erőszakkal elveszik, úgy zsarnokok ők, és a laikusok amint vétek nélkül esnek el az egyik vagy mindkét színtől, úgy meg is tartatnak a hit és az egész szentség után való vágyakozás által. Éppen mint szolgák, kötelesek a keresztséget és feloldozást is megadni annak, aki kívánja, mint olyannak, akinek joga van ahhoz. Ha pedig meg

[29] A konstanzi vagy kosztnici zsinat, amely az egyháznak "fejben és tagokban" való reformálására gyűlt 1414-ben össze, s amely Huszt és Prágai Jeromost máglyára ítélte, 1415. június 15-én tartott 13. ülésén azt a határozatot hozta, hogy bárha Krisztus az Úrvacsorát két szín alatt rendelte is, azért az egyház csak maradjon az egy színnek régi tisztes szokása mellett. Aki azért mást tanít, eretnek. Erre hivatkozott Alveld Luther ellen.

[30] A baseli zsinat hasonló célból ült össze, mint a konstanzi, 1431-ben. Az úrvacsora-ügyben hozott sokkal szelídebb határozatát, melynek indító oka egyébként a husziták visszaterelése volt, Luther maga közli a szövegben.

185

nem adják, akkor az, aki kívánja, hitben teljesen bírja azt, és őket Krisztus előtt mint gonosz szolgákat éri vád. Amint hajdan a pusztában a szent atyák is sok éven át a szentséget egy szín alatt sem élvezték.

Azért nem megyek odáig, hogy mindkét színt erőszakkal foglaljuk le, mintha nekünk mindkettőt kellene élveznünk, a parancsolat kényszerítő erejénél fogva: hanem ki akarom oktatni a lelkeket aziránt, hogy ki-ki tűrje a római zsarnokságot, tudván, hogy az ő szentséghez való joga erőszakkal saját vétke következtében vétetett el. Csak azt akarom én, hogy senki se igazolhassa a római zsarnokságot, mintha helyesen járt volna el akkor, amikor az egyik színt a laikusoktól megvonta; hanem hogy kárhoztassuk azt, és egyet ne értsünk vele. Egyébként tűrjük éppen olyanformán, mintha csak török fogságban volnánk, ahol egy színt se lehetne élveznünk. Ez az, amit mondtam: derék dolog volna, ha valamely egyetemes zsinat határozata e fogságnak véget vetne, és mi a keresztyén szabadságot a római zsarnok kezéből újra visszanyernők, és kinek-kinek szabadjára hagynák a szentség kívánását és élvezését, éppúgy, amint meghagyják ezt a keresztségnél és gyónásnál. Ámde most ugyanolyan zsarnoksággal arra kényszerítenek, hogy egy színt élvezzünk évenkint. Így hát teljesen oda a szabadság, melyet Krisztus adott nekünk; ezt érdemelte a mi gaz hálátlanságunk.

Ugyanezen szentség másik fogsága a lelkiismeret szempontjából még elviselhetőbb. Hanem a legeslegveszedelmesebb dolog épp ezt szóba hozni, ne mondjam, elkárhoztatni. Itt wiclefistává [31] és hatszázszorosan eretnekké leszek. Nos aztán? Minekutána a római püspök megszűnt püspök lenni és zsarnokká lett, oda se hajtok én minden ő dekrétumának, mert tudom, hogy nincs hatalma új hit-

[31] Wiklef János az oxfordi egyetem tanára, Wald Péter reformációjának továbbfejlesztője s Huszénak előkészítője. Meghalt 1384-ben. Hamvait sírjából később a bosszús pápás hierarchia kiásatta, megégette és a Temze vizébe szóratta.

186

cikkeket szerezni, sőt ezt még egy egyetemes zsinat sem teheti. Egykoron, amikor még iskolás teológus [32] voltam, Cambray bíborosa [33] nagy fejtörést okozott nekem Szentenciáinak 4. könyvével, amelyben éles elmével vitatja, hogy sokkal hihetőbb volna és jóval kevesebb felesleges csodabizonyságot szükségelne, ha azt vallanók, hogy az oltáron valóságos kenyér és valóságos bor van, nem pedig a puszta járulékok, [34] ha az egyház az ellenkezőt nem tanítaná. Utóbb azonban látván, hogy miféle egyház az, amely ezt tanítja, ti. a tomisztikus, [35] vagyis az arisztotelészi - bátrabbá lettem és én, akit a kétség gyötrött, végül is megerősödtem az előbbi nézetben, ti. hogy valóságos kenyér és valóságos

[32] Iskolaszerű teológia: a középkori skolasztika, melynek mestere Arisztotelész s két főoszloposa Aquinói Tamás és Duns Scotus János voltak. L. 144-146. o. 141-143. jegyzet.

[33] Camaracum = Cambrey. Luther itt Cambrey püspökét, d'Ailly Pétert (Petrus De Alliaco) érti, aki a konstanzi zsinaton mint pápai követ vett részt s bizonyos mértékben a reformáció útegyengetői közé számítható. Tagadta az átlényegülés dogmáját.

[34] Accidentia - substantia, Arisztotelész bölcseletéből kölcsönzött fogalmak. Utóbbi (substantia) jelenti a dolog maradandó s eltörölhetetlen benső lényegét, előbbi a dolog változó, esetleges, külső járulékát.
Luther e munkájában a skolasztikus műveltségű teológusokkal, az egyház által a skolasztikus teológia műszavaival megállapított dogmatikai tantételek felett vitázik; egyrészt tehát kényszerből, de másrészt alkalmazkodásból is ellenfeleihez, ezeknek skolasztikus - s lényegében Arisztotelészre visszamenő technikus terminusaival él. E körülmény teszi a laikus olvasó számára fárasztóvá és szubtilissá e könyvét, amelyet elsősorban nem is ezeknek szánt. Egyébként e nehézségekkel az olvasó csakis az első részben, ennek is csak az első felében fog találkozni. A miséről szóló további tárgyalás, s a többi szentségekről szóló szakaszok már laikus által is könnyen érthető módon vannak megírva.

[35] Vö. 146. o. 143. jegyzet. Aquinói Tamás állította fel, illetőleg igazolta dialektikailag (természetesen az arisztotelészi dialektikával) a transsubstantiatio elméletét. Innen utódai, a thomisták, e tannak legelszántabb védői. E tan szerint: az úrvacsora accidentiális elemei, a kenyér és a bor, consecratio (papi megáldás) következtében elvesztik az accidentális jellegüket, s a kenyér Krisztus valóságos testévé lényegül át (transsubstantiatio = átlényegülés).

187

bor az, amelyben a Krisztus valóságos teste és valóságos vére oly módon és éppúgy vagyon jelen, mint ahogyan amazok a járulékok alatt gondolják. Ez pedig azért esett meg velem, mert láttam, hogy a tomisták nézetei, helyeselje bár azokat pápa vagy zsinat, utóvégre is csak nézetek, és hitcikké nem válnak, bárha mennyből való angyal határozna is mást. Mert amit Írás avagy biztos kijelentés nélkül mondanak, azt mint véleményt elfogadhatjuk ugyan, de semmi szükség arra, hogy higgyük is. Ámde Tamásnak ez a nézete Írás és észok nélkül úgy lóg a levegőben, hogy azt kell vélnem, miszerint ő sem a maga filozófiájával, sem a maga dialektikájával nem volt tisztában. Arisztotelész ugyanis egészen mást tanít a járulékokról és a subjectumról, mint Szt. Tamás, úgyhogy csak sajnálni lehet ezt a tudós férfiút, aki a maga hitnézeteit nemcsak hogy Arisztotelészből bizonyítgatja, hanem egyenesen reá alapítja, noha őt még csak meg sem is értette. Szerencsétlen építmény egy még szerencsétlenebb alapra.

Nem bánom hát, aki akarja, tartsa meg mind a két nézetet; ezúttal csakis arra törekszem, hogy eloszlassam a lelkiismeretbeli aggodalmát, hogy senki se féljen az eretnekség bűnébe való eséstől, ha hiszi, hogy az Úrvacsorában valóságos kenyérrel és valóságos borral van dolgunk - hanem tudja meg, hogy üdvösségének és boldogságának kára és veszedelme nélkül szabadon képzelheti, vélheti és hiheti ezt is, mivelhogy itt a hit nem feltétlenül szükséges. Mindamellett most nézetemet bővebben is ki akarom fejteni.

Először is nem hallgatok, nem is adok azokra semmit, akik minduntalan csak azt hajtják, hogy ez wiclefista, huszita, eretnek és egyházellenes tan. Mert ezt nem mások, csak éppen azok teszik, akikről már több ízben kimutattam volt, hogy a bűnváltó, a szabad akarat és az isteni kegyelem, a jó cselekedetek és a bűn stb. [36] dolgában eretnekségbe

[36] Luther az eddigi vitáira hivatkozik, melyeket ellenfeleivel szemben a 95 tétel kiszögezése óta viselt.

188

estenek. Mert ha Wiklif egyszeres eretnek vala, ők tízszeresen eretnekek és tisztesség az, hogyha minket eretnekek és eszement szofisták vádolnak és gyaláznak, hisz épp nekik tetszeni a legnagyobb istentelenség. Azután nem is tudják ők a maguk nézetét másként bebizonyítani, sem az eltérő nézeteket másként megcáfolni csak ezzel a mondással: ez wiklefitaság, huszitaság, eretnekség. Hát ezt a silány kifogást örökösen hangoztatják, egyebet se tudnak. Ha írásbizonyítékot kívánunk tőlük, azt felelik: ez a mi nézetünk, és az egyház (értsd: mi magunk) is ily értelemben döntött. Ily formán merészeli ez az átkozott, hitelevesztett nép a maga álomképeit az egyház parancsolata és tekintélye címén ránk tukmálni.

Az én nézetemet azonban alapos ok támogatja és kiváltképpen az, hogy az Isten igéjét nem szabad erőszakosan elcsűrni-csavarni, sem embernek, sem angyalnak, hanem amennyire lehetséges, annak szavai legegyszerűbb jelentésük szerint értelmezendők. És ha csak valamely nyilvánvaló ok nem forog fenn, ragaszkodnunk kell sajátképi értelmükhöz, nehogy alkalmat adjunk az ellenfeleknek arra, hogy az egész Írásból játékot űzzenek. Ez ok miatt hajdan Órigenészt [37] méltán rótták meg, azért, mert ő a fákat és mindazt, ami a paradicsomról írva van, sajátképi, szó szerint való értelméből kiforgatva allegorikusan magyarázta, csak hogy kisüthesse, hogy a fákat nem az Isten teremtette. Hasonló az eset itt is, amennyiben az evangélisták világosan mondják, hogy Krisztus vevé a kenyeret és megáldotta; és az Apostolok cselekedeteinek könyve, valamint Pál apostol utóbb kenyérről is beszélnek, tehát valódi kenyeret kell értenünk és valódi bort, valamint valódi kelyhet; hiszen ők maguk mondják, hogy a kehely nem változik át Krisztus vérévé.

[37] Órigenész (+ 253) az ősegyház egyik legkiválóbb s legtermékenyebb tudósa és írója, az alexandriai iskola híres mestere. Műveinek fő hibája, hogy írásmagyarázata túl sok teret enged az allegorizáló önkénynek, amely az írás egyszerű értelme mögött folyton a rejtett képleges értelmet fürkészi.

189

Minthogy pedig semmi szükség arra, hogy felvegyük az isteni hatalom által történő átlényegülést, ezt emberi képzetnek kell tartanunk; mert annak sem az írásban, sem a józan észben semmi alapja nincs, mint majd látni fogjuk. Eszerint képtelen és egészen egyszerű szójáték, hogy ha a kenyeret a kenyér színének, avagy járulékának veszik. Hát miért nem vesznek minden más dolgot is ezek színe avagy járuléka gyanánt? De ha minden más dolognál helyén volna is ez az eljárás, mégsem engedhető meg, hogy az Isten igéjét lebecsüljük és sajátképi jelentéséből ily erőszakosan kiforgassuk.

Maga az egyház is több, mint tizenkét századon át megállott az igaz hitben és soha és sehol nem gondoltak szent atyái a lényegbeli átváltozásra, vagyis erre a (bizony szörnyű egy szó és álomkép) transsubstantiatióra [38] mindaddig, míg az egyházban Arisztotelész költött bölcselete az utolsó három században zsarnokoskodni nem kezdett, amikor is aztán sok más egyebet is elhatároztak, mint pl. hogy az isteni lényeg sem nem nemz, sem nem nemzetik; a lélek az emberi testnek lényegi formája (substantialis forma) és ezekhez hasonlókat, amiket mind ok és alap nélkül hirdetnek, amiként ezt Cambray bíborosa maga is bevallja. Meglehet, azt mondják, hogy a bálványozás veszedelme miatt szükséges, hogy ne legyen valódi kenyérrel és valódi borral dolgunk. Nahát, ez ugyancsak nevetséges dolog; hiszen ezt a finom bölcselkedést a lényegről és a járulékokról (de substantia et accidentibus) a laikusok sohasem értették meg, és ha még oktatnák is őket arra, akkor se fognák fel; és ugyanaz a veszély forog fenn a járulékoknál, amiket látnak, mint a lényegnél, amelyet nem látnak. Mert ha a járulékokat nem imádják, hanem az azok alatt rejtőző Krisztust, miért imádják a kenyeret, amelyet nem látnak?

[38] Transsubstantiatio - skolasztikus szó: átlényegülés. Ld. fentebb 35. jegyzet.

190

És miért ne foglalhatna be Krisztus a maga testét a kenyér lényegébe éppúgy, amint befoglalja a járulékokba? Lám! a vas és tűz, e két lényeg az izzó vasban éppúgy vegyül össze, hogy minden részecskéje vas és tűz. [*] Miért ne lehetne hát sokkal inkább benn Krisztus megdicsőült teste a kenyér lényegének minden részecskéjében?

Mit szóljunk ehhez? Hisszük, hogy Krisztus szűzen született anyja méhéből. [39] Hát ők itt is azt mondhatják, hogy e közben Mária teste megsemmisült (vagy az Ő kényelmesebb kifejezésük szerint) átlényegült, úgy hogy tehát Krisztus az ő járulékaiba beburkolva végül ezen járulékok útján jött napvilágra. Ugyanezt kell mondaniok a bezárt ajtóról és a sírnak bezárt lejáratáról is, amelyen át ő kis bement sértetlenül. Itt az eredete ama zűrzavaros bölcselkedésnek is a változatlan mennyiségről (de quantitate continua), [40] amelyet a lényegtől megkülönböztettek, mígnem odáig jutottak, hogy maguk sem tudták, mi a járulék és mi a lényeg? Hiszen ki mutatt aki valaha biztosan, hogy a hő, a szín, a hideg, a fény, a súly (pondus), az alak-járulékok? Végre is kénytelenek voltak kikoholni, hogy az Isten az oltáron a járulékokhoz egy új lényeget teremt; és ezt Arisztotelész miatt, aki azt mondja, hogy a járulék lényege egy más dologban van; és sok ehhez hasonló

[39] A tant, hogy Mária szeplőtelen teste a szülés után is szűzi, érintetlen épségében megmaradt, legelőbb Paschasius Radbertus és Ratramnus corvey-i barátok formulázták határozottan a IX. század közepe táján. Természetes, hogy e tant a skolasztikusok a legnagyobb hévvel felkarolták, sőt manapság már a római katolikus hit valójában nem más, mint (a régi egyiptomi Ízisz-kultusz mintájára) valóságos Mária-kultusz.

[40] Quantitas continua = folyamatos mennyiség, állandó nagyság, amely tehát önmagával azonos mindig, nem nőhet, és ha akármennyit is adunk hozzá, vagy veszünk el belőle.

[41] Arisztotelész Metafizikája VI. 2. Ezt úgy érti Arisztotelész, hogy mivel az accidentia éppen nem substantia, azért azon dologhoz, amelynek járulékát képezi, éppen nem tartozik (mert ami azt a dolgot azzá teszi, ami - az éppen a substantia) ; tehát akkor az accidentia lényege másutt van, ezen a dolgon kívül. Pl. a kályha melegsége accidentális valami. A meleg tehát, bárha most ebben a kályhában van is, de magában véve éppen nem tartozik a kályha lényegéhez s így azon kívül van.

[*] Luther a maga korának fizikai ismereteivel érvel, amelyek ma már természetesen elavultnak tekinthetők. De még száz évvel később, Galilei párbeszédeiben is szép számmal előfordulnak legalább ennyire túlhaladott skolasztikus vitapontok, amelyekre a nagy tudós kénytelenségből, ellenfeleire való tekintettel tér csak ki, mint itt is Luther. [NF]

191

szörnyűséget, amelyektől egytől egyig megszabadultak volna, ha egyszerűen amellett maradnak, hogy itt valódi kenyérrel van dolgunk. Valóban örülök, hogy legalább a köznépnél maradt meg e szentséget illetőleg az együgyű hit. Mert ők amint nem értik, úgy nem is vitatják, hogy a járulékok lényeg nélkül vannak-e jelen, hanem egyszerűen hiszik, hogy a Krisztus testét és vérét valósággal veszik, és annak vitatását, hogy mi foglalja magában Krisztus testét, rábízzák azokra, kiknek nincsen egyéb dolguk.

Hanem azt mondják talán: Arisztotelésztől úgy tanulták, hogy az igenlő tétel subjectuma és praedicatuma egy [42] vagy (hogy annak a bestiának saját szavait idézzem Metafizikája VI. könyvéből): ha két dolgot egymásról igenlünk, úgy mindkét dolgot egybe kell foglalnunk (ad affirmativam requiritur extremorum compositio). Ezt ők úgy magyarázzák, hogy egy azonosnak kell vennünk és felfognunk. Miért is, ha azt mondom: ez az én testem, a subjectumot (hoc) nem érthetjük a kenyérre, hanem a Krisztus testére. Hova jutunk, ha mi Arisztotelészt és az emberi tanokat így felbecsüljük és az isteni dolgok bíráivá tesszük? Miért nem dobjuk félre az ily hóbortosságokat, és maradunk meg egyszerűen és kizárólag Krisztus Igéjénél, és miért nem szánjuk el magunkat, hogy igazoljuk, amivel itt előhozakodnak, és beérjük azzal, hogy az Ige erejénél fogva jelen van a Krisztus valóságos teste? Hát oly nagyon szükséges az, hogy mi az isteni működés útját-módját teljesen megértsük?

De mit szólnak ők Arisztotelészhez, aki az acciden-

[42] Subjectum és praedicatum itt a substantia és accidentia (ld. 43 jegyzet) viszonyában gondolandó. A subjectum a substantia; a praedicatum az accidentia. Egyébként a substantia és subjectum egymással oly viszonyban állanak, mint az általános meg a különös (genus és species).

192

ciák minden "praedicamentumá"-nak egy subjectumot tulajdonít, jóllehet mindenek között a substantiát teszi meg első subjectumnak; mert az ő tana szerint "ez a fehér", "ez a nagy" "ez a valami" subjectumok, melyekről állítunk valamit. Ha ez igaz, kérdem: ha ez alapon felvehetjük a transsubstantiatiót, nehogy a Krisztus teste a kenyérről valósággal állítható legyen, miért ne vehetnők fel a transaccidentiatiót, hogy a Krisztus teste a járulékról ne legyen állítható? Hiszen ugyanaz a veszedelem forog fenn, ha a subjectum alatt értjük: "Ez a fehér, vagy ez a kerek az én testem". És amely okból felvesszük a transstubstantiatiót, ugyanazon okból fel kell vennünk a transaccidentiatiót is, minthogy a terminusok azonosak. Ha pedig különc felfogással kivételt teszel a járulékkal, és nem akarod a subjectumot ahelyett felvenni, midőn azt mondod: "ez az én testem" - miért nem teszed meg éppoly könnyűszerrel ezt a kivételt a kenyér substantiájával, hogy ezt se értsd a subjectum alatt? Hogy ekként sem a substantiában, sem a járulékban ne legyen: "Ez az én testem". Kiváltképpen, hogy ha amaz isteni dolog a mindenható erő műve, amely éppúgy és oly módon működik a substantiában, amely módon a járulékban.

De hogy fölöttébb bele ne vesszünk a bölcselkedésbe, nem finoman vág-e maga Krisztus elébe e hóbortosságnak, mikor a borról már nem mondja: "Ez az én vérem", hanem: "Itt az én vérem?" [*] És még sokkal világosabban, mikor a "pohár" szót alkalmazza, mondván: "E pohár amaz új szövetség az én véremben". Nem nyilvánvaló-e, hogy ő minket az egyszerű hitben akar megtartani, hogy csakis azt higgyük, hogy az ő vére a pohárban van? Bizony, ha nem foghatom fel, mily módon lehet a kenyér a Krisztus teste, foglyul adom értelmemet a Krisztus iránt való engedelmességnek és megmaradva egyszerűen és tisztán az ő igéinél, hiszem erősen, hogy nem csupán jelen van Krisztus teste a kenyérben, hanem hogy a kenyér Krisztus teste. Erre indítanak engem amaz igék, melyekben azt mondja: "Vevé a kenyeret,

[*] Ez az érvelés a latin szövegen alapul (Mt 26,28: "hoc est corpus meum" ill. "hic est sanguis meus", ahol a "hic" szót nyelvtanilag ugyan jogosan, de a szöveg összefüggéséből kilépve "itt"-nek érti Luther. Hogy ez az érve nem áll meg, és a "hic" szót "ez"-nek kell fordítani, azt maga a görög szöveg bizonyítja, amely mind a testre, mind a vérre "ez"-t mond. [NF]

193

hálákat oda, megtöré és mondá: vegyétek, egyétek, "ez" (ti. a kenyér, amelyet vett és megtört) "az én testem". És Pál mondja: "A kenyér, melyet megtörünk, nem a Krisztus teste közössége-e?" Nem azt mondja: "a kenyérben", hanem "a kenyér" a Krisztus teste, közössége. Mit bánom én, ha a bölcselet nem érti meg ezt! A Szentlélek több, mint Arisztotelész. Hát megérti talán az elemek transsubstantiatióját, hiszen éppen maguk mondják, hogy itt minden bölcselet csődöt mond? Hogy pedig a görögben és latinban az "ez" szócska a testre vonatkozik, annak oka, hogy ugyanazon nemben áll; ámde a héberben, ahol nincs semleges nem, a kenyérre vonatkozik az; [*] úgyhogy egész bátran mondhatom ezt: "itt az én testem", amit a közönséges beszédmód és értelem is igazol, amennyiben a subjectum a kenyérre s nem a testre mutat, mialatt mondja: "Ez az én testem", vagyis: "Ez a kenyér az én testem". Tehát, amint Krisztussal, úgy áll a dolog a szentséggel is; mert nem okvetlen szükséges, hogy azért, hogy az istenség az emberségben testileg benn lakozzék, az emberség is istenséggé lényegüljön át, vagyis hogy az istenség az emberi természet járulékai alatt foglaltassék; hanem az az igazság, hogy mind a két természet teljes és ép marad. Ez az ember Isten, ez az Isten ember. És bárha a bölcselet nem érti ezt meg, megérti a hit; és Isten igéjének nagyobb tekintélye van, mint amilyen ami értelmünk felfogó képessége.

Eszerint, hogy a szentségben valóságos test és valóságos vér legyen, oda nem szükséges, hogy a kenyér vagy a bor átlényegüljön, olyanformán, hogy Krisztus a járulékok alatt foglaltassék, hanem mindkettőben egyaránt ott van ő, mint helyesen mondjuk: "Ez a kenyér az én testem, ez a bor az én vérem", és megfordítva. Ezt szeretném én egyelőre érvényben tartani, Isten szent igéinek tiszteletére, mert nem tűrhetem, hogy azokon emberi okoskodás erőszakot kövessen el és kiforgassa tiszta értelmükből. Mindamellett nem bánom, ha mások ama más nézethez ragaszkodnak, amely a pápa

[*] A "hoc est corpus meum" mondatról van szó, amelyben a "corpus" semlegesnemű, csakúgy, mint a görögben: "touto esztin to szóma mou." [NF]

194

egyik, Firmiter [43] kezdetű körlevelében található, csak ne kényszerítsenek minket arra, hogy (mint mondtam) mi az ő nézetüket hitcikknek tekintsük.

A fent említett szentség harmadik fogsága az az igen nagyon istentelen visszaélés, aminek következménye, hogy manapság csaknem semmi sincs az egyházban, amit jobban tartanának és amiről inkább meg lennének győződve, mint hogy a mise valami jó cselekedet vagy áldozat. [44] E visszaélés aztán ezer más visszaélést szült, mígnem végre odáig jutottunk, hogy a szentségbe vetett hit egészen kihalt, és az isteni szentségből merő vásár, kocsmázás és haszonleső szerződés lett. Innét erednek a közösségek, testvérségek, másokért való könyörgések, az érdemek, az évfordulók, emlékezések és mind e dolgokat az egyházban adják, veszik, szerződések tárgyává teszik és csereberélik, és ezekből telik meg a papok és barátok zsákja.

Fontos és alig másítható dolgot érintek, amely százados szokás által szentesítve és közmegegyezéssel elfogadva úgy meggyökeredzett, hogy szinte szükséges volna a most irányadó könyvek legnagyobb részét eldobni, és az egyháznak csaknem egész rendjét megváltoztatni, és a szertartásoknak egészen más módját behozni, illetőleg újra

[43] "Firmiter". Decr. Gregor. Lib. I. Tit. I. Cap. 1: Christi corpus et sanguis in sacramento altaris sub speciebus panis et vini veraciter continentur, transsubstantiatis pane in Corpus et vino in sanguinem, potestate divina: ut ad perficiendum mysterium unitatis accipiamus ipsi de suo, quod accepit ipse de mostro. Et hoc utique sacramentum nemo potest conficere nisi sacerdos, qui recte fuerit ordinatus, secundum claves ecclesiae, quas ipse concessit Apostolis, eorumque successoribus Jesus Christus."

[44] Luther a következőkben az ún. oltári szentségről, vagyis a miséről tárgyal, mint amely az úrvacsoratannal áll benső összefüggésben, s azt a hierarchia érdekében egyenesen meghamisítja. Az összes visszaélések között, Luther szerint, ez a legszörnyűbb, mert ebből fakad a többi valamennyi, vagyis, amint a maga erőteljes nyelvén a gondolatot kifejezi: a mise a sátán farka, amelyről minden rondaság lelóg.

195

visszaállítani. Ámde él az én Krisztusom, és kell, hogy az Isten Igéjére sokkal nagyobb gondot fordítsunk, mint az összes emberek és angyalok gondolataira. Én hivatalos jogommal élni, és ezt a dolgot megvilágosítani akarnám, s amint ingyen vettem az igazságot, irigység nélkül közlöm is. Egyébként ki-ki munkálja a maga módja szerint üdvösségét. Én mindent megteszek, csak hogy saját hitetlensége és az igazságban való tudatlansága miatt Krisztus széke előtt senki vádat ne emelhessen ellenem.

Hogy e szentség igaz és szabad ismeretére biztosan és sikeresen eljuthassunk, mindenekelőtt azon kell lennünk, hogy mindazt félretegyük, amit e szentség eredeti és egyszerű szereztetéséhez emberi felfogásból és buzgóságból hozzácsatoltak, aminők a miseruhák, díszletek, énekek, imák, orgonák, gyertyák és a látható dolgok egész pompája; mi a szemünket és lelkünket egyedül Krisztus tiszta szerzésére fordítsuk, és semmi mást ne vegyünk számba, csak Krisztus igéjét, mellyel ő a szentséget szerezte, végezte és reánk hagyta. Mert abban az Igében és azon kívül semmi másban nincs a mise ereje, természete és egész lényege. Minden más emberi pótlás, ami Krisztus Igéjéhez járult, ami nélkül a mise egészen jól megtartható volna és megállhatna. Krisztus igéi pedig, amikkel e szentséget szerezte, ezek: "Mikor pedig evének, vevé Jézus a kenyeret, hálákat ada, és megtöré azt és adá az ő tanítványainak, mondván: "vegyétek és egyétek, ez az én testem, amely ti érettetek adatik.Ť És vevé a poharat, hálákat ada és adá nekik, mondván: "igyatok ebből mindnyájan, ez a pohár új szövetség az én véremben, mely tiérettetek és sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatjára. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.Ť"

Ez igéket Pál is (I. Korinth. 11) előadja és bővebben megmagyarázza; ezekre kell nekünk támaszkodnunk és reájuk, mint erős sziklára építenünk, hogy ha nem akarjuk, hogy a tannak bármiféle szele ide-oda hajtson bennünket, amint eddigelé ide-oda hajtottak azon emberek istentelen

196

tanai, akik az Istentől eltértenek. Mert ez igékből semmi sem hiányzik, ami eme szentség épségére, használatára és hasznára tartozik. Nincs is azokban semmi, ami felesleges, és amit nekünk tudnunk szükséges nem volna. Aki ugyanis ez igéket mellőzve gondol és tanít valamit a miséről, az szörnyű istentelenséget tanít; mint ezt azok tették, akik puszta, műcselekedetet (opus operatum) és áldozatot csináltak belőle. Eszerint először is és csalatkozhatatlanul áll, hogy a mise, vagyis az oltár szentsége Krisztus testamentuma, amelyet ő halálakor reánk hagyott, hogy kiosszuk híveinknek. Mert így hangzanak az ő igéi: "Ez a pohár Új testamentum én véremben". Álljon hát, mondom, ez igazság, mint megmozdíthatatlan alap, amelyre mindazt építsük, amit mondani fogunk. Azt ugyanis majd meglátod, hogyan döntjük meg az embereknek mindamaz istentelenségét, amit ők ez édes szentségbe kevertek. Tehát az igaz Krisztus igazán mondja: ez egy új testamentum az ő vérében, amely érettünk ontatott. Nem ok nélkül ismétlem ezt; nem kis dolog az, hanem nagyon is megfontolandó. Azért vizsgáljuk meg, mi a testamentum. Azután majd megtudjuk azt is, mi a mise, hogyan kell azzal élni, mi a haszna, és mi a vele való visszaélés.

A testamentum kétségkívül annak ígérete, aki a halál előtt áll, melynél fogva örökségéről rendelkezik és örökösöket jelöl ki. Eszerint a testamentum először is feltételezi az örökhagyó halálát; azután az örökség ígéretét és az örökös megnevezését. Így értekezik ugyanis a testamentumról Pál egész részletesen (Róm. 4, Gal. 3 és Zsid. 9.) Ezt világosan látjuk Krisztus amaz Igéjében is.

Haláláról tesz bizonyságot, mikor azt mondja: "Ez az én testem, mely odaadatik; ez az én vérem, mely kiontatik". Az örökséget nevezi meg és arról rendelkezik, midőn azt mondja: "Bűnöknek bocsánatjára." Az örökösöket pedig megjelöli, mikor azt mondja: "Érettetek és sokakért," vagyis azokért, akik azt veszik és az örökhagyó ígéretében hisznek, mert a hit tesz örökösökké, mint majd látni fogjuk. Látod

197

tehát, hogy a mise, amint azt mi nevezzük, a bűnök bocsánatjának ígérete, melyet Isten tett minékünk; és oly ígéret, mely az Isten fiának halála által pecsételtetett meg. Mert az ígéret és a testamentum semmi másban nem különböznek, mint hogy a testamentum egyszersmind magában foglalja az ígérettevő halálát. És az örökhagyó ugyanaz, mint a meghaló ígérettevő; az ígérettevő pedig a (hogy úgy mondjam) még élő örökhagyó. Krisztus e testamentumát eleve jelképezték Isten összes ígéretei a világ kezdetétől fogva. - Sőt az összes régi ígéretek ezen új, Krisztusban való jövendő ígéretben érték, amit értek, és attól függöttek. Innét, hogy oly gyakoriak az Írásban eme kifejezések: szerződés, szövetség és az Úr testamentuma, amikkel jelezve volt, hogy egykoron az Isten meg fog halni. Mert ahol testamentum van, ott a testamentumcsináló halálának be kell következni. (Zsid. 9. 16.) Ámde az Isten testamentumot csinált, azért meg is kellett halnia. [*] Úgyde nem halhatott meg, ha nem volt volna ember. Tehát éppen e szóban: "testamentum," egész röviden benne foglaltatik a Krisztusnak úgy emberré levése, mint halála is.

Ebből pedig már önként következik, mi a mise használata és a vele való visszaélés, mi a méltó és méltatlan előkészülés. Mert ha az, mint mondtuk, ígéret, úgy nem járulhatnak hozzá semmiféle cselekedettel, semmiféle erővel, semmiféle érdemmel, hanem csakis hittel. Mert ahol az ígérettevő Isten dolgával van dolgunk, oda az azt megragadó ember hite szükséges. Világos hát, hogy a mi üdvösségünk kezdete az ígérettevő Isten igéjén csüggő hit, aki minden mi igyekezetünk nélkül kegyes és meg nem érdemelt irgalmával közelített felénk, és felajánlja nekünk ígéretének igéjét. Mert: "Ő elküldötte igéjét és így gyógyította meg őket". De nem fogadta el a mi munkánkat, a mi cselekedeteinket, és így üdvözített minket. Mert Isten Igéje mindenek között az első. Aztán következik a hit, a hitre a szeretet. Aztán a szeretet minden jó cselekedetet művel. Mert nem cselekszik semmi rosszat, hanem betölti a törvényt. (Róm.

[*] Luther a görög "diathéké" (végrendelet ill. szövetség) szó kettős jelentését olvassa bele a ótestamentumi szövegekbe, ami ugyan önkényesnek tűnik, de a Zsidó levél szerzője ugyanezt teszi. [NF]

198

13. 10.) És semmi más úton és módon nem egyesülhet az ember Istennel, nem is munkálkodhatik, hanem csak a hit által, más szóval: nem az ember a maga cselekedeteivel, hanem az Isten a maga ígéreteivel az üdvösség szerzője, hogy minden függjön, éljen és megmaradjon az ő hatalmának Igéje által, amelynek létünket köszönjük, hogy lennénk az ő teremtésének kezdete. Így adta Ádámnak a bűneset után, hogy felemelje őt, ezt az ígéretet, mondván a kígyónak: "Ellenségeskedést szerzek közted és az asszony közt, a te magod és az ő magva között, ő fejedre tapos és te sarkába szúrsz." (I. Móz. 3. 15.) Az ígéret e szavai Ádámot az övéivel együtt mintegy Isten ölébe helyezték, és ő ezen ígéretbe vetett hit által megtartatott, és várt nagy türelemmel az asszonyra, kinek a kígyó fejét össze kellett taposnia, amint Isten megígérte. [*] És ő e hitben és reménységben meg is halt, és nem tudta az ígéret idejét és módját, bár sohasem kételkedett beteljesedésében. Mert az ilyen ígéret, minthogy Isten igazsága az, még a pokolban is megtartja azokat, akik benne hisznek és reá várnak. Ezután következett egy más ígéret, amely Noénak adatott egész Ábrahámig, mikor a szövetség jele gyanánt szivárvány tűnt fel az égen, melyben ő és utódai hittel a kegyelmes Istenre ismertek. A szivárvány után Ábrahámnak az összes népek áldását ígérte az ő magva által. És ez az Ábrahám kebele, melybe az ő utódai felvétettek. Azután Mózesnek és Izrael fiainak, kiváltképpen Dávidnak Krisztusról egy egészen világos ígéretet tett, amely által kijelentette végre, miféle ígéretben részesültek a régiek.

Így állott be az Új testamentum legeslegtökéletesebb igéje, amelyben világos szavakban a kegyelemből való élet és üdvösség ígértetik és ajándékoztatik azoknak, akik azon ígéretben hisznek. Meg is különbözteti érthető jellel e testamentumot a régitől, midőn azt mondja: "Új testamentum". Mert a régi, a Mózes által adatott testamentum nem a bűnök bocsánatjának vagy az örök javaknak, hanem az ideigvalóknak, vagyis Kánaán földjének ígérete volt, amely által

[*] A reformátor figyelme itt másfelé volt irányozva, így megszokásból mondta, hogy a kígyó fejét egy asszony (Mária) tapossa szét. Ez a hiedelem a Vulgátában szereplő téves fordításon alapul: "ipsa conteret caput tuum." Mivel a római egyház ragaszkodott fordításához és értelmezéséhez, a reformátori polémia idővel észrevette és megtámadta ezt is - ekkor azonban még nem. [NF]

199

lélekben senki sem újult meg, hogy elnyerje a mennyei örökséget. Innét volt, hogy Krisztus jelképzésére egy oktalan állatot kellett leölni, melynek vére által ugyanaz a testamentum megerősíttetett, hogy amilyen a vér, olyan legyen a testamentum, s amilyen az áldozat, olyan legyen a cselekmény. Ámde itt azt mondja: "Új testamentum az én véremben", amely vér által a kegyelem a lélektől a bűnöknek bocsánatjára, az örökség elvételére ígértetik. Eszerint a mise a maga lényege szerint tulajdonképpen nem egyéb, mint Krisztusnak fent említett igéje: "Vegyétek és egyétek". Mintha mondaná: "Ímhol ó, te bűnös és kárhozatra méltó ember, merő ingyen szeretetből, mellyel tégedet szeretlek (minthogy így akarja a minden irgalom atyja) megígérem neked ez igékkel, mielőtt te bármit kiérdemelnél és kívánnál, minden te bűneidnek bocsánatját. És hogy te ezen én visszavonhatatlan ígéretem iránt teljesen bizonyos légy, odaadom az én testemet és kiontom véremet, és a halállal magával erősítem meg ez ígéretet, és mindkettőt néked ugyanazon ígéret jele és emléke gyanánt hagyom. Mivel ha élsz, rólam emlékezzél, és ezen én irántad való szeretetemet és kegyelmemet dicsőítsd, magasztald és háláld."

Ebből láthatod, hogy a mise méltó megtartásához semmi más nem szükséges, mint oly hit, amely amaz ígéretben erősen bízik, és Krisztus ezen igéit igaznak tartja és nem kételkedik afelett, hogy eme fölötte nagy jók neki vannak ajándékozva. E hitre majd hamarosan önmagától a szív édes érzelme következik, amely által gyarapszik és tápláltatik az ember lelke (ez a szeretet, mely a Szentlélek által a Krisztusban való hitben adva van), úgy, hogy Krisztushoz, mint egy szelíd és jóságos örökhagyóhoz tapad, és egészen új és más emberré lesz. Hiszen ki ne ontana édes könnyet, sőt Krisztusban való örömében szinte ki ne halna meg, ha rendületlenül hiszi, hogy Krisztusnak ez a megbecsülhetetlen hite neki szól? Hogyne szeretné ő azt a jóltevőt, aki neki, méltatlannak és egészen más sorsra érdemesnek ily kincset és örökkévaló örökséget, még mielőtt kérné, felajánl, ígér

200

és ajándékoz. Miért is az a mi egyedüli bajunk, hogy sok misénk van e világon, és senki avagy csak kevesen ismerik, fontolják meg és ragadják meg amaz ígéreteket és eléjük tárt kincseket. Pedig a misében valóban semmi másra sem kellene nagyobb gondot fordítani, sőt egyedül csak arra, hogy ezeket az igéket, Krisztus emez ígéreteit, melyek magának a misének lényegét alkotják, szem előtt tartsuk, megfontoljuk és megismételjük, hogy azokkal a naponkénti emlékezés útján a hitet tápláljuk, növeljük és erősítsük. Mert ez az, amit Isten rendel, midőn mondja: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." Az igehirdetőnek is ezt kellene tenni, ezt az ígéretet a népnek híven előadni, lelkébe vésni és mtagasztalni, hogy aziránt hitet keltsen bennük. Ámde hányan vannak, akik tudják, hogy a mise Krisztus ígérete? (Azokról az istentelen fecsegőkről nem is szólok, akik ezen felséges ígéret helyett emberi tanokat hirdetnek.) És ha tanítják is Krisztus ez igéit, nem úgy adják elő, mint ígéretet vagy testamentumot, így hát nem is az a céljuk, hogy hitet keltsenek. Sőt, csak hogy minél siralmasabb legyen ez ami fogságunk, ma már mindent elkövetnek, hogy Krisztus igéjét egy laikus se hallja, mintha nagy szentségük miatt azokat nem is volna szabad közönséges emberrel közölni.

Mert hát eszelősök vagyunk és az úgynevezett megáldás igéit, mint titkon elmondandókat mi papok egyedül a magunk számára foglaljuk le, úgy azonban, hogy azokból nekünk sincs semmi hasznunk, mert magunk sem fogjuk fel úgy, mint hiterősítésre való ígéretet és testamentumot. De tudom is én, mely babona és istentelen felfogás az oka, hogy ez igéket csak épp a hitre nem méltatjuk? E nyomorúságos állapotot mi másra használja fel aztán az Ördög, mint hogy az egyházban a miséből éppen semmit sem hagy meg számunkra, és eközben mégis gondoskodik arról, hogy a világ minden szöglete misékkel, vagyis visszaélésekkel és az Isten testamentuma gúnyjával, meg a bálványozás vajmi súlyos bűneivel teljék meg, s ekként a világ nyakába

201

mind több-több teher szakadjon, s az örök kárhozat súlyát mind jobban érezzük. Hisz a bálványozásnak mely bűne lehetne súlyosabb, mint fonák felfogásból visszaélni Isten ígéretével, és az ebbe vetett hitet vagy semmibe se venni, vagy pedig kiölni? Az Isten ugyanis (mint mondottam) sohasem állt szóba velünk másként, most sem áll szóba másként, csakis Igéje útján.

Viszont mi sem közelíthetünk az Istenhez másként, csakis az ő ígérete Igéjébe vetett hit által. Cselekedeteinket ő semmibe se veszi, nincs is neki azokra szüksége; azok inkább csak az emberekkel és önmagunkkal való viszonyra tartoznak.

Hanem azt igenis megkívánja tőlünk, hogy mi őt ígéreteiben igaznak tartsuk, s ez alapon türelemmel várjunk reá, és hittel, reménnyel és szeretettel tiszteljük meg. Így vehetjük biztosra, hogy fenségét és dicsőségét rajtunk megmutatja, amennyiben nem a mi futásunk, hanem az ő irgalma, ígérete és ajándéka által minden jót megnyerünk és bírunk.

Íme ez amaz igaz istentisztelet, amelyet nekünk a misében végeznünk kell. Ámde, ha az ígéret igéjét elő nem adjuk, a hit gyakorlása szempontjából mi marad számunkra? hiszen hit nélkül ki reménykedik, ki szereti az Istent? Mi az istentisztelet hit, remény, szeretet nélkül? Tehát semmi kétség, hogy az összes papok és barátok a püspökökkel és minden ő feljebbvalóikkal egyetemben bálványozásba estenek és a legveszedelmesebb életirányt követik a misét (vagyis a szentséget és az Isten ígéretét) illető ezen tudatlanság, visszaélés és gúnyt űzés miatt.

Mert azt ki-ki könnyen beláthatja, hogy ez a két dolog szorosan egybetartozik, ti. az ígéret és a hit. Hiszen ígéret nélkül semmit sem lehet hinni, és hit nélkül az ígéret semmit sem használ, minthogy ezt a hit szilárdítja meg és tölti be. Mindebből ki-ki megértheti, hogy a miséhez, mivel az semmi más, mint ígéret, egyedül hittel járulhatunk. Amit az imádságból, előkészületből, cselekedetekből, jelekből ma-

202

gunkkal viszünk, az mind inkább csak inger az istentelenségre, semmint kegyességnek dolga. Könnyen megesik ugyanis, hogy efféléknek birtokában, azt vélik az illetők, hogy méltóképpen járulnak az oltárhoz, holott valójában hitetlenségük miatt annál, amit magukkal visznek, semmi sem teheti őket méltatlanabbakká. Ó, naponként és szerteszét hány áldozópapot látsz, akikről, ha nem szabály szerint öltözködtek vagy kezüket nem mosták meg, avagy imádkozás közben megakadtak, szóval valami kis hibát követtek el, a nyomorult nép mindjárt azt hiszi, hogy szörnyű nagyot vétkeztek. Ámde, hogy a misével vagyis az isteni ígérettel sem nem törődnek, sem nem hisznek benne, az éppen nincs lelkiismeretbeli megbotránkozásukra. Ó, mindeneknél istentelenebb és hálátlanabb kor, korunk korcs vallása!

Eszerint a miséhez való méltó előkészület, vagyis az azzal való helyes élés sajátképpen és kizárólag a hit, melyet az igébe, vagyis Isten ígéretébe vetünk. Azért, aki az oltárhoz akar járulni, avagy a szentséggel élni, vigyázzon, nehogy üres szívvel jelenjék meg Ura Istenének színe előtt. Pedig üresen jön, aki nem hisz a misében, vagyis az új testamentumban. S elkövethet-e ennél nagyobb istentelenséget az isteni igazság ellen? Hisz e hitetlensége által, a maga részéről, hazugságba keveri az Istent, úgy tünteti fel őt, mint aki világba ígér. Azért legjobb, ha a miséhez éppen olyan érzülettel jársz, mint bármely más isteni ígéret meghallgatására, vagyis ha eszed ágában sincs sokat tenni és vinni magaddal, hanem igenis mindazt hinni és elfogadni, amit ott neked ígérnek, avagy pap szolgálata közvetítésével, mint ígéretet neked előadnak.

Ha nem ily lélekkel jössz, úgy inkább maradj el; mert bizonyára ítéletre mégy oda. Azért helyesen mondottam, hogy a misének egész ereje Krisztus amaz igéiben vagyon, melyekkel bizonyságot tesz arról, hogy a bűnöknek bocsánatja mindazoknak megadatik, akik hiszik, hogy teste oda adatott és vére kiontatott érettük. És éppen azért semmire

203

sincs oly szükségük azoknak, akik a misét hallgatják, minthogy ez igéket gondosan és teljes hittel megfontolják. Ha nem teszik, úgy minden más egyebet hiába tesznek. Igaz ugyan, hogy az Isten csaknem minden ő ígéretéhez valamely jelt is szokott csatolni, mint emlékeztetést az ő ígéretére, hogy azt annál hívebben megtartsuk, és hogy annál erősebben a lelkünkbe véssük.

Így a Noénak adott amaz ígéret jeleként, hogy nem bocsát a földre többé özönvizet, szivárványt vont fel a felhőkre, szövetségére emlékeztetendő. Ábrahámnak pedig az ő magvában való örökség ígérete után a körülmetélkedést adta, a hit igazsága jeléül. Így adta Gedeonnak a száraz és nedves bőrt, hogy a midianiták legyőzésére vonatkozó ígéretét megerősítse. Így ajánlotta fel Akháznak Ézsaiás által mint jelt, hogy Syria és Samaria királyát legyőzi, és ezáltal benne az ő ígéretébe vetett hitet erősítette meg. És Isten ígéretének sok hasonló jeleiről olvasunk az Írásban.

Így csatolta Isten a misénél is, amely minden ő ígéretei között a legfőbb, mint ígéretének emlékeztető jelét, ahhoz a maga testét és a maga vérét a kenyérben és a borban, amint mondja: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre", s így csatolja a keresztségben is az ígéret igéihez a vízbe merítés jelét.

Ebből megérthetjük, hogy Isten minden egyes ígéreténél két dologról van szó: az igéről és a jelről, hogy tudjuk, miszerint az Ige a testamentum, a jel pedig a sacramentum. Eszerint a misében Krisztus igéje a testamentum, a kenyér és a bor a sacramentum, és amint fontosabb az Ige, mint a jel, éppen úgy fontosabb a testamentum is, mint a sacramentum. Mert az ember az igét vagy testamentumot bírhatja és használhatja jel avagy sacramentum nélkül. Higgy (mondja Ágoston) [45] és ettél.

Ámde kinek higgyünk, ha nem az ígérettevő igéjének? Tehát én naponként, minden órában misézhetek, ameny-

[45] Ld. 62. o. 12. jegyzet.

204

nyiben, amikor csak akarom, magam elé állíthatom a Krisztus igéit és azok által hitemet táplálhatom és erősíthetem. Ez az igazi lelki evés és ivás.

E pontnál láthatod, mit és mennyit eszeltek ki ezen tárgyra vonatkozólag az iskolás teológusok. Először, ami mégis csak fődolog volna, ti. a testamentumot és az ígéret igéjét közülük egy sem tárgyalja, és így ők a hitet és a mise egész erejét előttünk homályba burkolták. Aztán ugyanannak csupán egyik részével foglalkoznak, ti. a jellel és a sacramentummal, és azzal is úgy, hogy a hitről nem is szólnak, hanem az előkészületről és a külső cselekedetekról, a mise közléséről és hasznáról, mígnem végre feneketlen mélységbe merülnek és tépelődnek az átlényegülés és sok-sok egyéb metafizikai csodabogárról, [46] hóbortos holmikról, és úgy a testamentum, mint a sacramentum tudományát és helyes használatát az egész hittel együtt sárba rántják, és odáig viszik a dolgot, hogy a Krisztus népe (mint a próféta mondja) mindenkor megfeledkezik a maga Istenéről (31. Zsoltár 13). Te azonban hagyj másokat a misehallgatás különféle hasznáról regélni, és lelkedet oda irányozd, hogy a prófétával mondhasd és hidd: "Isten számodra asztalt terített mindazok ellenére, akik téged szorongatnak" (23. Zsolt. 5), és annál táplálkozzék hited és erősödjék. Ámde hited nem táplálkozhatik, csakis az isteni ígéret igéje által. "Mert nem

[46] "Metafizikai csodabogár" szóval jellemzi Luther a pápás dogmát, amely az úrvacsora-tant teljesen az arisztotelészi bölcselet, s közelebbről ennek metafizikája szellemében fejtette ki, illetőleg kiforgatta igazi tartalmából, amelyet Jézustól nyert. A "metafizika" szó jelenti azon dolgokat, amelyek érzéki ismeretünk körén (physis), kívül esnek. Mint tudomány tehát a metaphysika a dolgok végső (az érzéki ismeret körén kívül eső) okainak tudománya. Ilyen végső ok pl. a substantia. Mint hogy pedig a skolasztika tulajdonképpen való lényege éppen abban áll, hogy a keresztyén alapigazságokba Arisztotelész metafizikája szellemében egészen idegen tartalmat csempészett be, úgyhogy a keresztyénséget valósággal pogánysággá tette - innen érthető Luther mély gyűlölete Arisztolésszel szemben, amint ennek "a német nemességhez" intézett röpirata 25. javaslatában oly éles kifejezést ad.

205

csak kenyérrel él az ember, hanem minden, az Isten szájából származó igével", (Máté 4,4.). Annakokáért a misénél mindenekelőtt igen pontosan kell ügyelned az isteni ígéretre, akár csak valamely igen gazdag lakomára, pompás legelőre és a te szent megnyugasztalásodra, hogy mindenek előtt kiváltképpen azt becsüld meg, különösen arra bízd magadat, és erősen ahhoz ragaszkodjál a halálon és minden bűnön át is.

Ha ezt cselekszed, úgy a mise hasznának nem csupán egy mesebeli babonás cseppjét és részecskéjét, hanem magát az élet kútfejét is megnyered, ti. az igébe vetett hitet, melyből minden jó ered. Amint Ő (Ján. 7, 38) mondja: "Aki bennem hisz, annak testéből az élő víz folyamai csörgedeznek"; viszont: "Aki iszik a vízből, melyet én adok, abban élő víz forrása fakad, amely örök életre buzog". Ján. 4, 14.

Így hát két dolog van, ami minket kísértésbe szokott hozni, hogy a mise hasznát el ne fogadjuk.

Az egyik, hogy mi bűnösök és gyarlóságunk miatt méltatlanok vagyunk ily nagy jóra.

A másik, hogy bárha méltók volnánk is, ezt a nagy jót a mi kislelkű természetünk nem is kívánhatja, avagy remélheti.

Mert a bűnök bocsánatjától és az örök élettől inkább vissza kell rettennünk, mintsem hogy kivánnók, ha komolyan mérlegeljük azon javaknak nagyságát, amelyek azokból származnak? Tudniillik: Istent atyánkul bírni, fiúnak lenni és Isten minden javai örököseinek. E kettős kishitűséggel szemben neked az Isten igéjét kell megragadnod, és azt sokkal erősebbnek tartanod, mint ezen te gyarló gondolataidat. "Mert nagyságosak az Isten dolgai; aki ügyet vet azokra, merő gyönyörűsége van bennük". (111. Zsolt. 2.) Ő hatalmas, hogy többet adjon, mint sem kívánjuk avagy felfoghatjuk. Hiszen ha nem múlnák felül a mi érdemünket, értelmünket és minden érzékünket, nem volnának isteni dolgok. Ezt köti Krisztus is lelkünkre, mondván: "Ne félj, kicsiny sereg, mert tetszett a ti atyátoknak, hogy országot adjon tinektek". (Luk. 12, 32.)

206

Mert az Istennek ezen mérhetetlen gazdagsága, amely Krisztus által öntetett ki reánk, cselekszi, hogy mi viszont őt mindeneknél égőbben szeressük, hogy hozzá a legnagyobb bizodalommal közeledjünk, érte mindent kész örömest elszenvedjünk. Azért ezt a szentséget is méltán nevezik a szeretet forrásának.

E részben végy példát az emberekről. Hiszen ha valamely szegény koldusnak, avagy valamely méltatlan, avagy gonosz szolgának egy gazdag úr ezer arany-forintot hagyományozna, bizony az illető örvendező lélekkel fogadná és kikövetelné azt, és sem a maga méltatlansága, sem a nagy hagyomány miatt nem fájna a feje. Sőt, ha valaki útjába állana, és a szemére vetné méltatlanságát vagy a nagy hagyományt, mit gondolsz, mit szólna ahhoz? Semmi egyebet mint: "Mi közöd hozzá? Amit kapok, nem érdemem avagy személyes jogom szerint kapom. Tudom, hogy én méltatlan vagyok, és többet kapok, mint amit érdemlek, sőt én ellenkezőt érdemeltem volna, de amit követelek, azt követelem a testamentum és az illető jó akarata alapján. Ha ő nem tartotta csúf dolognak, hogy oly nagy adományt hagyjon egy méltatlan emberre, miért vessem meg én azt, az én méltatlanságom miatt? Sőt ellenkezőleg, csak azért is, annál inkább ragaszkodom e meg nem érdemelt és váratlan jótéteményhez, minél méltatlanabb vagyok reá". Hasonló felfogással küzdjön le ki-ki lelkében minden kételkedést és aggodalmat, hogy Krisztus ígéretét bízó hittel elnyerhesse és kiváltképpen óvakodjék, nehogy a maga böjtjébe, imádságába avagy előkészülésébe vetett bátorságos bizodalommal járuljon a szentséghez. Mert mint elégszer mondottam, itt egyedül az ígéret igéjén fordul meg minden, és a tiszta hiten, amely egy magában teljes és elégséges előkészülés.

Ezekből megértjük, Isten mely nagy haragja az rajtunk, hogy gonosz tanítók a testamentum igéit előttünk eddig elrejtették, és ezáltal (amennyiben rajtuk állott) a hitet kiölték. S immár könnyen beláthatjuk azt is, hogy minek

207

kellett szükségképpen bekövetkeznie a kiölt hitre: ti. a legistentelenebb babonás cselekedeteknek. Ahol ugyanis a hit kihal és a hit igéje elnémul, ott hamarosan annak helyére lépnek a hagyományos cselekedetek, amelyek által, akárcsak valamely babyloni fogság által, országunkból elhurcoltatunk, és a mi szívünk örömétől megfosztatunk.

Így áll a dolog a misével, amely gonosz emberek tana következtében opus operatumnak [47] nevezett jó cselekedetté változott, s melyről merik hinni, hogy általa Istennél mindent elérhetnek. Aztán kisütötték azt a legeslegnagyobb esztelenséget, hogy mivel a mise az ő hazug beszédjük szerint a külső cselekedet ereje által hat, tehát - mondják -az másoknak is hasznos, még ha az istentelen papnak kárára van is. És ez ingó homokra építették a maguk alkalmazásait, [48] részesüléseit, [49] testvériségeit, [50] évfordulóit [51] és ehhez hasonló számtalan üzleti nyerészkedéseit.

E kísértés ellenében, minthogy erős az és száma is sok, s hozzá mélyen gyökeret vert, alig állsz meg, hacsak állhatatos buzgósággal meg nem jegyzed, hogy mi a mise, és erősen lelkedbe nem vésed, amit arról már másutt is mondtam. [52] Hiszen hallottad, hogy a mise semmi más, mint

[47] "Opus operatum." E dogmatikai kifejezéssel a r. kat. egyházi tanban olyan cselekedeteket jelölnek, amelyek azáltal, hogy végrehajtattak, magukban feltétlenül üdvhozók, így a mise is, ha megtörtént, a közösség üdvét munkálja, anélkül, hogy ennek közelebbi hozzájárulása volna szükséges. Ezen a felfogáson alapulnak aztán a különféle engesztelő stb. misék, amelyek tisztán papi opus operatumok, s mégis annak számára, akinek érdekében történnek, üdvösséghozóknak tartatnak. Amint Luther itt mindjárt e kinövésekre rá is mutat.

[48] "Applicatio" = "Zueignung", ti. a mise-tan alkalmazása valakire, ennek üdve érdekében.

[49] "Participatio" = "Mittheilung", vagyis a mise jótéteményében való részesítés.

[50] "Fraternitas" = "Bruderschaft", ld. 138. o. 133. jegyzet

[51] "Anniversaria" = "Jahreszeiten", ld. 123. o. 110-112. jegyzet. E négy fogalomra (48-51 jegyzet) lásd egyébként Luthernek ugyane helyhez kapcsolódó további fejtegetéseit.

[52] Ld. 21. jegyzet

208

isteni ígéret, avagy Krisztusnak az ő teste és vére szentségével megpecsételt testamentuma. Ha ez igaz, beláthatod, hogy teljességgel és semmi módon nem lehet az cselekedet, és hogy annak másként semmi foganatja, senki sem is foghat bele más célzattal, hanem egyedül hit által. A hit pedig nem cselekedet, hanem a cselekedetek mestere és élete. Ki volt ugyanis valaha oly esztelen, hogy egy vett ígéretet, vagy egy javára tett testamentumot, midőn elfogadja, örökhagyójának szóló jó cselekedetnek nevezett volna? Hol az örökös, aki hiszi, hogy valami jót tesz atyjának, aki neki valamit hagy, midőn a végrendeletet a ráhagyott örökséggel együtt elfogadja? Milyen istentelen vakmerőség volna hát részünkről, ha mi az isteni testamentumot elfogadva odaállanánk, hogy Istennek valami jót tegyünk? A testamentumnak ez a meg nem értése és a fenséges sacramentumnak e fogsága nem a legnagyobb mértékben siratni való-e? Mikor hálát kellene adnunk a vett jótéteményért, előállunk nagy gőgösen és mi akarjuk nyújtani azt, amit el kellene fogadnunk, kigúnyolván hallatlan elvetemedettséggel az adományozónak irgalmasságát, amennyiben mint cselekedetet ajánljuk fel azt, amit mint kegyelmet nyerünk meg, így, hogy ekként az örökhagyó többé nem a maga javait osztja ki, hanem a miénket fogadja el. Jaj ez elvetemedettségért! Volt-e ugyanis valaha oly eszement ember, aki a keresztséget jócselekedet-számba vette volna, avagy olyan, aki a keresztség felvételekor azt hiszi vala, hogy jó cselekedetet művel, melyet magáért és másokért Istennek ajánl fel és a keresztyénség közjavává tesz? Ha pedig a sacramentumban és a testamentumban nincs másokkal közölhető jó cselekedet, úgy a misében sincs, mert ez sem egyéb, mint testamentum és sacramentum. Azért nyilvánvaló és égbekiáltó tévedés a misét bűnökért, elégtételért, holtakért, avagy saját magunk vagy mások bármely érdekéért megtartani avagy alkalmazni, minek igazságáról igen könnyen meggyőződhetünk, ha szilárdan megállunk amellett, hogy a mise oly isteni ígéret, amely senkinek se használhat,

209

senkire sem alkalmazható, senkire sem hárítható át, sem senkivel sem közölhető, csakis azzal, aki saját hitével ragadja meg azt.

Hiszen Isten ígéretét, amely mindenkinél külön-külön hitet kíván, ki fogadhatja avagy alkalmazhatja más helyett? Hát megadhatom-e én másnak Isten ígéretét, hogyha nem hisz is? Avagy hihetek-e én más helyett? Avagy megtehetem-e, hogy más higgyen? Pedig ennek meg kell történnie, hogyha én a misét másokra alkalmazhatom és velük közölhetem. Minthogy a misében semmi más nincs, mint e két dolog: Isten ígérete és az ember hite, amely azt, amit Isten ígér, elfogadja. Ha ez igaz, úgy én mások helyett hallgathatom az evangéliumot és hihetem, mások helyett felvehetem a keresztséget, mások helyett bűnbocsánatban részesülhetek, mások helyett élvezhetem az oltári szentséget, sőt (hogy sorra vegyem az ő szentségeiket) mások helyett feleséget vehetek, mások helyett pap lehetek avagy megbérmáltathatom magamat, mások helyett elláttathatom magamat az utolsó kenettel. Hát miért nem hitt Ábrahám az összes zsidók helyett? Miért kívántatik meg minden egyes zsidótól a hit ugyanabban az ígéretben, amelyben Ábrahám hitt vala? E szerint megdönthetetlen igazság marad: ahol Isten ígérete vagyon, ott ki-ki magában áll, és mindenkitől megkívántatik a hit, és ki-ki magáért ad számot és hordozza a maga terhét, mint Márk mondja végül: "Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik." Tehát a mise is kinek-kinek csak a maga hite által válhatik hasznára, és egyébként senkivel nem közölhető. Amint a pap is senkinek sem nyújthatja mások helyett a szentséget, hanem külön-külön szolgáltatja azt ki mindenkinek. Mert a papok, midőn a szentséget megáldják és nyújtják, a mi szolgáink, akik által mi nem valamely jó cselekedetet végezünk, avagy cselekvőleg (active) közlünk, hanem általuk vesszük az ígéretet és jegyet, és ezzel tápláltatunk (passive), ami eddigelé a laikusoknál úgy is van, mert nem mondják, hogy a laikusok az által valami jót cselekszenek, hanem

210

csakis, hogy azt veszik. Ámde a papok arra vetemedtek, hogy ebből oly jó cselekedetet csináltak, amelyet közölnek és felajánlanak Isten sacramentumából, holott e jótéteményt el kellene fogadnunk. Hanem azt mondhatnád: Mit? Hát te az összes egyházak és kolostorok szokását és véleményét meg akarod másítani, melyeknél azok nagy időn át érvényben valának, és melyeknél a misékre vannak alapítva az évfordulók, könyörgések, intézkedések, közlések, vagyis a legzsírosabb járadékok és jövedelmek? Erre feleletem: Éppen ez az, ami engem arra indított, hogy az egyház fogságáról írjak.

Mert így vált az Isten felséges testamentuma istentelen nyerészkedés eszközévé, elvetemedett emberek nézetei és tanai következtében, akik az Isten igéjét háttérbe, saját szívük gondolatait előtérbe tolták, és az egész világot félrevezették. Mit törődöm én a tévelygők sokaságával és hatalmával? Az igazság erősebb, mint ők együttvéve. Ha megtagadhatod a Krisztust, aki azt tanítja, hogy a mise testamentum és sacramentum, úgy igazat adok nekik; továbbá, ha azt mondhatod, hogy jó cselekedetet művel az, aki a testamentum jótéteményét elfogadja, avagy erre az ígéret sacramentumát használja fel, örömest elkárhoztatom a magam véleményét: mivel pedig ezek közül egyiket sem teheted, mit habozol megvetni a nagy tömeget, mely a kárhozatba fut, és megadni Istennek a dicsőséget, és vallani az ő igazságát? Ti. hogy most mindazok a papok hamis nézetben vannak, akik a misét cselekedet-számba veszik, mellyel maguknak vagy másoknak, élőknek vagy holtaknak szükségükben segítségükre sietnek. Hallatlan és csodálatra méltó dolgot mondok. De ha megfontolod, hogy mi a mise, beláthatod, hogy igazat beszéltem. Ezt mind ama mérték nélkül való elbizakodottság művelte, amely miatt Istennek reánk nehezedett haragját észbe nem vettük.

Azt azonban készségesen megengedem, hogy azok az imádságok, melyeket mi a mise élvezésére egybegyülekezve, Istenhez intézünk, jó cselekedetek vagy jó tettek, miket magunk közt kiosztunk, alkalmazunk, közzéteszünk és

211

egymásért áldozunk. Amint Jakab (5, 16) oktat minket: "Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyíttassatok". És Pál (I. Tim. 2, 1-2) megparancsolta: "Legyenek könyörgések, imák, fohászkodások minden emberért, királyokért és minden felsőségért". Ámde mindez nem a mise, hanem a mise cselekedetei. Ha egyébként a szív és száj imáit cselekedeteknek nevezhetjük, mert ezek a szentségben fogant és megerősödött hitből erednek. A misét, vagyis az Isten ígéretét nem imádsággal teljesítjük be, hanem egyedül hittel. Ha pedig hiszünk, úgy imádkoznak és mindenféle jó cselekedetet végzünk. Úgyde melyik pap tart azért misét, hogy higgye, miszerint ő csupán imádságokat ajánl fel? Ők mindannyian azt képzelik, hogy Krisztust áldozzák fel az Atya-Istennek, mint teljesen elégséges áldozatot, és hogy jó cselekedetet művelnek mindazok érdekében, akiknek hirdetik, hogy az nekik hasznos. Mert ők a gépiesen végrehajtott cselekedetben bizakodnak, az imádságot nem így fogják fel. Minthogy tehát a tévelygés fokról-fokra nőtt, a szentségnek tulajdonították azt, ami az imádságot illeti meg; és amely jótéteményt el kellett volna fogadniok, azt Istennek nyújtották.

Azért határozott különbséget kell tenni a testamentum és sacramentum, úgyszintén azon imádságok közt, melyeket egyszersmind imádkozunk. És nemcsak ezt, hanem tudnunk kell azt is, hogy az imádságoknak teljességgel semmi hasznuk sem arra nézve, aki imádkozik, sem azokra nézve, akikért elmondatnak, csakis, ha előbb a testamentumot hittel elfogadjuk; tehát hogy egyedül a hit imádsága az, amely meghallgatásra talál, amint ezt Jakab levele első fejezetében tanítja. Szóval, hogy egészen más az imádság, mint a mise; imádságomat kiterjeszthetem mindazokra, akikre csak akarom, ámde a misét senki sem élvezheti, csakis aki egymagára hisz, és csakis annyiban, amennyiben hisz; azt nem ajánlhatjuk fel sem embereknek, sem Istennek, hanem egyedül Isten nyújtja azt a pap szolgálata közvetítésével az embereknek, akik egyedül hittel vehetik, minden csele-

212

kedet avagy érdem nélkül. Ne legyen hát senki olyan dőre, hogy azt mondja: jó cselekedetet művel, midőn szegényen és ínségesen jő, hogy a gazdagnak kezéből elfogadja a jótéteményt. Eszerint a mise (amint mondtam) az isteni ígéret jótéteménye, kiszolgáltatva a pap által minden embernek. Biztos dolog tehát, hogy a mise nem oly cselekedet, mely egy másikkal közölhető volna, hanem (amint mondják) a hit tárgya, kinek-kinek saját hite táplálására és erősítésére.

De még egy más botránykövet is el kell utunkból távolítani, és ez sokkal nagyobb és különösebb, ti. hogy szerte hiszik, miszerint a mise áldozat, mely Istennek áldoztatik; s e nézettel a kánon [53] szavai is egybehangzóknak látszanak, midőn kijelentik: "Ezen adományok, ezen ajándékok, a szent áldozat". És utóbb: "Ezen áldozat". Viszont, világosan követeltetik, "legyen kedves ez az áldozat, mint az Ábel áldozata". Innét van, hogy Krisztust az oltár áldozatának nevezik. Ehhez járulnak a szent atyák mondásai, a sok példa, az egész világon elterjedt állandó szokás.

Mindezzel, minthogy erős gyökeret vert, szembe kell állítanunk egész határozottsággal Krisztus igéit és példáját; mert ha nem ragaszkodunk ahhoz, hogy a mise Krisztus ígérete és testamentuma, amint ezt az igék világosan mondják, úgy oda az egész evangélium és minden mi vigasztalásunk. Ez igék ellenében semmit sem szabad megtűrnünk, bárha mennyei angyal tanítana is mást; mert amaz igékben szó sincs cselekedetről avagy áldozatról. Aztán, Krisztus példája is mellettünk bizonyít; mert Krisztus az utolsó vacsora alkalmával, midőn ezt a szentséget és testamentumot szerzette, ezt nem Istennek, az ő Atyjának áldozta, nem is végezte, mint jó cselekedetet másokért; hanem ott ült az asztalnál és eléadta kinek-kinek épp a szentséget és nyújtotta nekik a jegyet. Tehát a mise, minél

[53]Kánon = szabály. Misekánon a mise előírt szabálya; ebben foglaltatnak mindama formulák és imák, amelyeket a pap, a bor és kenyér konszekrációja alkalmával használ és mond.

213

közelebb áll és minél inkább egybe vág a legelső misével, melyet Krisztus a vacsora után tartott, annál keresztyénibb. Úgyde a Krisztus miséje nagyon is egyszerű volt, híjával minden ruhapompának, testmozdulatoknak, énekeknek és más szertartásoknak; úgy, hogy ha azt mint áldozatot kellett volna feláldozni, Krisztus nem szerzette s rendelte volna tökéletes módon.

Nem azért mondom ezt, hogy bárki is követ dobjon az egész keresztyén egyházra, amely a misét sokféle szertartással ékesítette és gazdagította meg; hanem azt akarom én, hogy a szertartás e külső színétől megcsalatva és a nagy pompától elbódítva a mise tiszta mivolta iránt senki ne essék tévedésbe és ne imádja valósággal az elemek átlényegülését, midőn a mise tiszta lényegének elvesztése után a pompa sokféle járulékain csüng; mert ami Krisztus igéjén és példáján kívül ahhoz csatolódik, az a misének mind csak esetleges járuléka, amik közül egyet sem becsülhetünk többre, mint ahogy jelenleg az ostyatartó monstranciákat [54] és oltárterítőket becsüljük. Annakokáért, amint szó sem lehet arról, hogy a testamentumot kiosszuk, vagy az ígéretet elfogadjuk és áldozatként felajánljuk, ugyanúgy arról sem lehet szó, hogy a misét áldozatnak tartsuk, mert az ígéretet vesszük, az áldozatot pedig adjuk. Márpedig egyazon dolgot nem lehet egyszerre venni és adni, éppoly kevéssé, mint ahogy az imádság és a nyert tárgy nem lehet egyazon dolog, vagy amint nem lehet egyazonos az imádság és az imában kért dolog elfogadása.

Mit szóljunk hát a mise kánonához és az atyák tanához? Első feleletem: Ha nincs mit mondanunk, sokkal helyesebb, ha mindent tagadunk, mintha helybenhagyjuk, hogy a mise cselekedet vagy áldozat, nehogy megtagadjak Krisztus igéjét, és a hitet a misével együtt semmivé tegyük. Ámde, hogy az atyákat is kimentsük, Pálból (I. Kor. 11)

[54] Monstrancia azon nemesfémből készült tartó, amelyben a misemondó pap a megszentelt ostyát a népnek felmutatja.

214

szeretnénk felelni, aki értésünkre adja, hogy a hívő keresztyének, mikor misére gyűltek egybe, ételt, italt (ők collectának [55] nevezték ezt) szoktak magukkal hozni, amit a szegények közt kiosztottak az apostolok szokása szerint, (Ap. Csel. 4, 34). S abból, amit hoztak, vették a bort és kenyeret a szentséghez, és azt áldották meg. És minthogy mindezt igével és imádsággal megszentelték, zsidó szokás szerint felemelvén a magasba, amint Mózesnél olvassuk: a felemelés vagy áldozat igéi és szertartásos szokásai fennmaradtak, jóllehet maga a szokás, melynél fogva összehordták és gyűjtötték azt, amit felmutatni és felemelni kellett, rég megszűnt. Így Ezékiás (Ézs. 38, 5) megparancsolja, hogy Ézsaiás imát bocsásson fel a magasságba, Isten színe elé a többiekért. És Dávid mondja: "Emeljétek fel kezeiteket a szentélyben". (134. Zsolt. 2.). Viszont: "Kezeimet felemelem". (28. Zsolt. 2.). Éppen azért e szavakat: Sacrificium [56] vagy Oblatio; [57] áldozat vagy felemelés, nem szabad a szentségre vagy testamentumra vonatkoztatni, hanem az összegyűjtött eledelre. Innét, hogy a collecta szó máig fennmaradt, és annyit tesz, mint misében mondott imádság.

Ez az értelme annak is, hogy a pap, mihelyt a kenyeret és bort megáldotta, a kelyhet magasra emeli, amivel nem azt jelzi, hogy Istennek akar valamit áldozni, mert hisz egy szóval sem emlékezik meg akkor az ostyáról vagy áldozatról, hanem ez is vagy a héber szokásból maradt fenn, melynél fogva felemelték azt, amit hálaadással élvezvén

[55] "Collecta". Eredetileg az összegyűjtött szeretetadományok. A misében az idetartozó imák gyűjteménye.

[56] "Sacrificium" - áldozat.

[57] Oblatio = felajánlás, adomány, szeretetáldozat. Így nevezték kezdetben az ételneműkben a szeretetlakomákra beszolgáltatott ajándékokat, s amikor ezek az agapék (szeretetlákomák) megszűntek, az úrvacsorához adományozott kenyeret és bort. Később aztán ez adományt is pénzre változtatták, amelyet külön arra való edényben őriztek. Innen erednek a persely különféle formái.

215

Istennek újra megadtak; vagy intés az nekünk, hogy ama testamentumba vetett hitre indíttassunk, melyet Krisztus szavaival előad és közöl, hogy egyszersmind annak jegyét is mutassa, és a kenyér felemelése sajátképpen felelet legyen e mondásra: "Ez az én testem", és hogy minket körülállókat egyidejűleg e jeggyel megszólítson; szintúgy a kehely felemelése felelet e szavakra: "Ez a kehely az új testamentum". Mert a papnak az a hivatása, hogy a felemelés e szokása által bennünk hitet keltsen. És vajha, amiként szemeink előtt felemeli nyilvánosan a jegyet vagy sacramentumot, egyszersmind füleinknek is minél világosabb és tisztább hangon hirdetné az igét vagy testamentumot, mégpedig minden népnek a maga nyelvén, hogy a hit annál erősebben kelhetne életre bennünk. Mert miért legyen szabad misét tartani latin, görög és héber nyelven, s nem egyszersmind német vagy bármely más nyelven is?

Annakokáért vegyék fontolóra azok a papok, akik e romlott és igen nagyon veszedelmes időben misét tartanak: Először, hogy a nagy és kis kánon [58] szavait a collectákkal, melyek nagyon is világosan áldozatról szólnak, ne vonatkoztassák a sacramentumra, hanem vagy a kenyérre és borra, melyet meg kell áldaniok, vagy imádságaikra. Mert a kenyér és bor előbb kitétetik megáldás végett, hogy ige és imádság által megszenteltessenek Aztán pedig, amint meg vannak áldva és szentelve, nem áldoztatnak fel, hanem Istentől, mint ajándékot vesszük. És e szertartásnál meg kell gondolnia a papnak, hogy az evangélium minden kánonnál és collectánál előbbvaló, mert ezek emberek művei. Az evangélium azonban (mint hallottad) nem engedi meg, hogy a misét áldozatnak tartsuk.

Továbbá, aki nyilvánosan misét olvas, gondolja meg, hogy semmi mást nem tesz, mint hogy a mise által másokkal közösségbe lép; és egyszersmind óvakodjék attól, hogy imádságát magáért és másokért áldozatként mondja, nehogy

[58] Nagyobb és kisebb kánoni collecták, ld. 53. és 55. jegyzet.

216

elbizakodva azt vélje, hogy misét áldoz. Aki pedig magánmisét mond, jegyezze meg, hogy önmagának szolgáltatja ki az úrvacsorát; mert a különös és magánmise nem különb, nem is ér többet, mint mikor a laikus a szentséget egyszerűen elfogadja a pap kezéből; eltekintve az imádságoktól és attól, hogy ő ilyenkor saját magának szolgáltatja azt ki. Alapjában mi papok és laikusok mindnyájan egyenlő képességgel bírunk a mise és szentség dolgában.

Ha valamely papot felkérnénk is, hogy másokért - mint mondják - fogadalmi miséket tartson, óvakodnia kell, hogy miséért bármely jutalmat fogadjon el, vagy hogy bármely fogadalmi misét áldozatként merjen bemutatni; ellenkezőleg: rajta legyen, hogy mindazt az imádságokra vonatkoztassa, amit tesz, akár élőkért, akár holtakért, ilyenformán gondolkodván: Íme, megyek és egyedül magamnak adom fel a szentséget; ámde mialatt azt élvezem, ezért vagy azért imádkozni fogok. Szóval, hogy így a jutalmat az imádságért és ne a miséért kapja, a maga élelmére és fenntartására. Azzal se törődjék, hogy az egész világ más véleményen van és más szokást követ. Tiéd az evangélium, és az igen megbízható; erre támaszkodjál, s akkor mások véleményét és képzelgését könnyen megveted. De ha engem vetsz meg, és úgy mégysz misét áldozni és nem csupán imádságokat, úgy tudd meg, hogy én téged hű lélekkel óvtalak és én az utolsó napon mentve vagyok, te azonban elveszed büntetésedet és lakolni fogsz. Megmondottam neked, amire mint testvér testvére javát tekintve kötelezve vagyok. Ha számba veszed, javadra válik; ha fel se veszed, a te károd leszen. Ha pedig valaki ezt az én tanomat elkárhoztatná, annak Pál szavaival felelek: "A gonosz és csábító emberek dolga hovatovább mind rosszabb lesz, csábítnak és elcsábíttatnak". (II. Tim. 3. 13.)

Ebből ki-ki könnyen megértheti, amit igen gyakran idéznek Gergelyből: [59] "Egy gonosz papnak miséje nem

[59] Dialog. II. 23.

217

becsülendő kevesebbre, mint bármily jóé". És: "Szt. Péter miséje nem lett volna jobb, mint az áruló Júdásé, ha mindketten miséztek volna." Mert e köpönyeggel akarják takargatni sokan a maguk istentelenségét, és éppen azért kieszelték a végrehajtott és végrehajtó cselekedet (operis operati et operis operantis) között való különbséget, hogy bátorságot vehessenek maguknak a biztonságban és gonoszságban való életre, és hogy másokkal mégis jót tehessenek. Ámde Gergely helyesen beszél, ők meg félreértik őt. Mert az igaz, hogy az istentelen papok éppúgy a testamentumot és sacramentumot nyújtják s veszik, mint a legeslegszentebbek. Hiszen ki vonhatja kétségbe, hogy az evangélium istentelen egyének által is hirdethető? Márpedig a mise az evangélium egy része, mi több: az evangélium veleje és rövid foglalata. Hiszen mi más az egész evangélium, mint örömhír a bűnök bocsánatjáról? Amit pedig a bűnök bocsánatáról és az Isten kegyelméről részletesebben és bővebben mondhatunk, az röviden a testamentum igéjében foglaltatik. Azért a közönséges prédikációknak sem lehet más feladatuk, mint hogy a misét magyarázzák, vagyis hogy ama testamentum isteni ígéreteit kifejtsék; mert csak így kelthetnek hitet és így építhetik igazán a gyülekezetet. De akik a misét most magyarázzák, azok komédiáznak és csalnak, emberektől kigondolt szertartások és külső pompa színképeivel.

Annakokáért amint keresztelhet egy istentelen ember, vagyis az ígéret igéjét és a víz jegyét alkalmazhatja arra, akit meg akar keresztelni; hát éppen úgy e szentség ígéretét is hirdetheti és nyújthatja az élvezőknek, és velük együtt veheti azt, miként Júdás, az áruló tette az Úr vacsorája alkalmával. És mégis mindenkoron egyazonos marad az a sacramentum és testamentum, mely a hívőben a maga dolgát, és a hitetlenben a más dolgát végzi. Ámde az áldozást tekintve egészen másként áll a dolog: mert minthogy nem a mise, hanem az imádságok ajánltatnak fel Istennek, világos, hogy a gonosz papnak áldozata nem ér semmit,

218

hanem (miként ugyancsak Gergely mondja: [60] "Ha egy méltatlant küldünk imádkozni, a bírót nagyobb büntetésre indítjuk". Azért ezt a két dolgot nem szabad összezavarni: ti. a misét és az imádságot, a sacramentumot és a cselekedetet, a testamentumot és az áldozatot; mert az egyik Istentől jő számunkra a pap szolgálata közvetítésével és hitet követel; a másik a mi hitünkből száll fel a pap által Istenhez és kér meghallgatást; amaz alászáll, emez felszáll. Amiért is amaz nem szükségképpen feltételez méltó és kegyes szolgát; emez azonban megköveteli azt. Mert Isten a bűnösöket nem hallgatja meg; ő a gonosz által művelhet jót, de egy gonosz cselekedetet sem fogad el, mint azt Káinnál megmutatta. És a Példabeszédek könyve (15. 8) mondja: " gonosz áldozatát utálja az Isten". És Pál (Róm. 14. 23.): "Ami nem hitből jő, bűn az."

De hogy az első résszel végezzek (mert egyebekről majd akkor szólok, ha előáll s beleköt ebbe valaki), mindebből levonom a következtetést a tekintetben, hogy kiknek javára szereztetett a mise, és hogy kik úrvacsoráznak méltóképpen: tudniillik egyedül azok, akiknek szomorú, aggódó, levert, zaklatott és tévelygő lelkiismeretük van. Minthogy ugyanis e sacramentumban az isteni ígéret a bűnök bocsánatját ajánlja fel, bátorsággal járuljon ahhoz, akit bűneinek terhe nyom és érzete szorongat. Mert a múlt, jelen és jövendő bűnöknek egyetlen orvossága Krisztus testamentuma, feltéve, hogy ahhoz rendíthetetlen hittel ragaszkodunk, és hisszük, hogy az neked kegyelemből és ingyen adatik, amint a testamentum igéi hirdetik. Ha ezt nem hiszed, nincs cselekedet, nincs igyekezet, mely valaha megnyugtassa lelkiismeretedet. Mert egyedül a hit a lelkiismeret békessége, a hitetlenség pedig a lelkiismeret egyetlen békétlensége.

[60] Registri ep. Lib. X. Indictione III. Ep. LV.

219

A keresztség szentségéről.

Áldott legyen az Isten és ami Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki az ő irgalmának gazdagsága szerint legalább ezt az egy szentséget emberi tételek szennye és mérge nélkül tartotta meg egyházában, és minden népnek s minden emberi rendnek közkincsévé tette; és nem engedte meg, hogy a gyalázatos nyerészkedés és istentelen vakhit ezt is rabigába verje. Úgy intézkedett, hogy ezáltal gyermekek, kiknél a kapzsiságnak és vakhitnek még semmi nyoma, avattassanak be, és igéje együgyű hitével szenteltessenek meg; azoknak válik még most is a keresztség leginkább hasznukra: mert ha a véneknek és nagyoknak kellene ezt a szentséget feladni, valószínű, hogy ereje s fensége a kapzsiság és vakhit zsarnoksága miatt, amely minden isteni dolgot megrontott nálunk, régen oda volna. Az emberi furfang kétségkívül itt is kieszelte volna a maga előkészülése és mókája módjait; aztán a fenntartásokat (reservationes) és feltételeket (restrictiones), s ezekhez hasonló sok más pénzhurkot, amik miatt a víz nem lenne olcsóbb, mint jelenben a (bűnbocsátó) levelek és (bulla-) pecsétek.

Ámde mivel az Ördög a keresztség erejét a gyermekekből ki nem ölhette, hát mégis nekilátott, hogy kiölje az összes felnőttekből, úgyhogy immár alig akad olyan, aki észbe venné, hogy meg vagyon keresztelve; még kevésbé, aki arra büszke lenne: mert hát a bűnbocsánatnak és a mennybejutásnak sok más útját, módját találták ki. E nézetre

220

Jeromos [61] egyik veszedelmes mondása szolgáltatott okot, mely vagy rosszul van fogalmazva, vagy rosszul értelmezve, amennyiben ő a "bűnbánatot" "hajótörés után való második deszkaszálnak" nevezi. Mintha bizony a keresztség nem volna bűnbánat. Innét van aztán, hogy ha bűnbe esnek, az első deszkaszálat avagy hajót, akárcsak ha veszve volna, számba sem veszik, és segítséget s bizodalmat csakis a másik deszkaszálban, ti. a bűnbánatban keresnek. Itt a nyitja a fogadalmak, lelkigyakorlatok, cselekedetek, elégtételek, búcsújárások, bűnváltók és szekták megszámlálhatatlan terhének, és az ezekre vonatkozó rengeteg könyvnek, kérdésnek, nézetnek s emberi tételnek, miket az egész világ sem foghat immár be, úgyhogy ez a zsarnokság sokkal gonoszabbul gyötri az Isten egyházát, mint amilyen gyötrelme volt egykoron a zsidók zsinagógáj[ának] vagy bármely más nép[nek] az ég alatt. Hát a püspökök kötelessége volna mind e bajon segíteni, és a keresztyéneket teljes buzgalommal a keresztséghez utasítani, hogy megértenék, mik ők, és hogy mint keresztyéneknek, mit kelljen cselekedniök. Ámde ők most csakis azon vannak, hogy a népet a keresztségtő minél messzebbre eltereljék, és mindnyájukat zsarnokságuk özönvizébe merítsék, és elérjék, hogy az Isten népe (mint a próféta mondja) azt örökre elfelejtse. Ó, mily boldogtalanok azok mind, kiket ez idő szerint püspököknek neveznek, kik sem nem tudják, sem nem cselekszik, ami a püspöknek dolga, s kiken beteljesedik Ézsaiás mondása (56, 10:) "Őrei mind vakok, egyik sem tud semmit; mert a pásztorok tudatlanok, mindenik a maga útján halad, mindenik a maga hasznát lesi állásában".

Nos hát az első, amit a keresztségnél figyelembe kell venni, az isteni ígéret, amely így szól: "Aki hiszen és megkeresztelkedik, üdvözül". Ezt az ígéretet elébe kell

[61] Ld. 116. o. 104. jegyzet. A beszéd, amelyre itt Luther hivatkozik (Hieronymus Ep. 48) idevágó részében így hangzik: "Quod si nec poenitentiam vult agere, et fracto navigio tabulam, per quam salvari poterat, non retentat, cogor dicere," etc.

221

tenni a cselekedetek, fogadalmak, lelkigyakorlatok minden pompájának és mindannak, ami emberektől való; mert ettől az ígérettől függ minden mi üdvösségünk. Hanem úgy kell azt figyelembe venni, hogy hitünket gyakoroljuk abban, és éppenséggel ne kételkedjünk üdvösségünk felett, minekutána megkereszteltettünk, mert ahol ily hit nincs vagy nem keletkezik, ott a keresztség nem hogy használna, ellenkezőleg: árt, mégpedig nemcsak akkor, amikor részesülünk benne, hanem egész életünkön át; mert az ily hitetlenséget az isteni ígéret hazugságnak minősíti, ami pedig a legnagyobb bűn minden bűnök között. Ha a hit eme gyakorlatába fogunk, hamarosan megértjük, mily nehéz egy dolog az isteni ígéretben hinni, mert a gyarló ember, aki bűneinek tudatában vagyon, a legnehezebben hiszi, hogy az üdvösség az övé, vagy hogy üdvözülnie kell; márpedig ha ezt nem hiszi, úgy nem is üdvözülhet, mivel nem hisz az isteni igazságban, amely üdvösséget ígér.

Ezt kellene szorgalmasan prédikálni a népnek, ezen ígéretet szüntelen beleoltogatni lelkébe, a keresztséget állandóan ismételni, és a hitet folyton-folyvást élesztgetni és fenntartani benne. Mert amint egykor ez isteni ígéret hangzott el felettünk, és igaz marad mindhalálig, úgy a mi hitünknek sem szabad soha meginogni az ígéretben, hanem holtig megmaradni és erősödni azon ígéretre való szüntelen emlékezés által, melyet a keresztségben vettünk. Azért, ha a bűnből felkelünk és bűnbánatot gyakorolunk, semmi mást nem cselekszünk, minthogy visszatérünk a keresztség amaz erejéhez és hitéhez, amelyből kiestünk, és megragadjuk újból amaz ígéretet, melyet egykor a keresztségben vettünk, s melytől bűnbe esve elpártoltunk; mert mindörökre megáll az egykor nekünk tett ígéret igazsága, és mentő kezet nyújt mindazok felé, akik megtérnek. És (ha igazam van) ez az, amit homályosan így fejeznek ki: A keresztség az összes szentségek közt az első és alapvető, amely nélkül a többiek közül egy sem maradhat meg birtokunkban.

222

Annakokáért nem csekély haszna van annak, ha a bűnbánó minden előtt a maga keresztségéről és a megvetett isteni ígéretről emlékezik meg, abba veti bizodalmát, arról tesz vallást Isten előtt, és örvend, hogy üdvössége érdekében még van mihez folyamodnia, hogy meg van keresztelve; és elkárhoztatja gonosz hálátlanságát, mellyel a hittől és annak igazságától elpártolt. Mert szíve hihetetlen módon megerősödik, és az irgalom reménye újraéled benne, midőn számba veszi az isteni ígéretet, amelyben részesült, s amely hazug nem lehet, még ép és változatlan. Nincs is bűn, mely változtathatna rajta, miként Pál (II. Tim. 2. 13.) mondja: "Ha nem hiszünk is, ő hű marad, önnön magát meg nem tagadhatja". Isten ezen igazsága, mondom, megtartja őt, úgyannyira, hogy ha már minden más veszve volna is, az az ígéret, melyben hitt, mégsem hagyja cserben; abban bírja, amit a rátörő ellenséggel szembeállíthat, bírja, amit a lelkiismeretét szorongató bűnök ellenébe vethet, bírja, amivel a félelmetes halál és ítélet elé állhat, bírja végül, ami minden kísértésbeli vigasztalása neki, tudniillik ezt az egyetlen igazságot, mondván: Isten igaz minden ő ígéretében, melynek jegyét a keresztségben vettem. "Ha hát Isten velem, ki ellenem ?" (Róm. 8. 31). Mert ha Izrael fiai, midőn bűnbánatba fogtak, mindenekelőtt Egyiptomból való kijövetelükről emlékeztek meg, és így fordultak Istenhez, aki őket kivezette. Ezt az emlékezést és éppen ezt a segedelmet Mózes annyiszor köti lelkükre, és Dávid is ismételgeti; mennyivel inkább kell nekünk megemlékeznünk a mi Egyiptomunkból való kijövetelről, és ezen emlékezés által ahhoz megtérnünk, aki minket kivezetett az újjászületés fürdője által, amely emlékezés épp avégből lett ránk parancsolva; ami a legalkalmasabban a kenyér és bor szentségénél történhetik meg. Hajdan ugyanis egy hivatallal kapcsolatban így rendeltetett el ez a három szentség: a bűnbánat, a keresztség és a kenyér (úrvacsora); és egyik a másikat támogatta. Így olvassuk egy szent szűzről, aki valahányszor megkísértetett, egyes-egyedül a keresztséggel

223

védte magát, egész röviden így szólván: "Én keresztyén vagyok". Mert az ellenség rögtön észrevette a keresztség és a hit erejét, amely Isten ígérete igazságán csüggött és odébbállt tőle.

Láthatod hát, hogy mily gazdag egy keresztyén ember, vagyis egy megkeresztelt egyén, aki, még ha akarná, sem vesztheti el üdvösségét, még a legnagyobb bűnök miatt sem; kivévén, ha nem akarna hinni. [*] Mert egy bűn sem döntheti őt kárhozatba, csakis a hitetlenség. Minden más bűnt - feltéve, hogy újra életre kél a hit, avagy megáll az isteni ígéret mellett, mely a keresztségben lett osztályrészévé - egy szempillantás alatt elnyel ugyanazon hit, igen, elnyel Isten igazsága. Mert Isten önmagát meg nem tagadhatja, ha vallást teszel róla, és ha rajta, ki ígéretet tesz, rendíthetetlen hittel csüngesz. Ámde a bűn megbánása és meggyónása, továbbá az elégtétel, valamint más, ember kigondolta cselekedet is, mind hamarosan cserbenhagynak és boldogtalanná tesznek, ha az isteni igazságról megfeledkezve a fent említett emberi találmányokhoz görcsösen ragaszkodol. Mert hiúságok hiúsága és léleknek gyötrelme mindaz, amit az igaz Istenbe vetett hiten kívül cselekeszünk.

Ebből láthatod, mily veszedelmes, sőt mily hamis egy dolog, ha azt vélik, hogy a bűnbánat a hajótörés után való másik deszkaszál, és mily csúnya tévelygés azt tartani, hogy a bűn miatt a keresztség ereje teljesen kihalt, és hogy ez a hajó összetörött. Egyedül ez a hajó marad meg szilárdul és legyőzhetetlenül, és soha sem törik darabokra; abban vitetnek mindazok, akik az üdvösség révébe és kikötőjébe eveznek; ez az Isten igazsága, mely a szentségekben valamit ígér. Az ugyan megesik, hogy a hajóból sokan vakmerően a tengerbe ugornak és ott vesznek. Ezek azok, akik az ígéretbe vetett hitet feladják és a bűnbe rohannak. De maga a hajó megmarad és magában továbbhalad útján. Ha valaki kegyelemből újra a hajóra jut, az nem egy darabján, hanem az egész hajón vitetik életre; ilyen az, aki Isten állandó és maradandó ígéretéhez hit által újra megtér.

[*] A tridenti zsinat kárhoztatás alá vetette Luthernak ezt a kiragadott mondatát (VI. ülés, 27. kánon) - de amint a szövegkörnyezetből látszik, alaptalanul. Luther ugyanis a közbevetett feltételben megmagyarázza, hogyan érti e tételét: aki megtér (akármilyen súlyos) bűnéből, az ezt első hitének felélesztése által teszi. Trident persze ezt az értelmezést is eretnekítette (VI. ülésszak, a megigazulásról szóló határozat 15. fejezete, ill. 28. kánon), de figyelmen kívül hagyták, hogy Luther az Isten irgalmában bízó (fiduciális) hitre gondolt itt, nem pedig a történelmi (avagy dogmatikus) hitre. Az elsőről még Rómában is elismernék, hogy elvész vagy meghal minden "halálos" bűnnel, míg a második természetszerűleg megmaradhat. A Luther elleni tridenti átoksorozatot a legújabb időkben részben vissza is vonták (1999, megegyezés a megigazulás tanáról.) [NF]

224

Azért Péter (II. lev. 1. 9.) ostorozza azokat, akik vétkeznek, "hogy megfeledkeznek korábbi bűneiktől való megtisztíttatásukról". Ezzel kétségkívül a nyert keresztség iránt való hálátlanságukat és hitetlenségük gonoszságát feddi.

Mit ér hát sokat írni a keresztségről, és az ígéretbe vetett eme hitet nem tanítani? Minden szentség avégre rendeltetett, hogy a hitet erősítse. És ezt egy szóval sem érintik, úgyhogy gonosz emberek is mondják: nem szükség, hogy az ember bizonyos legyen a bűnbocsánatról, vagyis a szentség kegyelméről. Ezzel az istentelenséggel bolonddá teszik az egész világot és a keresztség szentségét, mely a mi lelkiismeretünknek legfőbb dicsősége, nemcsak fogságba vetik, hanem egészen ki is irtják. E közben pedig botorul meggyötrik a szegény lelkeket a maguk töredelmével, aggságos gyónásával, körülményeskedéseivel, elégtételeivel, cselekedeteivel és ehhez hasonló számtalan bohóckodásaival. Óvatosan olvasd tehát, sőt vesd meg a Magister Sententiarum [62] negyedik könyvét mindazokkal egyetemben, akik róla írtak, mint akik csupán a szentségek anyagáról és formájáról írnak, mikor a legjobban írnak; vagyis tanítják a szentségek holt és mulandó betűit: de lelkét, életét és hasznát, vagyis az isteni ígéret igazságát és a mi hitünket egy szóval se pedzik.

Meglásd tehát, nehogy megcsaljanak a pompás cselekedetek és a csalárd emberi tételek, s ekként az isteni igazságon és hiteden jogtalanságot kövess el. A szentségekbe vetett hittel kell kezdened minden cselekedet nélkül, hogyha üdvözülni akarsz. A hitre aztán következnek a cselekedetek; csak a hitet ne becsüld le, amely minden másnál dicsőbb s értékesebb cselekedet; azáltal, még ha a többiről mindről le kellene is mondanod, üdvözülsz.

Mert az - Isten s nem ember cselekedete, miként Pál tanítja. Minden más cselekedetet Isten velünk és általunk hajt végre; egyedül ezt hajtja végre bennünk és nélkülünk.

[62] Lombardus Péter. Vö. 148. o. 145. jegyzet.

225

Ebből világosan láthatjuk, mi különbség van a keresztelésnél a szolga közt, aki ember, és a szerző közt, aki Isten. Mert az ember keresztel is, nem is. Keresztel, mert végzi a cselekményt, és bemeríti a gyermeket, akit meg kell keresztelni. És nem is keresztel; mert a cselekménynél ő semmit sem végez a maga hatalmából, hanem Isten helyett. Azért a keresztséget ember kezéből úgy kell elfogadnunk, mintha maga Krisztus, sőt maga Isten saját kezével keresztelne meg. Mert ez a keresztség, melyet mi ember kezéből veszünk, nem ember, hanem Krisztus és Isten keresztsége. Amint bármely más teremtett dolog is, amelyet más keze által nyerünk használatra, egyedül Istené. Óvakodjál tehát, nehogy úgy fogd fel a keresztséget, hogy külső részét embernek, belső részét pedig Istennek tulajdonítod. Mindkettő Istené, és a keresztelő személyt csak Isten eszközének tekintsd, aki által a mennyben székelő Úr téged saját kezével a vízbe merít, és megígéri a bűnök bocsánatját a földön, és emberhangon beszél veled, szolgája szája által.

Maguk az igék is ezt adják értésedre, midőn így szól: "Én keresztellek téged az Atya és Fiú és a Szent Lélek nevében, Ámen". Nem ezt mondja: én keresztellek téged a magam nevében. Mintha mondaná: Amit én cselekszem, nem a magam hatalmából cselekszem, hanem Isten helyett és nevében, hogy ne másként fogd fel ezt a dolgot, hanem mintha maga Isten láthatólag cselekedte volna. Más a szerző és más a szolga, de mindketten egyazon cselekvényt végzik; sőt egyedül a szerző az én szolgálatom által. Mert azt tartom, hogy mikor ezt mondja: "az én nevemben", ezzel a szerző személyét érti - hogy az Úr nevét ne csupán említsük vagy hívjuk a cselekmény alkalmával, hanem hogy a cselekményt magát mint másét, más helyett és nevében végezzük. Hasonló módon szól Krisztus (Mát. 24. 5.): "Sokan jönnek az én nevemben". És Pál (Róm. I. 5.): "Aki által kegyelmet és apostolságot nyertünk az összes pogányok közt hitbeli engedelmesség eszközlésére az Ő nevében."

226

Ezt a nézetet igen nagy örömmel vallom, mert szerfelett nagy vigasztalás és nagy hitbeli erősödés tudni, hogy meg vagyunk keresztelve nem embertől, hanem magától a Szentháromságtól, ember által, aki köztünk annak nevében ténykedik. Ezzel vége az áldatlan vitának, amely a keresztség formája felett (így nevezik ők magát az igét) folyik. Amennyiben a görögök azt mondják: "Megkereszteltetik Krisztus szolgája"; a latinok: "Én keresztelek". Viszont mások nagy komolyan és nagy hévvel mókázva elkárhoztatják ezt a beszédformát: "Én keresztellek téged, János, a Krisztus nevében", [63] holott az apostolok ily formán kereszteltek, miként ezt az apostolok cselekedeteiben olvassuk; és követelik, hogy ezentúl semmi más mód és forma ne legyen érvényes, csakis ez: "Én keresztellek téged az Atya és Fiú és a Szent Lélek nevében. Ámen". De hasztalan ez a törekvésük. Mert érvelésük semmit sem bizonyít, és csakis saját álomképeikkel hozakodnak elő. Hogy a keresztség ezen vagy azon a módon történik, az mindegy; fődolog, hogy ne ember nevében, hanem az Úr nevében történjék, akkor bizonnyal üdvözít. Sőt nem akarom kétségbe vonni, hogyha azt valaki az Úr nevében veszi, bárha valamely gonosz szolga nem adná is azt az Úr nevében, az illető mégis igaz keresztséget venne az Úr nevében. Mert a keresztség ereje nem annyira a keresztelő, mint inkább a megkeresztelt hitén és élvezésén fordul meg. Amint példa erre az a bizonyos színész, akit tréfából kereszteltek meg. Ezen és ehhez hasonló aggságos vitákat és kérdéseket azok vetettek fel,

[63] Ap. csel. 10, 48. Az eredeti (görög) szövegben tényleg "en tó onomati" = "nevében" áll; ezzel szemben azonban ugyancsak az Ap. csel. könyvében (8, 16. 19, 5) és a szereztetés igéjében (Máté 28, 19) "eisz to onoma" = "nevébe, nevére" formulát találjuk, aminek megfelel a Pál formulája is: "eisz Khriszton" = a Krisztusba, a Krisztusra" (Róm. 6, 8. Gal., 3. 27). Ezekből kitűnik, hogy a keresztségnél nem azon fekszik a hangsúly, hogy az a Krisztus nevében, de azon, hogy az a Krisztus nevére (név = lényeg) történt; az illető immár maga is krisztusi lényegű (christianus), s elvben részese a Krisztusban adatott üdvösségnek.

227

akik szerint a hit semmi, a cselekedetek és szertartások ellenben minden. Holott mi a szertartásoknak semmit, ellenben egyedül a hitnek köszönhetünk mindent; ez tesz minket lélekben szabadokká mindezen akadályokkal és nézetekkel szemben.

A keresztségre tartozó másik dolog a jegy, vagyis a sacramentum, közelebb a vízbe merítés. Ettől vette nevét is; mert "baptidzó" görögül, "mergo" és "baptisma" latinul annyi mint bemerítés. Mert mondva vagyon, hogy az isteni ígéretek mellett jegyek is adatnak, amelyek jelzik azt, amit az igék jelentenek, vagy mint az újabb doktorok mondják: a sacramentum hatékonyan jelez. Mi értelme ennek, mindjárt meglátjuk. Sokan azt vélték, hogy az igében és vízben titkos szellemi erő van, amely az Isten kegyelmében részesülőnek lelkében munkálkodik. Ennek mások ellentmondanak, és állítják, hogy a szentségekben semmiféle erő nincs, hanem hogy a kegyelem egyedül Istentől adatik, aki a maga szerezte szentségeknél szerződésszerűleg közrehat. Abban azonban mégis mindnyájan egyetértenek, hogy a szentségek a kegyelem hathatós jegyei. Erre ez egyetlen bizonyíték indítja őket: nem láthatni be másként, hogy az újszövetség szentségei miként lehessenek különbek, mint az ószövetség szentségei, ha azok csupán csak jeleznek; és ez indította őket arra, hogy megállapítsák, miszerint azok még olyanoknak is használnak, akik halálos bűnöket követtek el, és hogy se hit, se kegyelem nem kívántatik, hanem teljesen elegendő, hogy ellen ne álljunk (non ponuisse obicem) vagyis, hogy újabb vétkezés tényleges szándéka ne forogjon fenn.

Minthogy azonban ez istentelen, a szentségek hitével és természetével ellenkező felfogás, attól gondosan óvakodnunk és azt kerülnünk kell. Mert tévedés az, hogy az újszövetség szentségei az ószövetség szentségeitől a hatékony jelentés dolgában különböznek. Mindenik egyformát jelez. Mert ugyanazon Isten, aki minket most a keresztség és a kenyér által üdvözít, üdvözítette Ábelt is az áldozat, Noét a szivárvány, Ábrahámot a körülmetélkedés, és a többieket is mind a maga jegye által. Annakokáért a jelentés

228

dolgában a kétféle, az ó- és újszövetség között semmi különbség, legfeljebb, hogy ószövetségnek nevezzük, amit Isten a pátriárkákkal és más atyákkal a törvény idejében cselekedett. Mert azok a jegyek, mikben a pátriárkák részesültek, nagyon is megkülönböztetendők az ószövetség ama külsőségeitől, miket Mózes a törvényben rendelt; amilyenek a papi rítusok, ruházatban, edényekben, ételekben, házakban s ehhez hasonlókban. Mert ezektől az újszövetség szentségei nemcsak igen nagyon különbözők, hanem maguk a jegyek is, miket egykoron Isten azon atyáknak adott, akik az ószövetség alatt éltek. Ilyen a Gedeon jegye, a gyapjú (Bírák 6. 36.); Manoahé az áldozat (Bírák 13, 20.); és ehhez hasonlót ajánlott fel Ézsaiás Akháznak. (Ézs. 7, 14.). Mert ezekkel együtt egyszersmind valami olyat ígértetett, amihez az Istenbe vetett hit kívántatott meg.

Így hát abban különböznek a törvény külsőségei az ó és új jegyektől, hogy amazokhoz nincs csatolva ígéret igéje, amely a hitet megkövetelné. Azért azok nem a megigazítás jegyei, mivel nem a hit sacramentumai, melyek egyedül igazítanak meg, hanem csupán a cselekedetek sacramentumai. Mert az ő minden erejük és természetük a cselekedetben és nem a hitben állott. Mert aki azokat elvégezte, az betölté azokat, és munkálkodott hit nélkül. Ámde a mi jegyeink s az atyákéi azért sacramentumok, mert az ígéret igéjével kapcsolatosak, amely követeli a hitet, és ezen kívül semmi más cselekedet által nem tölthető be. Azért ezek a megigazítás jegyei vagy sacramentumai; mivelhogy a megigazító hit és nem a cselekedet sacramentumai. Azért minden hatékonyságuk a hit, és nem a ténykedés vagy cselekedet. Mert aki hisz bennük, az betölti őket, bárha nem is ténykedik. Innét a közmondás: "Nem a szentség, hanem a szentség hite igazít meg". Tehát a körülmetélkedés Ábrahámot és magvát nem igazította meg, és az apostol azt mégis "a hit igazsága pecsétjének" nevezi. (Róm. 4. 11.) Mert amaz ígéretbe vetett hit, mellyel a körülmetélkedés kapcsolatos vala, igazolta és betöltötte azt, amit a körül-

229

metélkedés jelentett. Mert a hit a szívnek lélek szerint való körülmetéltségét jelentené. Így Ábelt éppenséggel nem az ő áldozata igazította meg, hanem a hit, mely által ő magát teljesen feláldozta volt Istennek, s ezt a külső áldozat példázta.

Tehát a keresztség sem igazít még senkit, és nem is válik hasznára senkinek, hanem amaz ígéret igéjébe vetett hit, mellyel a keresztség kapcsolatos. Mert ez a hit igazít meg, és betölti, amit a keresztség jelent. Mert a hit az óember alámerülése (submersio) és az új ember felmerülése (emersio.)

Ezért is lehetetlen, hogy az új szentségek különbözzenek a régi szentségektől. Mert ezekkel éppúgy kapcsolatosak az isteni ígéretek és a hitnek ugyanazon lelke; noha a régi külsőségektől végtelenül különböznek az ígéret igéjénél fogva, ami a különbségnek egyetlen és leghatékonyabb eszköze. Amint most is a pompás öltözetek, helyek, ételek és számtalan más ceremóniák kétségkívül kiváló, lélekben betöltendő dolgot jelentenek; és mégis, minthogy az isteni ígéretnek egyetlen igéje sem kapcsolatos velük, semmiképpen sem vethetők egybe a keresztség és a kenyér jegyével, nem is igazítanak meg, nincs is semmi hasznuk; mert azok betöltése maga a velük hit nélkül való élés vagy művelet. Hiszen épp azáltal, hogy megtörténnek vagy végrehajtatnak, betöltetnek. Amint Szt. Pál is (Kol. 2. 22.) mondja róluk, hogy "mind elvész az azzal való élés által, és emberi parancsolat és tan". Ámde a szentségeket nem akkor töltjük be, mikor végrehajtjuk, hanem mikor hisszük.

Tehát nem lehet az igaz nézet, hogy a szentségekben a megigazulás hathatós ereje vagyon, vagy hogy azok a kegyelem hathatós jegyei. Mert ezt mind a hit hátrányára mondják, az isteni ígéret iránt való tudatlanságból - csak ha olyképpen nem értjük a hatékonyságot, hogy, ha megvan a rendíthetetlen hit, akkor közlik bizonyosan és hatékonyan a kegyelmet. Ámde hogy nem e módon tulajdonítják nekik a hatékonyságot, annak bizonysága, mikor azt mondják, hogy minden istentelen és hitetlen embernek is üdvösségére szolgálnak, amennyiben ők maguk ellene nem állnak.

230

Mintha bizony az isteni kegyelemnek épp maga a hitetlenség nem a leggonoszabb és legellenségesebb akadálya volna! Így odáig mentek, hogy a szentségből parancsolatot és a hitből cselekedetet csináltak. Mert ha a szentség azért nyújtja nekem a kegyelmet, mert én azt elfogadom: úgy én a kegyelmet valóság szerint az én cselekedetemből és nem a hitből nyerem meg, és én a szentségben nem is az ígéretet ragadom meg, hanem csupán az Istentől szerzett és parancsolt jegyet. Ebből láthatod, hogy a bölcselkedő teológusok a szentségeket éppenséggel nem értették meg. Mert hát a szentségekben a hitet vagy ígéretet éppenséggel nem vették számba, hanem kizárólag a jegyhez és a jegy használatához tapadtak, és minket a hittől a cselekedethez, és az igétől a jegyhez tereltek. Azért ők (amint mondtam) a szentségeket nemcsak hogy fogságba vetették, hanem amennyiben rajtuk állott, teljesen megsemmisítették.)

Mi azonban nyissuk ki szemeinket és tanuljuk meg, hogy nagyobb gond fordítandó az Igére, mint a jegyre; a hitre, mint a cselekedetre avagy a jegy használatára; és jegyezzük meg, hogy ahol Isten ígérete vagyon, ott a hit megkívántatik, és hogy a kettő annyira szükséges, hogy egyik sem lehet hatékony a másik nélkül; mert semmit sem hihetünk, csakis az ígéretet; és az ígéret nem szilárd, ha nem hisznek benne. Ámde, ha mindkettő megvagyon, a szentségnek igaz és felette bizonyos erőt biztosítanak. Azért a szentség erejét ígéret és hit nélkül keresni hasztalan fáradság és kárhozat. Krisztus mondja: "Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül; aki nem hisz, elkárhozik". Ezzel azt adja értésünkre, hogy a hit a szentségben oly szükséges, hogy az a szentség nélkül is üdvözíthet. Azért nem akarta hozzá tenni: "aki nem hisz és nem keresztelkedik meg".

Eszerint a keresztség kettőt jelent: a halált és feltámadást, vagyis a tökéletes megigazítást. Mert, mikor a szolga a gyermeket a vízbe meríti, ez a halált jelenti, úgyhogy mikor aztán újra kiveszi, ez az életet jelenti. Így magyarázza Pál a dolgot (Róm. 6. 4.): "Mi Krisztussal

231

együtt eltemettettünk a keresztség által a halálba, hogy amiként Krisztus feltámasztatott a holtakból az Atya dicsősége által, azonképpen mi is új életre keljünk. Ezt a halált és ezt a feltámadást nevezzük új teremtésnek, újjászületésnek és lelki születésnek, amit nem kell csupán képiesen a bűn haláláról és a kegyelem életéről érteni, amint sokan szokták tenni, hanem a valóságos halálról és valóságos feltámadásról; mert a keresztség nem költemény. Sem a bűn nem hal meg, sem a kegyelem nem támad fel teljesen, míg a bűn teste, melyben ez életen át lakozunk, le nem rontatik, amint Pál ugyanott mondja. Mert ameddig testben vagyunk, a test kívánságai gerjednek és gerjesztetnek. Annakokáért, mihelyt hinni kezdünk, kezdünk egyszersmind meg is halni e világnak és élni Istennek a jövendő életben. Hogy a hit igazán és valóságosan halál és feltámadás legyen; vagyis ama lelki keresztség, melybe bemeríttetünk és melyből újra felmerülünk.

Hogy aztán a keresztségnek a bűn lemosását tulajdonítják, ez is helyes dolog, hanem színtelenebb e jelentés, mintsem hogy a keresztség igaz értelmét kifejezze, amely a halálnak és feltámadásnak inkább szimbóluma. Ez októl indíttatva jobb szeretném, ha a megkeresztelendőket egészen a vízbe merítenék, amint ezt az ige mondja és a titok jelenti. Nem mintha ezt szükségesnek tartanám, hanem mert szép volna, ha egy oly tökéletes dologgal tökéletes jegy is járna, aminthogy kétségkívül Krisztus is úgy szerezte azt. Mert a bűnösnek nem annyira megmosatnia, mint inkább meghalnia kell, hogy egészen új teremtéssé váljék, és hogy a Krisztus halála és feltámadása hasonlatosságát öltözze fel, mint kivel a keresztség által együtt hal és újra feltámad. Mert bárha azt is mondhatjuk, hogy Krisztus megmosatott a halandóságtól, amennyiben meghalt és ismét feltámadt; mégis csak bágyadtabb ez a kifejezés, mintha mondod: ő teljesen elváltozott és megújult. Tehát hatásosabb, ha a keresztséggel ezt jelezzük: mi teljesen meghalunk és ismét örök életre kelünk, mint ha a bűnök lemosásáról beszélünk.

232

Ebből ismét láthatod, hogy a keresztség szentsége, még mint jegy is, nem valami pillanatnyi, hanem állandóan megmaradó dolog. Mert bárha annak használata hamarosan véget ér is, mégis amit jelent, mind halálig tart az, sőt az utolsó ítéletre való feltámadásig. Mert ameddig csak élünk, mindig ugyanazt cselekesszük, amit a keresztség jelent, ti. meghalunk és feltámadunk. Meghalunk, mondom, nem csupán érzésben és lelkileg, amennyiben a bűnről és e világ hiúságairól lemondunk, hanem valósággal is kezdjük levetkezni ezt a testi életet és felölteni a jövendőt, úgyhogy ez a dolog igazán valóságos és testileges átmenetel e világból az Atyához.

Annakokáért őrizkednünk kell azoktól, akik a keresztség erejét oly kevésbe veszik és annyira becsülik, hogy kimondják, miszerint a kegyelem belénk öntetik ugyan a keresztségben, hanem aztán a bűn kirázza azt belőlünk, és így mintha csak a keresztség megsemmisült volna, egy egészen más útra kell térnünk, hogy a mennybe jussunk. Ezt a nézetet el ne fogadd, hanem a keresztség jelentését úgy értelmezd, hogy általa meghalsz és élsz, és azért nem folyamodhatol sem a bűnbánathoz, sem semmiféle más úthoz, hanem csakis a keresztség erejéhez; és ismét azt tedd, amit mint megkereszteltnek tenned kell, és amit a te keresztséged jelent.

A te keresztséged sohasem semmisül meg, ha csak kételkedés nem fog elő és üdvösségedhez nem akarsz megtérni. Egy időre elállhatsz a jegytől; ámde azért a jegy nem enyész el. Így hát szentségileg egyszer kereszteltettél meg; de a hit által mindenkor meg kell kereszteltetned, mindenkor meghalnod és újra életre kelned. A keresztség az egész testet egyszerre elnyelte és újra kiadta; így kell a keresztség erejének is a te egész életedet testestől, lelkestől elnyelnie és az utolsó ítélet napján újra kiadnia, a tisztaság és halhatatlanság ruhájába felöltözőben. Tehát mi a keresztség ereje és jegye nélkül sohasem szűkölködünk, hanem mindenkor jobban és jobban meg kell

233

kereszteltetnünk, mígnem az utolsó napon a jegy teljes valóságra válik.

Megérted immár, hogy mindaz, amit mi ez életben cselekszünk avégből, hogy a testet megöldököljük. és a lelket megelevenítsük, a keresztséggel függ össze. És minél rövidebb az élet, annál gyorsabban kell a mi keresztségünket teljességre vinnünk; és minél keservesebben szenvedünk, annál üdvösségesebben változunk át a keresztség hasonlatosságára. Innét van, hogy az egyház is akkor élte legboldogabb napjait, mikor a vértanúkat naponként öldösték és olybá vették, mint vágójuhokat. Mert akkoriban teljes hatalommal uralkodott az egyházban a keresztség ereje, melyről ma már tudomásunk sincsen az emberi cselekedetek és tanok sokasága miatt. Mert a mi egész életünknek keresztségnek kell lennie, és a keresztség jegyét és sacramentumát teljességre kell vinnünk, mivel mi minden mástól szabadon, egyedül a keresztségre vagyunk lekötelezve, vagyis a halálra és feltámadásra. Hogy a mi szabadságunk e dicsősége és a keresztség e tudománya jelenleg fogságba jutott: kinek köszönhetjük másnak, mint egyedül a római püspök zsarnokságának? aki, miként ez a pásztorhoz illő, elsősorban volna köteles mindenek közt tanítani és hirdetni e szabadságot és tudományt, amint Pál (I. Kor. 4. 1.) mondja: "Ember akként gondolkodjék rólunk, mint Krisztus szolgái és Isten titkainak sáfárai felől". Ámde ő csupán azt cselekszi, hogy dekrétumaival és jogaival elnyomja, és hatalma, zsarnoksága alatt fogságba fojtja azt. Ugyan édes, hát milyen jogon (ne mondjam, mily istentelenül és kárhozatosan mellőzi e titkok tanítását) lát a pápa törvényt mifelettünk? Ki adott neki hatalmat arra, hogy ezt a mi szabadságunkat rabigába verje, amelyhez a keresztség ajándékaként jutottunk? Egy dolog az (amint mondtam), amit nekünk életünkben végrehajtanunk kötelezettség, hogy megkereszteltessünk, vagyis hogy meghaljunk és a Krisztusba vetett hit által éljünk; egyedül ezt kellene kiváltképp a főpásztornak tanítani. Ámde most, hogy a hit immár

234

kihalt, a cselekedetekre és szertartásokra vonatkozó megszámlálhatatlan rendeletek miatt az egyháznak vége, a keresztség ereje és tudománya oda, és a Krisztusba vetett hit életre nem kelhet.

Annakokáért azt mondom, hogy nincs hatalma sem a pápának, sem a püspöknek, sem semmiféle embernek a keresztyén ember nyakába csak egy paragrafust is varrni, ha csak ő maga bele nem egyezik; és hogy ami más módon jön létre, az zsarnoki lélekből ered. Amiért is azok az imák, böjtök, adományok és általában mindaz, amit a pápa a maga számtalan és helytelen rendeleteivel megállapít és követel, részéről éppenséggel nem jogos követelmény és intézkedés, hanem megannyi merénylet a egyház szabadsága ellen. Innét van, hogy a jelenlegi papok ugyancsak elszánt védelmezői az egyház, illetőleg a kövek, a fák, a szántóföldek és adók szabadságának, mert hát ez idő szerint az egyházi javakat (ecclesiastica) tartják lelki javaknak (spiritualia); ámde épp ugyanazon hazug beszéd alapján az egyház igazi szabadságát nem csupán fogságba ejtik, hanem, a törököknél is különben, teljesen eltiporják az apostol ellenére, aki így szól: "Ne legyetek emberek szolgái (I. Kor. 7. 23.) Mert igazi értelemben akkor leszünk az emberek szolgái, ha hódolunk az ő zsarnoki rendeleteiknek és törvényeiknek.

Elősegítik és fokozzák ez istentelen és átkos zsarnokságot a pápa tanítványai, és takaródznak Krisztus ezen igazi értelmükből kiforgatott szavaival; "Aki titeket hallgat, az engem hallgat". (Luk. 10. 30.) Mert teli szájjal ezt a nótát fújják a maguk hagyományainak igazolására: holott Krisztus ama szavakat az apostolokhoz akkor intézte, mikor szétmentek az evangéliumot hirdetni s így hát azok egyedül az evangéliumra vonatkoztathatók. Ámde ők mellőzik az evangéliumot és a maguk meséivel helyettesítik azt; jóllehet Krisztus azt mondja (Ján. 1O, 5. 27): "Az én juhaim hallgatnak az én szavamra, de nem hallgatnak a más szavára". Az evangélium éppen azért maradt ránk, hogy

235

a pápák és püspökök Krisztus szavát hangoztassák - és íme ők a maguk szavát hangoztatják, mert hát szeretnék, ha ő rájuk hallgatnánk. És az apostol azt mondja: "nem azért küldetett, hogy kereszteljen, hanem hogy az evangéliumot hirdesse". (I. Kor. 1. 17.) Éppen azért senki sincs kötve a pápa tételeihez; nem is szabad rá hallgatni, csakis ha az evangéliumot és Krisztust hirdeti. Nem is hirdethet mást, csakis az egészen szabad hitet. Minthogy pedig Krisztus mondja: "Aki titeket hallgat, az engem hallgat" - miért nem hallgat hát a pápa másokra? Hiszen nem csupán Péternek mondja: "aki téged hallgat!" Végtére, ahol igaz hit van, ott szükségszerűleg a hit igéjének is meg kell lennie. Miért ne hallgathatna a hitetlen pápa néha-néha hívő szolgájára, aki a hit igéjének birtokában vagyon? Vakság, igen, vakság verte meg a pápákat.

Más, még szemtelenebb egyének pedig a pápának törvényhozó hatalmat tulajdonítanak, hivatkozva arra, ami Mát. 10, 19-ben írva vagyon: "Mindaz, amit megkötendesz stb." Holott Krisztus itt a bűnök megkötéséről és feloldásáról szól, nem pedig arról, hogy hogyan kelljen az egész egyházat fogságba verni és törvényekkel elnyomni. Így jár el mindenben ez a zsarnokság, hazugságai alapján Isten igéjét erőszakosan elcsűrvén s -csavarván. Azt ugyan megengedem, hogy a keresztyének az ily átkos erőszakot tűrni tartoznak, éppúgy, mint bármely más evilági erőszakot, mivelhogy Krisztus azt mondja: "Ha valaki téged jobb felől arcul üt, tartsd oda bal orcádat is". (Mát. 5. 39.) Ámde tiltakozom azellen, mikor az istentelen pápák azzal kérkednek, hogy ők ezt jogosan tehetik és hánytorgatják, hogy a keresztyénség dolgán ezzel a Babilonnal lendítenek, és e nézetüket mindenkire rátukmálják. Ha ők ezt istentelenségük és zsarnokságuk tudatában tennék, avagy azt mi, mint az ő erőszakukat szenvednők el, úgy bizonnyal azon dolgok közé sorozhatnók eljárásukat, amelyek hasznosak nekünk ez élet megöldöklésére és a mi keresztségünk beteljesítésére, és az elkövetett erőszakkal és igazságtalan-

236

sággal való dicsekvés tudata megmaradna számunkra. Ámde ők azt akarják, hogy így a mi szabadságunk tudata kihaljon belőlünk, hogy mi higgyük, miszerint az, amit ők tesznek, jól vagyon téve, és hogy jogtalan eljárásuk miatt őket se büntetés, se vád nem érheti. És bárha antikrisztusok, mégis azt akarják, hogy Krisztusként tiszteljük őket.

Csakis e szabadság és annak tudata után kiáltok, én és kiáltok azzal a vigasztalódással, hogy nincs jog, amelynek alapján a keresztyéneket bármely törvénnyel lehetne terhelni, jöjjön bár az emberektől avagy angyaloktól, csakis amennyiben ők maguk beleegyeznek; mert mi mindenektől szabadok vagyunk. És ha bármivel megterhelik, úgy viseljék el, hogy szabadságuk tudata sérelmet ne szenvedjen, hogy tudják és biztosra mondhassák, miszerint erőszakot követtek el rajtuk, és azt dicsekvéssel tűrjék, s csak attól őrizkedjenek, nehogy a zsarnok eljárását helyeseljék és a zsarnokság ellen zúgolódjanak. "Mert kicsoda az, mondja Szt. Péter (I. Pét. 3. 13.), aki tinektek árthatna, míg a jóban fáradoztok?" "A kiválasztottaknak kell, hogy mindenek javukra szolgáljanak". (Róm. 8. 28) Mégis, minthogy a keresztség e fenségét és a keresztyén szabadság e boldogságát kevesen ismerik, a pápa zsarnokságáról sem akarnak tudni, én rontok nekik és szabad lelkiismerettel azt mondom a pápának és az összes pápistáknak, hogy ha a maguk törvényeit és tételeit félre nem lökik és a Krisztus egyházának a maga szabadságát vissza nem adják és arra meg nem oktatják, felelősek lesznek mindazon lelkekért, akiket ez a nyomorult fogság romlásba dönt; és a pápaság valóban semmi más, mint Babilon és az igazi Antikrisztus birodalma. Mert ki "a bűn embere és a romlás fia" (II. Thessz. 2. 3.), ha nem az, aki az egyházban tanai és gyalázatos rendelései által a lelkek bűnét és romlását növeli, és mégis úgy ül ott az egyházban, mint Isten? Mindezt pedig bőségesen megcselekedte immár sok év óta a pápás zsarnokság, amely a hitet kiirtotta, a szentségeket homályba borította, az evangéliumot elnyomta, a maga nemcsak isten-

237

telen és lelketlen, hanem barbár és felette tudatlan törvényeit pedig a nyakunkba varrta és végtelenül megszaporította.

Annakokáért lásd meg a mi fogságunk nyomorúságát: "Mint lett pusztává a város, amelynek népe sok vala! Özveggyé lett. Aki a népeknek úrnője és országoknak királynője vala, annak most szolgálnia kell. Nincs senki, aki vigasztalná; barátai is elhagyták, minden társai megvetik" (Siralmak 1. 2). Annyi a rend, annyi a szokás, annyi a felekezet, annyi a foglalkozás, annyi a gond, annyi a cselekedet, amikkel mai nap a keresztyének küszködnek, hogy keresztségükről megfeledkeznek, és a sok sáska, hernyó és féreg miatt senkinek sem juthat eszébe, hogy megkereszteltetett, avagy hogy mit nyert vala a keresztségben. Nekünk ugyanis olyanoknak kellene lennünk, mint a megkeresztelt kis gyermekeknek, akik semmi gonddal és semmiféle cselekedettel sem terhelten mindenben szabadok, a fenséges keresztség által biztosak és boldogok; mert Krisztusban mi is folytonos keresztség alatt álló gyermekek vagyunk.

De felhozhatnák talán a mondottak ellen a kis gyermekek keresztségét, mint akik Isten ígéretét nem értik meg és a keresztség hitével sem bírhatnak, amiből az következnék, hogy vagy a hitet ne követeljük meg, vagy hiábavalónak tartsuk a gyermekek keresztségét. Erre azt mondom, amit mindenki mond, hogy a kis gyermekek segítségére jön a mások hite, ti. azok hite, akik keresztségre viszik őket. Mert amint az Isten igéje, ha hallgatják, oly hatalmas, hogy az istentelen szívet is megváltoztathatja, amely pedig nem kevésbé süket és fogékonytalan, mint bármely kis gyermek: azonképpen azon egyház imája által is, amely felajánlja a gyermeket, és hisz Abban, akinek mindenek lehetségesek, a kis gyermeket a beléje öntött hit megváltoztatja, megtisztítja és megújítja. Sőt azon sem kételkedem, hogy a felnőtt istentelen egyént is bármely szentség megváltoztathatja, ha az egyház imád-

238

kozik érette és őt Istennek felajánlja; mint ezt a gutaütöttről olvassuk az evangéliumban, aki más emberek hite által egészségessé lett. (Mát. 9. 1.). És ez ok miatt örömest megengedném, hogy az új szövetség szentségeinek kegyelmi hatását ne csak azoknál vegyük fel, akik semmiféle akadályt nem gördítnek azok útjába, hanem azoknál is, akik makacsul ellenük szegülnek. Mert mit ne győzhetne le az egyház hite és a hitteljes imádság, mikor azt tartjuk róla, hogy annak ereje által Szent István Pál apostolt megtérítette? Hanem ez esetben a szentségek nem a maguk erejéből művelik azt, amit művelnek, hanem a hit ereje által, ami nélkül (amint mondtam) semmit sem művelhetnek. [*]

Továbbá e pontnál felhozzák még ezt is: "Ha vajon a még meg nem született gyermek megkeresztelhető-e az esetben, ha valamelyik keze avagy lába már künn van az anyatestből?" Erre nézve meggondolatlanul ítéletet nem kockáztatok és beismerem tudatlanságomat. És én nem tudom, beérhetjük-e azzal, amit okul adnak, tudniillik, hogy a lélek a test minden részében egészben jelen van. Mert nem a lélek, hanem külsőképpen a test kereszteltetik meg vízzel; afelett sem akarok ítéletet mondani, amit mondanak, hogy "nem születhetik az újjá, aki még meg nem született", bárha erősen hajszolják e dolgot. Azért ezt a Lélek iskolájára bízom, és addig nem bánom, ha ki-ki a maga nézete mellett marad." [64]

Egyet csatolok még itt ehhez a ponthoz és adná

[64] A skolasztikus teológia, minthogy szabad mozgását a pápás egyház tekintélye megkötötte s így a tankérdések lényegébe nem hatolhatott, ehelyett azzal kárpótolta magát, hogy apró kazuisztikus kérdéseket vetett fel folytonosan, s ezeket a legnagyobb szőrszálhasogatással s a leglázasabb eréllyel tárgyalta. Ilyen kazuisztikus kérdés ez is, amelyet itt Luther felvet s amelynek eldöntését finom gúnnyal a skolasztikus doktorokra bízza. Ezzel egyúttal tisztán jelezte az álláspontját a skolasztika egész lélekölő s csak a külső kérgen rágódó, körmönfont kazuizmusával szemben.

[*] Luthernak ez a gondolatmenete saját alapállásával is ellenkezik, és a gyermekkeresztséggel egy darabka romanizmust őriz meg rendszerében. Mentségére szolgál neki és a magiszteriális protestantizmusnak, hogy később, amikor az összefüggések világosabbak lettek, az anabaptisták túlkapásai elriasztották őket attól, hogy a gyermekkeresztséget is elvessék. Az már kevésbé méltányolható, hogy ezt a gyakorlatot inkább azért tartották meg, mert így gond és fáradság nélkül lehetett egyháztagokat szerezni egy mégoly langyos és hitetlen közegben, ahol az emberek többsége csak kulturális vagy mágikus rítusnak tartja a gyermekek megkeresztelését. Ezen megszokás ellenében ma mind a római katolikus, mind a protestáns táborban messze hangzó figyelmeztetéseket hallhattunk: itt Karl Rahnertől, ott Barth Károlytól. [NF]

239

Isten, hogy erről mindenkit meggyőzhessek - tudniillik hogy minden fogadalmat teljesen meg kellene szüntetni és mellőzni; legyenek azok bár vallásos jelleműek avagy vonatkozzanak bár a búcsújárásra vagy bármely más cselekedet elkövetésére; és hogy vajha megmaradnánk a keresztség legvallásosabb és legnagyobb fáradsággal járó szabadságában. Ki sem lehet mondani, mennyire elvon a keresztségtől, és mennyire elhomályosítja a keresztyén szabadság tudományát a fogadalmakra vonatkozó, mostanában nagyon is ismeretes nézet; hogy fel se említsem azon lelkeknek mondhatatlan és számlálhatatlan veszedelmét, akiknek számát a fogadalmi láz és vakmerő meggondolatlanság napról-napra szaporítja. Ó, elvetemült pápák és boldogtalan pásztorok, kik nyugodtan hortyogtok és testi vágyaitoknak éltek "és a József nagy s végzetes romlásával mit sem törődtök"! (Ámos 6. 6.)

Bizony minden fogadalmat általános rendelettel meg kellene szüntetni, kiváltképpen az örök fogadalmakat; és mindenkit újból a keresztség fogadalmához visszaterelni, és szorgalmasan inteni, hogy senki se tegyen meggondolatlanul fogadalmat, senkit ne is nógasson fogadalomra, hanem ellenkezőleg: nehezítse és lassítsa a fogadalom útját. Mert nagyon is elég az a fogadalom, melyet a keresztségben tettünk, sőt több, mint amelynek megfelelhetünk, és elég dolgot ád az nekünk, ha csak ez egy fogadalmunkat álljuk. Ámde most "tengert és szárazföldet bejárunk, hogy minél több prozelitát fogjunk" (Mát. 23. 15.); megtöltjük a világot papokkal, barátokkal és apácákkal, és ezeket mind börtönbe vetjük az örökös fogadalmakkal. Itt találjuk azokat, akik disputálva hangoztatják hogy a fogadalmi cselekedet jobb és üdvösebb, mint a fogadalmon kívül vagy anélkül végzett cselekedet, és tudom is én, mennyivel nagyobb jutalommal leszen kitüntetve az emez felett. Ó, a vak és istentelen farizeusok és képmutatók, kik a cselekedet, a nagyság, sokaság és más minőség szerint mérik az igazságot és szentséget, melyet Isten bizony csak a hit szerint mér, mert

240

előtte a cselekedetek közt semmi más különbség nincsen, csakis amely a hit különbségéből adódik.

Ily nagyzó beszéddel biztosítják ez istentelen emberek a maguk koholmányának a tetszést és a követőket, és fújják nagyra az emberek cselekedeteit, hogy a csőcseléket magukhoz csalogassák, és azt nagyrészt e cselekedetek örve alatt hurcolják körül a hit nagy kárára, a keresztség elfeledtetésére és a keresztyén szabadság gyalázatára. Mert amennyiben a fogadalom törvény és kecsegtetés, ha a fogadalmak szaporíttatnak, szükségképpen szaporodnak a törvények és cselekedetek is. Ha pedig ezek szaporodnak, a hit kihal és a keresztség szabadsága fogságba kerül. S ők még ezzel az istentelen hízelgő beszéddel sem érik be, hanem némelyek még hozzáteszik, hogy a belépés valamely rendbe olyan, mint egy új keresztség, mely annyiszor újítható meg, ahányszor a rendbe való belépés szándéka újból megismételtetik. Így ezek a merő fogadalmakkal üzérkedő emberek egyedül a maguk számára foglalták le az igazságot, az üdvösséget és dicsőséget; a megkeresztelteknek éppen semmit sem hagyván meg, amiben hozzájuk hasonlíthatók volnának. A római püspök, minden vakhit e kútfeje, megerősíti, jóváhagyja és dicséri most ezt az életmódot hatalmas bullákkal és szabadalmi levelekkel; ámde a keresztség eszébe sem jut senkinek. És e külsőségekkel (amint mondtam) oda terelik az ingatag népet, ahová akarják, úgy hogy ezek a keresztségük iránt hálátlanok, elhitetik magukkal, hogy ők a maguk cselekedeteivel többre képesek, mint mások a maguk hitével. Azért az Isten is, aki e gonosz és fonák néppel szintén fonákul bánik el, és azok hálátlanságát és nagyzását, akik fogadalmakkal büszkélkednek, megbosszulja. Azt cselekszi, hogy ők fogadalmaikat nem teljesíthetik vagy csak nagy nehezen tarthatják meg, fogadalmaikba belevesznek, és a hit és keresztség kegyelmét sohasem ismerik meg. És mert az ő lelkük Istenben nem bízik, megrögzenek képmutatásukban és végre is az egész világ gúnytárgyává lesznek, amennyiben szün-

241

telenül hajhásszák az igazságot, és az igazságra mégsem jutnak el soha. Ezzel beteljesítik Ézsaiás szavát: "Az ország teli bálvánnyal." (Ézs. 2. 8.)

Mindazáltal nem akarom megtiltani avagy akadályozni, hogy valaki titkon, szabad akaratból valamely fogadalmat tegyen, nehogy a fogadalmakat teljesen megvessem és kárhoztassam. Ámde hogy ebből nyilvános életmód legyen, avagy az jóváhagyassék, azt mereven ellenzem. Elég, ha kinek-kinek megengedjük, hogy magára nézve fogadalmat tehessen saját kockázatára, ámde hogy az ily nyilvános fogadalmi életmódot dicsérjük, az, azt hiszem, úgy az egyháznak, mint az együgyű embereknek ártalmára volna. Először is: mert nem kis mértékben ellenkezik a keresztyén élettel, hiszen a fogadalom külső törvény és emberi hagyomány, sőt elbizakodottság; a törvényektől pedig az egyház a keresztség által szabad. Mert a keresztyén ember nincs kötve semmiféle törvényhez, csakis az istenihez. Továbbá: mert a szüzesség, engedelmesség és örökös szegénység fogadalmára nincs példa az Írásban, ez veszedelmes és senkinek sem ajánlható, még kevésbé hozható be, mint közönséges és nyilvános életmód, bárha én kinek-kinek tetszésére bízom, hogy a maga kárára tegye, amit akar. Mert a lélek egyesekben bizonyos dolgokat véghez visz, amelyek azonban közönséges példa avagy életmód gyanánt nem tekinthetők.

Sőt nagyon is tartok tőle, hogy ezek a szent fogadalmi módok azoknál divatosak, akikről Szt. Pál megjövendölte: "Támadnak képmutatásból hamis tanítók, akik megtiltják a házasságot, megvetik az eledelt, amit Isten teremtett, hogy hálaadással vegyük (I. Tim. 4. 2.) Ne hivatkozzék nekem senki Szt. Bernátra, [65] Ferencre, [66] Domokosra [67] és a többi rendalapítóra vagy szaporítóra.

[65] Bernát, clairvauxi apát (+ 1153) a zárdák ügyének reformátora, a második keresztes háború létrehozója, szónoki képességei s jámbor élete által egyaránt kiváló férfiú.

[66] Ferenc, ld. 112. o. 97. jegyzet

[67] Domokos ld. 113. o., 98. jegyzet

242

Mert rettenetes az Úr és csodálatosak az ő tanácsai az emberek fiain. Ő meg tudta tartani Dánielt, Ananiást, Azariást és Misáelt a babilóniai birodalomban az istentelenség közepette; [68] miért ne szentelhette volna hát meg ezeket is egy veszedelmes életmód körében, és miért ne igazgathatta volna őket a lélek különös cselekedeteivel; noha távolról sem akart ezzel mások számára példát állítani. Az is bizonyos, hogy közülük a maga fogadalma avagy vallási rendje révén egy sem üdvözült; hanem egyedül ama hit által, amely minket mindnyájunkat is üdvözít. Ezzel pedig semmi sem ellenkezik úgy, mint a fogadalmak külső szolgasága. No de maradjon e részben ki-ki a maga nézeténél; én, amibe belefogtam, azt tovább folytatom.

Minthogy én az egyház szabadságáról és a keresztség értékéről beszélek, oly tanácsot kell adnom, melyre a Szent Lélek tanításából jutottam. Azért azt tanácsolom: elsősorban az egyház elöljáróinak, hogy mindezen fogadalmakat vagy a fogadalmasok ezen életmódját szüntessék meg, avagy se jóvá ne hagyják, se nagyra ne becsüljék; avagy ha ezt tenni nem akarnák, tanácsolom mindazoknak, akik az üdvözülés biztosabb útjára óhajtanak lépni, hogy minden, különösen pedig a nagy és örökös fogadalmaktól tartózkodjanak, főleg a fiatalok. Ezt pedig először is azért tanácsolom, mert az ily életre az Írásban se bizonyság, se példa nincs, ez egyedül a pápák bulláinak (igen, valódi "bulláknak, azaz "hólyagoknak" [69] felfújt találmánya. Továbbá, mert képmutatásra vezetnek, a külső szín és ritkaság miatt. Ezekből sarjad a nagyzás és a közönséges keresztyén élet lenézése. És ha semmi más ok nem forogna fenn e fogadalmak mellőzése szempontjából, az az egy magában is elég fontos volna, hogy általuk a hiten és keresztségen nagy csorbát ütnek, és a cselekedeteket felmagasztalják, amik pedig kár nélkül fel nem magasztalhatók. Mert ezer között is alig akad egy, aki a cselekedeteket a rendben többre

[68] Vö. Dániel könyve 1.6,7; 3.19.

[69] Bulla latin szó, annyit is jelent, hogy "vízbuborék."

243

ne becsülné, mint a hitet. Ennek az őrültségnek folyománya, hogy az egyik jobb akar lenni a másiknál, azon az alapon, hogy egyesek szigorúbb, mások lazább életet (strictiores et laxiores) élnek, mint ők mondják.

Azért senkinek sem tanácsolom, sőt mindenkit óva intek attól, hogy valamely rendbe avagy papi hivatalba lépjen, hacsak tisztában nincs azzal, hogy a lelkészek vagy papok cselekedetei, bármily szentek és nagyok legyenek is különben, Isten színe előtt éppenséggel nem különböznek egy mezőn dolgozó földműves vagy egy háztartást vezető asszony cselekedeteitől; hanem, hogy Isten mindent a hit szerint mérlegel. Amint Jeremiás (6. 3.) mondja: "Uram, a te szemeid a hitet nézik". És Sirák (32. 27.): "Bármibe fogsz, bízzál Istenben teljes szívedből". Mert ebben áll Isten parancsolatainak megtartása. Sőt, gyakran megesik, hogy egy szolgának vagy szolgálónak házi és hitvány munkája kedvesebb, mint egy barátnak vagy papnak hit nélkül való minden böjtje és minden cselekedete. Minthogy tehát olyanformán van a dolog, hogy a fogadalmak manapság csak arra valók, hogy a cselekedeteket magasztaljuk és elbizakodottakká legyünk, félő, hogy sehol sem áll olyan gyenge lábon a hit és az egyház, mint éppen a papoknál, barátoknál és püspököknél; és hogy azok az igazi pogányok és képmutatók, akik magukat egyháznak vagy az egyház szívének, valamint az egyház lelkipásztorainak és kormányzóinak tartják, holott csak éppen ezek nem. És a közönséges keresztyén nép az az igazi nép. melyet a babiloni fogságba hurcoltak, melynek mindene foglyul esett, amit a keresztségben szabad ajándékként nyertünk; és nem maradt meg más, csak a földnek az a szegény és koldus népe, akiket ők, mint házas embereket, ugyan hitvány számba vesznek.

Ebből római püspök két kiváló tévelygését ismerhetjük meg. Az első, hogy ő a fogadalmak alól felmentvényt ád, és ezt úgy cselekszi, mintha az összes keresztyének közt egyedül neki volna meg ez a hatalma. Ekkora ennek az elvetemedett népnek a szemtelensége és vakmerősége. Pedig, ha vala-

244

mely fogadalom alól felmentvényt adhat, megteheti ezt bármely atyafi felebarátjával, és vele együtt ő maga adhat felmentvényt. Ha pedig felebarátom nem adhat felmentvényt, úgy a pápának sincs joga felmentvényt adni. Mert honnan is venné ezt a hatalmat? A kulcsokból? De hisz ezek mindnyájunkkal közösek, és csakis a bűnökre vonatkoznak (Mát. 18.). Minthogy pedig ők beismerik, hogy a fogadalmak isteni jog szerint valók, mit csalja és rontja hát a pápa a nyomorult lelkeket, isteni jog szerint adván a felmentvényt, holott aszerint felmentvényt adni nem lehet? Azt fecsegi ugyan a fogadalmak címéről és a fogadalmak feloldásáról (tit. de vot. et voti redem.), szólván, hogy ő a fogadalmakat megváltoztathatja; olyanformán, mint ahogy hajdan a régi törvényben a szamár elsőszülöttjét egy juhval ki lehetett cserélni. [70] Mintha bizony a szamár elsőszülöttje és a fogadalom, melynek megtartását mindenütt állandóan követelik, azonos dolgok volnának. Avagy, minthogy az Úr a maga törvényében a szamárért cserébe juhot rendel; tehát ugyanezen hatalma megvan a pápának is, aki ember, azon törvénynél, amely nem az övé, hanem az Istené. Ezt a rendeletet nem a pápa szerzette, hanem egy, a pápával kicserélt szamár, oly ostoba és istentelen az.

A másik tévelygés, hogy elrendeli a házasság felbontását abban az esetben, ha valaki közülük, bárha a másik fél akarata ellenére, kolostorba megy, és a házasság házastársi elhálás által még végre nem hajtatott. Ejnye, édes! mily Ördög súgta ezt a szörnyű dolgot a pápa fülébe? Isten megparancsolja, hogy a magáéból ki-ki jót tegyen (Efez. 4. 28.). Mert "Ő gyűlöli a rablott égőáldozatot", amint Ézsaiás (61. 8.) által hirdeti. Mármost a házastárs, egyik a másiknak a szerződésnél fogva hűséggel tartozik, és nem ura önmagának. Ily frigyet nincs jog, amelynek alapján felbonthatna, és amit ő a magáéból tesz, azt rablásformán, a másik akarata ellenére teszi. Vagy miért nem megy ezen

[70] Célzás II. Mózes 13. 13-ra.

245

szabály szerint kolostorba, s miért nem vétetik ott fel az is, aki teli van adóssággal, hogy kötelezettsége alól feloldassék, és így adott szavát megszeghesse? Ó, ti vakok! ti vakok! Mi a nagyobb? Az adott szót megtartani, amit Isten parancsol, vagy a fogadalmat, ami emberi találmány és koholmány. Te pápa! te a lelkek pásztora vagy és ti a Szent Írás doktorai, kik ilyesmit tanítotok? Aztán, mely okból is taníttok így? Azért, mert a fogadalmat nagyobbra becsülitek, mint a házasságot. Ámde ti nem a hitet, amely egyedül tesz naggyá mindent, nem azt, hanem a cselekedeteket teszitek naggyá, amik Isten előtt semmik; avagy mind egyformák, ha az érdem szempontjából vesszük.

Annakokáért nem kételkedem arról, hogy a jogos fogadalmak alól sem ember, sem angyal nem adhat felmentvényt. Hanem aziránt még nem vagyok egészen tisztában, hogy vajon a manapság szokásos fogadalmi dolgok csakugyan mind a fogadalmak közé tartoznak-e? Ilyenféle az az igazán nevetséges és bolondos fogadalom, amely szerint a szülők még meg sem született avagy igen zsenge, gyenge kis gyermeküket valamely rendbe avagy örök szüzességre ajánlják fel; holott bizonyos egy dolog, hogy ez éppen nem tartozik a fogadalmak közé. És Isten kigúnyolásának válik be inkább, mert olyasmit fogadnak, ami éppenséggel nem áll hatalmukban.

Áttérek a rendbeli népekre, kiknek hármas fogadalmukat [71] minél inkább vizsgálom, annál kevésbé értem; és csodálkozom azon, hogy honnét ered ez a szigorú fogadalmi kényszer. És azt még kevésbé értem: az életkor mely idejébe kell esniök e fogadalmaknak, hogy helyesek lehessenek és érvenyesek?

Tetszik nekem, hogy abban mindnyájan egyetértettek, hogy a kiskorúság idején tett fogadalmak érvénytelenek, bárha a gyermekek nagy részét e részben megcsalják, mint

[71] A szerzetesek hármas fogadalmat: paupertas (szegénység), castitas (nőtlenség, illetőleg erkölcsi tisztaság) és obedientia (engedelmesség, ti. az egyházi felsőség iránt).

246

akik úgy saját koruk, mint azon dolog iránt tudatlanok, amelyre nézve fogadást tesznek. Mert azoknál, akiket felvesznek, a kiskorúságot figyelembe sem veszik, amennyiben azokra, akik erre nézve vallomást tesznek, oly lelki nyomást gyakorolnak, úgy körülhálózzák, hogy utóbb beleegyezésük ki nem maradhat. Mintha bizony egy oly fogadalom, amely magában véve érvénytelen volt, idővel végre is érvényessé válhatnék.

Azt azonban bolond egy dolognak tartom, mikor a törvényes fogadalom határidejét mások állapítják meg, egy olyan egyén részére, aki azt az időt a maga számára nem tudta megállapítani. Azt se látom be, miért legyen érvényes a tizennyolcadik évben tett fogadalom és miért nem az a tizedikben vagy tizenkettedikben tett? Nem elégít ki az a felelet; hogy tizennyolcadik évében az ember testi kívánságainak tudatával bír. Hát hogy ha a huszadik vagy harmincadik évben is alig tud róluk, avagy talán a harmincadikban kevesebben ostromolják, mint a huszadikban? Vagy miért nem állapítják meg a szegénység és az engedelmesség határidejét is? Aztán mely időre teszed, mikor az ember fösvénységét és kevélységét érzi, mikor még a lélekben legnemesebbek is alig veszik észre ezen indulatokat. Azért egy fogadalom sem biztos és helyes addig, míg lelki emberekké nem lettünk, akkor pedig már fogadalomra többé nincsen szükségünk. Látod tehát, hogy ezek a dolgok nagyon bizonytalanok és nagyon veszedelmesek. Azért igen üdvösséges eljárás volna, hogy ha ezeket a fenséges életmódokat a fogadalmaktól menten egyes egyedül a lélekre bíznók, miként hajdan tették és éppenséggel nem csinálnánk azokból afféle állandósított életmódot. - De legyen elég a keresztségről és annak szabadságáról. Annak idején talán bővebben szólok a fogadalmakról, a aminthogy szinte szükséges volna ezt a dolgot külön értekezés tárgyává tenni. [72]

[72] Ezt az ígéretét be is váltotta Luther 1522-ben kiadott traktátusában, melynek címe: "Urtheil über Geistliche und Klostergelübde".

247

III.

A bűnbánat szentségéről.

Harmadsorban a bűnbánat szentségéről kell szólnunk. E dologban néhány értekezést és vitaírást adván ki, [73] igen sokak ellen intéztem támadást, s hogy mit tartok felőle, bőven kifejtettem. Most megismétlem, hogy a zsarnokságot leleplezzem, amely e részben nem kevésbé hatalmaskodik, mint az úrvacsora szentségénél. Mert e két szentség révén, minthogy itt a nyereségre és pénzkeresetre tér nyílik, a pásztorok kapzsisága hallatlanul fosztogatja a Krisztus juhait. Bárha, mint ezt imént a fogadalmaknál láttuk, a keresztség is szánalmas állapotba jutott a felnőtteknél, csak hogy a kapzsiság eszköze lehessen.

Az első és fő baj e szentségnél, hogy ezt a szentséget egészen eltüntették úgy, hogy nyoma sem maradt. Mert noha ez is, miként a másik kettő, az isteni ígéretből és a mi hitünkből áll, ők épp e kettőt semmisítették meg. Mert az ígéret amaz igéjét, amely szerint Krisztus mondja (Mát. 16. 19.): "Valamit megkötendesz stb." és (18. 23.): "Valamit megkötendetek stb." és (Ján. 20. 23.): "Akiknek megbocsátjátok bűneiket, azoknak meg vannak bocsátva stb." (mely igék által a bűnbánók hite költetik fel, hogy elnyerjék a bűnbocsánatot), ők a maguk zsarnoksága érdekében aknázták ki. Hiszen minden könyveikben, tanaikban és prédiká-

[73] Vö. Luther "Sermon von der Busse" c. beszédét, melyet 1519 decemberében adott ki, ajánlva Margit braunschweig-lüneburgi hercegnőnek.

248

cióikban nem arra törekedtek, hogy megmagyarázzák, hogy milyen ígéret tétetik ez igékben a keresztyéneknek, hogy mi az, amit hinniök kell, és mi az, ami vigasztalásukra szolgál; hanem, hogy mely mértékben érvényesíthetik erőszakos hatalmukkal a maguk zsarnokságát, úgyhogy végre egyesek a mennyei angyaloknak is kezdtek parancsolgatni, és hallatlan és őrült elvetemedettséggel kérkednek, hogy az ő hatalmuk ezen igék alapján mennyre és földre kiterjed, hogy hatalmuk van kötni a mennyben is. [74] Szóval éppenséggel nem a nép üdvösséges hitét hirdetik, hanem fecsegnek a pápák zsarnok hatalmáról. Holott Krisztus a hatalomról semmit, hanem csakis a hitről szól.

Krisztus ugyanis nem birodalmakat, nem hatalmasságokat, nem uraságokat, hanem szolgálatokat rendelt a maga egyházában. Amint Szt. Páltól tanultuk, aki így szól: "Úgy ítéljen felőlünk minden ember, mint Krisztus szolgái és Isten titkainak sáfárai felől" (I. Kor. 4. 1.) Azért, valamint ott, ahol így szól: "Aki hiszen és megkeresztelkedik, üdvözül", a megkeresztelendők hitét ébreszti fel, hogy az ígéret ezen igéje által bizonyosak legyünk, hogy ha megkeresztelkedünk és hiszünk, akkor üdvözülünk, - mert itt éppenséggel semmi szó sincs hatalomról, hanem csakis a megkeresztelendőkre tartozó szolgálatról: ugyanúgy itt is, mikor azt mondja: "Valamit megkötendesz stb.", a bűnbánó hitét ébreszti fel, hogy az ígéret emez igéjéből bizonyos legyen az iránt, hogy ha feloldoztatik és hisz, valósággal fel van oldozva a mennyben is. Mert itt sincs egy szó sem a hatalomról, hanem csak a feloldozó szolgálatáról. És elég csodálatos, ami ezekkel a vak és nagyzó emberekkel történt, hogy a keresztség ígéretét is nem aknázták ki zsarnokságuk érdekében; vagy ha ugyan ezt nem cselekedték meg, miért merészelték megcselekedni azt a bűnbánat ígéretével. Hiszen mindkét esetben ugyan-

[74] Ezt mondja VI. Kelemen pápa (1342-1352), ld. Extravag. Lib. V. Tit. IX. Cap. 2.

249

azon szolgálat, ugyanazon ígéret és ugyanazon szentség dolgáról van szó, úgyannyira, hogy ha nem tagadható, hogy a keresztség nem csupán Péterre tartozik, a kulcsok is csak istentelen zsarnokság alapján foglalhatók le egyedül a pápa számára.

Hasonlóképpen, mikor azt mondja: "Vegyétek, ez az én testem, amely tiérettetek adatik; ez a pohár az én véremben stb." az élvezők hitét ébreszti fel, hogy ez igékkel a hit által lelküket megerősítse és bizonyosak legyenek aziránt, hogy ha esznek, veszik a bűnök bocsánatját. És itt sincs szó a hatalomról, hanem csakis a szolgálatról. De a keresztség ígérete még úgy-ahogy legalább a kis gyermekek számára megmaradt, a kenyér és pohár ígérete azonban odalett, és a kapzsiság szolgálatába állt; a hitből cselekedet és a testamentumból áldozat lőn. A bűnbánat ígérete pedig egy oly iszonyatos zsarnoksággá változott át, hogy a világi hatalom sem fogható hozzá.

S még ezzel sem érte be a mi Babilonunk. A hitet is úgy kiirtotta, hogy szemtelen pofával odaállt és tagadta, hogy e szentségnél a hit szükséges volna. Sőt antikrisztusi elvetemedettséggel eretnekségnek bélyegezte, hogyha valaki e szentségnél a hit szükségességét hirdetni merte.

Mi többet tehetett a zsarnokság és mit nem tett meg? "Bizony a babiloni vizeknél ülünk és sírunk, ha Sionról emlékezünk. Hárfáinkat a füzekre aggatjuk". (137. Zsolt. 1. 2.) Az Úr átkozza meg e vizeknek ezen meddő füzeit, Ámen.

Minthogy tehát az ígéretet és a hitet elhomályosították és elforgatták, - lássuk immár, mivel pótolták azokat.

A bűnbánatnak három részét különböztetik meg: a töredelmet (contritio), a gyónást (confessio) és az elégtételt (satisfactio); úgy azonban, hogy ami jó volt mindenikben, azt elpárologtatták, és helyébe csempészték a maguk önkényét és zsarnokságát.

Elsőbben is a töredelemről úgy tanítottak, hogy azt az ígéret hitének fölébe helyezték és ennél különbnek minő-

250

sítették, mint olyat, amely nem a hit cselekedete, hanem ami érdem. Sőt a hitre éppenséggel nem is gondolnak.

Mert annyira csüngnek a cselekedeteken és az Írás ama példáin, amelyekből kiolvasható, hogy sokan a kegyelmet szívük töredelméért és megalázkodásáért nyerték meg. Ám a hitet nem veszik, észre, amely ily töredelmet és szívfájdalmat munkál. Miként a ninivebeliekről (Jónás 3. 5.) írva vagyon: "A ninivebeliek hittek Istenben és böjtöt hirdetének stb." Akik pedig még ezeknél is merészebbek és gonoszabbak, kieszelték a kis vagy féltöredelmet, latinul attritio-t, mint amely a kulcsok (általuk nem is ismert) ereje által válnék igazi töredelemmé. Ezzel a féltöredelemmel (attritio) a hitetleneket és istenteleneket ajándékozták meg, hogy így az egész töredelem köddé foszoljon.

Ó, Isten rettentő haragja ! Hát ilyesmit is lehet tanítani Isten egyházában! A hit és annak cselekedete kihaltával, így merülünk hát bele biztosan az emberek tanaiba és bárgyú képzeteibe, sőt el is veszünk bennük. Nagy dolog a gyötrődő szív (Ézsaiás 57. 15), és csakis oly hitből támad, amely lángol az ígérettől és az isteni fenyegetéstől; amely Isten változhatatlan igazságára tekint, attól reszket, megretten, és a lelkiismeretet összemorzsolja, újra felemeli és megvigasztalja, és összemorzsoltan is megtartja. Úgyhogy Isten fenyegetése a gyötrődés oka, és az ígéret igazsága a vigasztalódás oka, ha hiszünk - és e hittel az ember a bűnök bocsánatját megnyeri. Azért mindenekelőtt a hitet kell tanítani és életre kelteni. Ha a hit megvan, úgy a gyötrődés és vigasztalás okvetlenül bekövetkezik.

Amiért is, bárha mondanak valamit, akik azt tanítják, hogy a bűnök számbavétele és megvizsgálása vezet gyötrődésre, mégis veszedelmes és helytelen a tanuk, amennyiben előre nem tisztázzák a gyötrődés okát és elvét, tudniillik az isteni ígéret és fenyegetés változhatatlan hitébresztő igazságát, hogy ebből megértenék, miszerint sokkal nagyobb gondot kell fordítaniok az isteni igazságra, amely megalázza és felmagasztalja őket, mint bűneiknek sokaságára, amik, hogyha Isten igazsága nélkül veszik azokat számba, inkább megújulnak, növelik a gonosz kívánságot, semmint hogy gyötrődésre vezetnének. Nem is szólok arról az elviselhetetlen teherről, melyet reánk raktak, tudniillik hogy minden bűn miatt gyötrődjünk, holott ez lehetetlenség mikor mi bűneinknek csak a kisebb részét ismerhetjük meg; és végre még a jó cselekedetek is bűnöknek bizonyulnának, amint (143. Zsolt. 2.) írva vagyon: "Uram! ne szállj perbe a te szolgáddal, mert egy élő sem igaz teelőtted". Elég ugyanis, ha azokat a bűnöket bánjuk meg, amelyek lelkiismeretünket szorongatják és gyötrik, és amelyeket könnyen emlékezetünkbe idézhetünk. Mert aki igen gyötrődik, az kétségkívül kész minden bűnét megbánni és félni, és meg fogja bánni és iszonyodni fog azoktól, ha később tárják is fel előtte.

Azért ne bizakodjál a te gyötrődésedben, és ne tulajdonítsd a te bánatodnak a bűnök bocsánatát. Mert az Isten nem ezt veszi számba nálad, hanem a te hitedet, mellyel az ő fenyegetésében és ígéretében hittél, amely benned ily bánatot művelt. És éppen azért ezt ne a te buzgóságod számlájára írd, amellyel összeolvastad bűneidet, hanem mindazt, ami jó vagyon a bűnbánatban, tudd be Isten igazságának és a mi hitünknek.

Minden egyéb - cselekedet és gyümölcs, ami önként következik, és nem tesz senkit kegyes emberré, hanem végrehajtja azokat a már kegyes ember, a Isten igazságába vetett hit által. "Így füst szállt fel orrából és emésztő tűz szájából; a hegyek alapjai megrendültek és ingadozának, mikor haragra gyúlt", mint a 18. Zsolt. 8. 9. olvassuk. Első a fenyegetéstől való megrettenés, mely az istenteleneket lángra gyújtja; ha aztán a hit ezt a félelmet, mint a gyújtós a tüzet megfogja, úgy beáll a bűnbánat, mint füst stb.

De a töredelem nem annyira a zsarnokság és kapzsiság, mint inkább általában az elvetemedettség és mételyes tan átkát nyögte. A gyónás és elégtétel azonban a haszonlesés és hatalom gazdag aranybányájává lett.

252

Beszéljünk először is a gyónásról. Semmi kétség, hogy a bűnök meggyónása szükséges és Istentől is meg van parancsolva. (Mát. 3. 6.): "Megkereszteltetének Jánostól a Jordánban és megvallották bűneiket". (I. Ján. 2. 9.): "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz az Isten, aki bűneinket megbocsátja. Ha azt mondjuk, nincsen bűn mibennünk, hazuggá tesszük őt, és nincsen bennünk az ő igéje". Ha ugyanis a szenteknek sem szabad bűneiket tagadni, menynyivel inkább szükséges, hogy megvallják bűneiket azok, akiket nyilvánvaló és nagy bűnök terhelnek. De az elrendelt gyónás mellett leghatalmasabb bizonyíték Mát. 18. 15., ahol is Krisztus így oktat minket: "Ha a te atyádfia vétkezik ellened, vádold be a gyülekezet előtt, hogy bűnhődjék; és ha nem hallgat arra, ki kell őt zárni a gyülekezetből". Ámde a büntetést akkor hallja meg, hogyha bűneit beismeri és meggyónja, és a büntetésnek önként alá veti magát.

A titkos gyónás pedig, amely most szokásban vagyon, bárha az Írásból nem is igazolható, mégis csodálatosképpen nagyon tetszik nekem, és hasznos is, szükséges is, és nem szeretném, ha megszűnnék; ellenkezőleg: örülök, hogy megvan a Krisztus egyházában, mert a gyötrődő léleknek egyedüli orvossága. Hiszen, mikor testvérünk előtt megnyílik a lélek, és mindazt a rosszat, ami benne rejtőzik, híven feltárja, testvérünk ajkáról felénk hangzik a vigasztalásnak igéje, úgy, mintha Istentől jönne; és azt ha hittel befogadjuk, békességet lelünk Isten irgalmasságában, aki testvérünk által szól hozzánk. Azt kárhoztatom csak, hogy ezt a gyónást a pápák zsarnokságuk és pénznyúzásuk eszközévé tették. Mert ők a titkos bűnöket maguknak tartják fenn, és megparancsolják, hogy azokat aztán olyanoknak gyónják meg, akiket ők e célból megjelöltek és kirendeltek. Ezzel gyötrik az emberek lelkiismeretét, és csak püspökök akarnak lenni; a püspököket megillető igazi kötelességeket pedig, aminők az igehirdetés és a szegények gondozása, egészen megvetik. Sőt ezek az elvetemedett zsarnokok kiváltképpen azon bűnöket tartják fenn a maguk számára,

253

amelyek a legjelentéktelenebbek. Ám a nagy bűnöket a közönséges papoknak hagyják. Effélék ezek a nevetséges és költött dolgok az Úrvacsorájáról szóló bullában. [75]

Sőt, hogy még nyilvánságosabb legyen az ő utálatos elvetemedettségük, azokat a bűnöket, amelyek Isten tisztelete, a hit és az első parancsolat ellen valók, nemcsak hogy nem tartják fenn maguknak, hanem tanítják és helyeslik is. Ilyenek a búcsújárások, a szentek visszás tisztelete, a szentek hazug legendái, a cselekedetekbe vetett különféle bizodalom s azok gyakorlata, és a külső szertartások, amik által az Istenbe vetett hit kihal és a bálványozás erőre kap. Amint manapság látjuk, hogy nincsenek más püspökeink, csak amilyeneket egykor Jeroboám Dánban és Bételben beállított, aranyborjúk szolgái (I. Kir. 12. 28. s köv.), akik a hitről, Isten törvényéről és mindarról, ami Krisztus nyája legeltetésére tartozik, semmit sem tudnak, hanem csupán a maguk koholmányaihoz terelik űzve-hajtva, rémítgetve a népet.

És bárha tanácslom, hogy a fenntartott cikkeknek ezt az erőszakos hatalmát tűrjük és szenvedjük el, amint Krisztus is rendelte, hogy minden zsarnokságot szenvedjünk el, és arra tanított minket, hogy e pénznyúzásnak is engedjünk: mégis tagadom, hogy ily fenntartott hatalmuk volna, és nem is hiszem, hogy azt egy betűvel is tudnák igazolni. Én azonban bizonyítom az ellenkezőt.

Először is Krisztus (Mát. 18. 15.) a nyilvánvaló bűnökről azt mondotta, hogy atyánkfia lelkét megnyertük, ha megdorgálva reánk hallgat; és nincs szükség rá, hogy őt a gyülekezetnek átadjuk, csak ha nem akarna ránk hallgatni. És így a bűn az atyafiak közt megjavítható; mennyivel inkább törölhetők hát el a titkos bűnök, ha egyik atyafi a másiknak megvallja bűnét, úgy hogy semmi szükség azt a

[75] A "Coena Domini"-bulla. Ld. 101. o. 77. jegyzet. VIII. Orbán pápa által (1623-1644) véglegesített s máig is érvényes [*] és évről-évre felolvasott formájában, német nyelvre fordítva olvasható Dr. Zimmermann Károly "Die reformatorischen Schriften Dr. Martin Luthers" című gyűjteményes kiadásában. (Darmstadt, 1846 s köv. évek) II. kötet 116-123. o.

[*] Dr. Karl Hase Protestáns polemikája szerint a felolvasás már 1870-ben sem volt szokásban (Ő maga egy alkalommal személyesen volt jelen), és ha a protestáns vitairodalom mégis az ellenkezőjét állítja, az félreértésen alapul.

254

gyülekezetnek, vagyis a főpapoknak és papoknak (miként ők mondogatják és magyarázzák a dolgot) bemondani. E nézet mellett Krisztus más igéit is idézhetjük bizonyságképp, mint aki ugyanazon helyen (Mát. 18. 18.) így szól: "Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen; és amit megoldoztok a földön, a mennyben is oldozva lészen". Ezt mindenkinek és minden egyes keresztyén embernek mondja. Mert viszont hasonlóképp azt is mondja: "Továbbá azt mondom nektek: Ha ketten közületek egy akaraton lesztek a földön, mindazt, amit kértek, megadja nektek az én Atyám, aki a mennyben van". (Mát. 18. 19). Ha tehát valamely atyafi a másik előtt feltárja a maga titkait és bocsánatért esd, az atyjafiával a földön bizonnyal egyetért az igazság dolgában, ami Krisztus. Erre vonatkozólag Krisztus ugyanott fentebbi szavait megerősítve még világosabban mondja: "Bizony, bizony mondom néktek, ahol ketten avagy hárman egybegyűltök az én nevemben, közöttetek vagyok". (Mát. 18. 20).

Annakokáért nem kételkedem azon, hogy a maga titkos bűnei alól fel vagyon oldozva az, aki azokat vagy maga önként megvallja, vagy megbűnhődve azokért, bocsánatért esd és megjobbul magánosan bármely testvére előtt, dühöngjön bár ezellen a pápai hatalom. Mert Krisztus minden egyes hívőnek megadta a nyilvános feloldozás hatalmát. Ezt még egy kis érvvel is pótolom. Ha a bűnök bármely fenntartása érvényes volna, úgyhogy azok elengedése nélkül senki sem üdvözülhetne, ekkor éppen a fentebbi dolgok akadályoznák leginkább az üdvösséget, maguk a jó cselekedetek ti. és a bálványozás, amiket ma a pápák tanítanak. Hiszen ha azt a legsúlyosabb bűnök nem akadályoznák, mennyivel kevésbé azok a dőre módon fenntartott könnyebb bűnök. E szörnyűséges dolgokat az egyházban a tudatlan és vak pásztorok hozzák forgalomba.

Azért figyelmeztetni szeretném ezeket a babiloni fejedelmeket és bethaveni püspököket, [76] hogy a bűnök bármely

[76] Bethaven (= bálványok háza); így nevezi Hóseás próféta (4,15; 5,8; 10,5.) Béthel városát, mely Sikhem és Jeruzsálem között feküdt, s amely nevének megcsúfolásával (Beth-El = Isten háza) bálványozásáról lett hírhedtté.

255

fenntartott eseteitől álljanak el. Továbbá, hogy a titkos bűnök meghallgatásának jogát hagyják szabadjára minden testvérnek, hogy a bűnös a maga bűneit annak gyónhassa meg, akinek akarja: kérjen bocsánatot és vigasztalást, vagyis kérje Krisztus igéjét felebarátjától. Mert ezzel az ő erőszakoskodásukkal semmi mást nem érnek el, mint hogy a gyengék lelkiismeretét megtévesztik, a maguk elvetemedett zsarnokságát megerősítik, és az atyafiak bűneiből és kárából a maguk kapzsiságát kielégítik. Így azután kezeiket a lelkek vérével beszennyezik, és a fiak a szülőktől elnyeletnek, és Efraim elnyeli Júdát, és Szíria Izraelt, kitátott szájjal, mint Ézsaiás mondja (9. 21.).

E bajokat tetézték más körülményekkel, ti. leleményes és enyhe népek kigondolták a bűnök anyáit, testvéreit, leányait, sógorait, ágait és gyümölcseit, a bűnöknél is, mint valamely rokonság és sógorság fájánál: ennyire termékeny az istentelenség és tudatlanság. Ez az ő koholmányuk ugyanis (bármely gazfickó eszelte is ki) nyilvános törvénnyé lett, mint sok más egyéb. Úgy őrködnek Krisztus egyháza felett a pásztorok, hogy mindazt, ami babonát vagy új cselekedetet ezek a hóbortosabbnál hóbortosabb fogadalmasok megálmodtak, azonnal forgalomba hozzák, bűnváltókkal ékesítik és bullákkal erősítik meg. Csak az van még hátra, hogy meg is tiltsák Isten népének az igaz hitnek és a szabadságnak megőrzését. De mi közössége a szabadságnak a babiloni zsarnoksággal?

Én azonban tanácslom, hogy a bűnöknek bármely körülményeiről legyen szó, ezeket tisztára elvessük. A keresztyéneknél nincs több, csak egy körülmény, s ez az, hogy testvérünk vétkezett, mert a keresztyén testvérséggel egy személy sem hasonlítható össze, és nem is vezet másra a körülmények, a helyek, az idő, a napok, személyek vagy ezekhez hasonló más, nagyra fújt babonák számbavétele, mint hogy dicsőít oly dolgokat, amelyek semmisek, olyanok

256

nak hátrányára, amelyek minden. Mintha bizony volna fontosabb és nagyobb dolog a keresztyén testvériség dicsőségénél! Így kötöznek ők minket a helyekhez, napokhoz és személyekhez, hogy ekként letűnjék a testvéri név képzete, és hogy a szabadságot szolgasággal cseréljük fel mi, akikre nézve minden nap, hely, személy és mindaz, ami külsőség, egyenértékű.

Az elégtételről, bármely ügyetlenül tárgyalják is ők azt, én bőven szólottam, a bűnváltóval kapcsolatosan, amellyel csúfosan visszaéltek a keresztyének testi és lelki romlására.

Először is azt tanították róla, hogy a nép az igazi elégtételt nem fogja fel soha, amely is az élet megújítása. Továbbá úgy adják ki és oly szükséges dologgá teszik, hogy a Krisztusban való hit számára helyet nem hagynak, és szánalmasan meggyötrik a bizonytalansággal az emberek lelkiismeretét, úgyhogy az egyik Rómába futkos, a másik ide, a harmadik oda, emez Chartreuse-be, [77] az meg más helyre; egyik korbáccsal ostorozza magát, a másik böjttel, virrasztással kínozza testét; egyhangú butasággal mondják mindnyájan: Íme, ott a Krisztus, itt a Krisztus és az Isten országa, amely bennünk vagyon, [78] és vélik, hogy az az ő szabályszerű magaviseletük által jő el. Óh római szék, borzasztó csodadolgok eredtek tőled és a te gyilkos törvényeidből és szokásaidból, amikkel te az egész világot úgy megrontottad, hogy ők hiszik immár, hogy Istennek bűneikért cselekedeteik által tesznek eleget; aki csakis a gyötrődő szív hitével éri be; és tiéd az érdem, hogy e bomlás miatt a hit nemcsak hogy elnémult, hanem te el is nyomod azt, csak hogy a te telhetetlen piócáidnak legyen kikhez így szólniok: ide vele, ide vele! [*] és a bűnöket eladják.

Ezek között akadtak egyesek, akik az emberi lelkek kétségbeejtése végett minden fogást kieszeltek és ez ok

[77] Carthusia, Chartreuse francia puszta, Grenoble mellett, ahol Bruno 1084-ben a szigorú rendszabályairól híressé lett karthauzi rendet alapította.

[78] Máté 24. 23, Lukács 17. 21.

[*] Péld. 30. 15

257

miatt oda nyilatkoztak, hogy a gyónónak mindazon bűnöket újból fel kell sorolnia, amikért még nem tett eleget, noha ezt meg kellett volna tennie. És mire nem vetemednének, kik egyenesen avégre születtek, hogy mindent tízszer ejtsenek fogságba? Továbbá, hányan vannak abban a nézetben, hogy ők az üdvösség állapotába jutnak, és bűneikért eleget tesznek, mihelyt a paptól kiszabott imácskát csak úgy szájjal lepergetik, bárha azonközben eszük ágába se jut, hogy életüket megjobbítsák? Mert ők azt hiszik, hogy a gyötrődés és gyónás pillanatában egész életük megjobbult; csakis az van még hátra, hogy a már elkövetett bűnökért tegyenek eleget.

De hogyan is gondolkodhatnának másként, mikor jobb tanításban nem részesülnek? Itt éppenséggel nem gondolnak a test megöldöklésére; itt nincs érvénye Krisztus ama példájának, midőn feloldozta a házasságtörő nőt, mondván neki: "Eredj el és többé ne vétkezzél", (Ján. 8. 11.) és ezzel vállára teszi a keresztet, hogy testét megöldökölje. E visszás nézetre nem csekély okot szolgáltatott, hogy mi a bűnösöket feloldozzuk, mielőtt az elégtételt megadnánk. Innét van, hogy inkább aggasztja őket a megadandó elégtétel, ami folyton tart, mint a bűnbánat, melyről azt tartják, hogy a gyónás alatt véget ér, holott épp ellenkezőleg a feloldozásnak, miként ez az ősegyházban történt, azután kellene következnie, mikor az elégtétel már megadatott, hogy így a cselekedet megszűntével a hitben és az élet megújításában annál inkább gyakorolnák magukat.

De legyen elég ennyi azon dolgok ismétléséből, mikről a bűnváltóról szóló könyvecskében bővebben értekeztem. És legyen elég egészben véve ennyi, erről a három szentségről, miket sok rossz könyv, teológiai és jogi szempontból, tanít és nem tanít. Valamit kell még mondanunk a többi szentségekről is, nehogy azt higgyék rólam, hogy én azokat ok nélkül vetettem el.

258

IV.

A bérmálásról. [79]

Csoda előttem, mi jutott eszükbe, hogy a bérmálás szentségévé tették a kézrátételt, ami által, olvassuk, hogy Krisztus a kisdedeket megillette, az apostoloknak a Szent Lelket adta, presbitereket avatott és betegeket meggyógyított, miként Szt. Pál Timóteusnak írja (I. 5. 22.): "A kezeket senki se tegye fel hamar". Miért nem csináltak a kenyér szentségéből bérmálást, hiszen írva vagyon, Apost. csel. 9. 19: "Mikor evett, megerősödék" és a 104. Zsolt. 15. v. "És a kenyér az ember szívét erősítse". Hogy így a bérmálás a három szentséget foglalja magában, az úrvacsorát, a papi rendet és a bérmálást magát. Ha pedig mindaz szentség, amit a tizenkét apostol tett, miért nem csináltak sokkal inkább az igehirdetésből szentséget? Nem azt mondom én, hogy a hét szentséget elvetem, hanem tagadom, hogy azokat a Szentírásból igazolni lehetne. És vajha a kézrátétel úgy volna meg az egyházban, amint az apostolok idejében volt: bizony mindjárt bérmálásnak (confirmatio), avagy gyógyításnak (curatio) nevezhetnők. De abból nem maradt meg más, csak amit mi magunk kigondoltunk, hogy a püspöki hivatalnak alapot teremtsünk, nehogy az minden tisztelet

[79] A konfirmáció a confirmare = megerősíteni (a hitben) szóból származik. A latin firmare szóból lett a német Firmung, s a magyar bérmálás is. Mint szentség még csak a XI. században kerül felszínre, s e jelentőségében végleg a tridenti zsinat (összejött Luther halála évében, 1546-ban) erősítette meg. Nemcsak gyermekeket, de felnőtteket is bérmáltak, akik a szentséget még nem vették.

259

nélkül szűkölködjék. Mert minekutána a munkával járó (negotiosa) szentségeket azon a címen, hogy jelentéktelenebbek, az alsóbb papságra bízták (mert hát mindazt, amit az isteni felség rendelt, kell hogy az emberek megvessék), helyénvaló volt, hogy kitaláljunk valami könnyebbet, ami azoknak a finom és nagy uraknak nehezükre ne essék, és amazokat mint silányabbat az alsóbbrendűekre bízzuk. Mert amit az emberi bölcsesség rendel, helyén való, hogy azt az emberek nagy becsületben tartsák. Tehát, amilyenek a papok, olyan legyen a szolgálatuk és hivataluk is. Mert a püspök, aki nem prédikál és lelkeket nem gondoz, mi egyéb, mint bálványisten a világon, akinek csak a neve és alakja a püspöké? Ám mi ehelyett most követeljük az Istentől rendelt szentségeket; hogy azonban a bérmálást is ezek közé sorozzuk, arra semmi okunk. Mert valamely szentség szerzéséhez minden előtt az isteni ígéret kívántatik, ami által a hit gyakoroltatik.

De hát sehol semmi nyoma, hogy Krisztus a bérmáláshoz valami ígéretet csatolt volna, bárha kezét sokakra vetette, és Márk utolsó fejezetében 8. v.), a többiek közt ott van: "A betegekre kezeiket teszik és azok meggyógyulnak" Ezt azonban senki sem vette szentségszámba, és nem is veheti. Azért teljesen elég, ha a bérmálást az egyház szokásának vagy sacramentalis ceremóniának tartjuk, s éppúgy tárgyaljuk, mint más ceremóniákat, teszem a szentelt vizet [80] és más egyebet; mert ha minden teremtés megszenteltetik ige és imádság által, miért ne lenne megszentelhető sokkal inkább azok által az ember, amik azonban, minthogy Isten ígéretével nem kapcsolatosak, a hit szentségének nem nevezhetők, mivelhogy üdvösséget nem szereznek. Ámde a szentségek megtartják azokat, akik Isten ígéretében hisznek.

[80] A szentelt víz behozatala még a IV. századból való s nyilván azon szokásból ered, hogy a keresztvizet egész évre "megszentelték."

V.

A házasság szentségéről.

A házasságot nemcsak, hogy minden szentírási alap nélkül tartják szentségnek, hanem hasonló ürügy alatt, mint amely címen annak szentségével kérkednek, valóságos torzképet csináltak belőle, amiről lesz némi mondanivalónk.

Említettük már, hogy minden sacramentumban benne foglaltatik az isteni ígéretnek Igéje, amelyben hinnie kell annak, aki a jegyet veszi; s hogy e jegy maga szentséggé sohasem lehet. Nos hát azt, hogy ha valaki feleséget vesz, Istentől valami kegyelmet is nyer: nem találjuk (az Írásban) sehol. A házasság jegyét sem rendelte Isten; mert nem olvassuk, hogy azt Isten azért alapította volna, hogy valamit jelentsen, jóllehet minden szemmel látható cselekmény úgy érthető, mint allegorikus külsőség, mely a láthatatlan dolgokat példázza. Ámde azért ily allegorikus külsőségek éppen nem sacramentumok, amennyiben tudniillik itt a szentségekről van szó.

Ennélfogva, minthogy a házasság a világ kezdetétől fogva létezett, s ma is érvényben van a hitetlenek között, nincs kényszerítő ok, amely miatt azt az új törvény sacramentumának mondhatnók, mely egyedül az egyház körére szorítkoznék. Mert bizony az ősapák házassága mivel sem volt kevésbé szent, mint a miénk; hasonlóan a hitetlenek házassága is csak éppoly valódi és igaz, mint a hívőké; ám azért szentségnek éppen nem tekinthető. Hiszen a hívők között sok istentelen házasság található, sokkal istentelenebb, mint a pogányság maga: hát miért kellene azt éppen csak

261

nálunk szentségnek nevezni, a pogányoknál pedig nem? Avagy keresztségről és egyházról mi is oly fonákul beszéljünk, mint annyian szokták, akik szerint miként Isten földi országa nincs másutt, mint az egyházban, úgy a házasság sem szentség másutt sehol, csupán az egyházban? Bizony gyermekes és nevetséges dolgok ezek, amelyekkel csak tudatlanságunkat és gonoszságunkat tárjuk fel, a hitetlenek gúnytáblájául.

Mondhatnók ugyan, hogy Szent Pál szavai szerint (Efez. 5. 31.) "lesznek ketten egy testté s ez nagy, felette nagy sacramentum" - mersz-e hát az apostol e nyilvánvaló szavaival szembeszállani? De én erre azt felelem, hogy ily érvelés csak álmos, hanyag és felületes írás-magyarázatra mutat. Mert a "sacramentum" szó a szentírásnak nem minden helyén jelenti azt, amit mi közhasználatban alatta értünk: ellenkezőleg: sokszor ennek éppen az ellenkezőjét, amidőn ti. nem valamely szent dolognak a jegyét, hanem valamely szent, titkos és rejtett dolgot jelent. Ily értelemben írja Pál (I. Kor. 4. 1.): " Úgy ítéljen felőlünk mindenki, mint Krisztus szolgái és Isten titkainak - ti. sacramentumainak - sáfárai felől". Ismeretes, hogy ahol a latin nyelv a "sacramentum" szót használja, ott a görögben a "titok" (mysterium) szó áll; amelyet a latin fordító olykor titoknak hagy meg, máskor ismét a "sacramentum" szóval ad vissza, miként az itt is történt, holott a görög eredetiben így áll: "Lesznek ketten egy testté, s ez felette nagy titok". Hát ez volt az oka, hogy ők a házasságot az új törvény szentségének fogták fel, ami nem történhetnék, ha magának az eredeti görög szövegnek az értelmét felfogták volna, amely titokról - mysterium - beszél. [81]

[81] Amint látjuk, Luther e helyen szövegkritikai alapon helyesen érvel Efez. 5, 31-32-nek a pápás egyház által a házasság szentségének dogmája érdekében való felhasználása ellen. Az eredeti görög így hangzik: "... kai eszontai hoi düo eisz szarka mian. To müsztérion touto mega esztin..." Jó magyar fordításban: "És lesznek ketten egy testté. Nagy titok ez..." stb. Kétségen kívül itt a görög mysterium szó nem a szentség (sacramentum), de a titok értelmében áll, s ha a Vulgáta itt a sacramentum szót használja, határozottan félreérti a szöveget, s félrevezeti a pápás teológusokat, akik, tudjuk, a latin autorizált fordítást a göröggel egyenértékűnek veszik, s ez utóbbit teljesen figyelmen kívül hagyják. Egyébként is az Efez 5, 31-32. szövege ily erőszakosan, mint azt Luther, nem a maga ötletéből, de a pápás teológusokból szigorú hűséggel idézi, egymástól el nem szakítható, mert a "müsztérion touto mega esztin" szavak (32 a) még csak a reájuk következő: "egó de legó eisz Khriszton kai eisz tén ekklészian" szavakban nyeri teljes megvilágítását. E tényre alább Luther maga is rámutat. Megjegyezzük különben, hogy a pápás teológia a házasság szentségének főérvét Efez 5, 22-23-ban vélte megállapíthatni, mely helynek a 31-32. versek csak természetes kiegészítői. Luther érvelése is tehát természetesen az Efez. levél e helyeinek helyes magyarázatára támaszkodik.

262

Hasonlóan nevezi Pál (I. Tim. 3. 16.) Krisztust "sacramentum"-nak, mondván, hogy "a mi hitünknek nagy sacramentuma" - helyesebben: titka - Ő, ki "nyilvánvalóvá lett testben, megigazíttatott Lélekben, megjelent az angyaloknak, prédikáltatott a pogányoknak, hittek őbenne a világon s fölvitetett a dicsőségbe". Vajon miért nem állították fel hát ez alapon az új törvény nyolcadik szentségét is, mikor Pál a szó mellett oly világosan tanúskodik? Vagy ha itt oly óvatosan tartózkodók voltak, mivelhogy így csakugyan még egy sereg sacramentumot felfedezhettek volna: vajon miért voltak amott mégis oly táglelkűek? Hát bizony megcsalta őket a tudatlanságuk a dolog értelmében és a szavakban egyaránt; fogva maradtak a saját vélekedésükben. Mert ha egyszer, emberi vélekedés szerint, a sacramentumot egyszerű jelnek vették, hát aztán mihamar a sacramentum szóból is, minden érett megfontolás nélkül, jelet csináltak, bárhol is akadt az a szentírásban szemük elé. A szavaknak, emberi szokásoknak ez értelmét és más egyebet is aztán belevivén a szentírásba, álomképeiket összecserélték, s egyiket a másikra magyarázták. Itt az alapja, amiért sohasem értik meg jól, mit jelentenek e szavak: jó cselekedet, rossz cselekedet, bűn, kegyelem, igazság, erény - s úgyszólván mindaz, ami

263

a legkiválóbb szó és dolog. - Mert mindeme szavakat csak úgy derűre-borúra használják, amint azt emberi iratokból az isteni igazságnak és ami üdvösségünknek hátrányára és kárára megtanulták.

Azért a sacramentum és a titok Pálnál a Lélek amaz elrejtett bölcsessége, amely Krisztus, s amelyet azért "e világi fejedelmek közül egy sem ismert fel; mert ha felismerték volna, a dicsőségnek urát soha meg nem feszítették volna", (I. Kor. 2. 7.). E titok magyarázóit nevezi ő igehirdetőknek, mivelhogy ők a Krisztust, Istennek erejét és bölcsességét prédikálják, úgy azonban, hogy ha nem hittel fogadod, nem is érted ám meg szavukat. Ezért a sacramentum: titok és rejtett dolog, amelyet szavak jelentenek meg ugyan, de csupán csak a szívnek hite fog fel. Hát ily "sacramentum" az is, amelyről itt szó van: "Lesznek ketten egy testté - s ez felette nagy titok" - s még ők azt hiszik, hogy itt a házasságról van szó, holott Pál maga e szavakat világosan Jézusra és az anyaszentegyházra vonatkoztatja, amint ezt nyilván ki is jelenti, folytatólag mondván: "Szólok pedig a Krisztusról és az anyaszentegyházról" (32. v.). Láthatod íme, miképp egyeznek ők és Pál apostol: Pál, aki azt mondja, hogy ő itt Krisztusról, a gyülekezetről beszél; s ők, akik ugyane helyet a férfira és nőre alkalmazzák. Így aztán cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy ha ugyan a szentírás csak így az ő kényük-kedvük szerint volna magyarázható, még száz sacramentumot is teremthetnének, sőt az egész szentírásból csupa sacramentumokat csinálhatnának.

Krisztus és az anyaszentegyház - titok, ti. nagy és rejtélyes dolog. amelyet ugyan a házasság, mint hasonlat-kép érthetően példáz, amiből azonban éppen nem következik, hogy a házasság sacramentumnak neveztessék. Az egek is ily példázó külső jelek az apostoloknak, mint ezt Dávid (19. Zsolt. 1.) mondja; a nap meg jele Krisztusnak (5. v.), s a vizek jelei a népeknek (1. v.): ám azért egyik sem sacramentum, mert hiányzik mindenütt Istennek rendelése és ígérete, amelyek a sacramentumot teljessé teszik.

264

Így használja Pál is (Efez. 5. 30-31.) Mózesnek (I. Móz. 2., 23. 24.) a házasságra vonatkozó szavait s vonatkoztatja azt Krisztusra, hogy egy általános elvtételben (sententia generalis) Krisztusnak az ő jegyesével való szellemi viszonyát megértesse, tanítván, mint gondozza Krisztus a gyülekezetét, amelynek, mint az ő élő testének, mi élő tagjai, testéből test, csontjából csont vagyunk. "Ezért a férfi elhagyja atyját, anyját, és ragaszkodik az ő feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Felette nagy titok (sacramentum) ez: szólok pedig Krisztusról és az Anyaszentegyházról." Látod-e, hiszen mindeme szavai Krisztusra vonatkoznak s még arra is inti olvasóit, hogy e titkot Krisztusra s a gyülekezetre értsék, és ne a házasságra!

Megengedem, hogy a régi törvényben megvolt a bűnbánat sacramentuma, megvolt a világ elejétől fogva: ámde a bűnbánat új ígérete és a kulcsok adománya egyedül az új törvény birtoka. Mert amiként a körülmetélkedés helyére a mi keresztségünk, úgy járult a más egyéb áldozatok és jegyek helyére is most a kulcsok ajándéka. Már előbb mondottuk, hogy Isten különböző időkben különböző ígéretet s jegyeket adott a bűnök bocsánatjára s az emberek üdvözítésére, ámde megannyian mégis azon egy kegyelmet vették, miként Pál (11. Kor. 4., 13. 14.) mondja: "A hitnek ugyanazon lelke van mibennünk s szólunk, mert hiszünk". Hasonlóan (1. Kor. 10., 3. 4.): "Mindnyájan egy lelki eledelt vettünk és egy lelki ételt ittunk. Ők pedig a lelki kősziklából ittak, amely őket követi vala, s e kőszikla volt a Krisztus". A zsidókhoz írott levél szerint is (10., 39. 40.): "Mindnyájan ezek meghaltak és nem vették az ígéretet, mivelhogy az Isten számunkra valami jobb dolgot rendelt, hogy ők nélkülünk tökéletességre ne jutnának". Mert "Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké [ugyanaz]" (Zsid. 13. 8.). "Ő az ő gyülekezetének a feje" kezdettől mind a világ végezetéig. Tehát csakugyan más-más jelek, de egyazon hitre irányulók; mert "hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni; Ábel is az által nyerte meg Isten tetszését". (Zsid. 11., 4. 6.).

265

Azért a házasság legyen bár Krisztus és az anyaszentegyház külső példázó jele, de nem sacramentum az‚ amelyet Isten rendelt volna, hanem emberek találmánya csupán az egyházban, akik sem a dolgot magában, sem a szót meg nem értették. Amennyiben mármost az a hitnek nincsen ártalmára, megtűrhető a szeretetben, amint hogy sok más egyéb emberi intézmény is, melynek gyöngeség avagy tudatlanság volt a szülője, a keresztyén anyaszentegyházban türelemben részesül, hacsak a hitnek s az Isten Igéjének nincs ártalmára. Mi azonban immár a tiszta hitnek s az Isten igaz Igéjének keltünk a védelmére, hogy mindaz ellen, ami hitünk sarkalatos tételeivel ellenkezik, óvó szavunkat felemeljük, s ami abban nem foglaltatik, kiküszöböljük; nehogy a mi hitünket magunk csúffá tegyük, avagy a magunk költötte dolgok felől való tudatlanságból ellenségeinket s a gyenge hitűeket megbotránkoztassuk, s hozzá a Szentírásra valamit méltatlanul rákenjünk. Meg kell határozottan különböztetnünk azon dolgokat, amelyek a Szentírásban találhatók, azon dolgoktól, amelyeket az egyházban emberek, és ha még oly szent életűek és tudósak is, ki[k]öltöttek.

Ennyit a házasságról magára nézve. De mit mondjunk azon istentelen emberi törvényekről, amelyek által ez az Istentől rendelt állapot annyira összekuszáltatott s huzavona tárgyává tétetett. Jóságos Isten, mily szörnyűség látni a római zsarnokok gazságát, akik csak úgy a maguk kénye-kedvére a házasságokat elválasztják s ismét összeszerkesztik. Ugyan, édes, hát az emberek csak arra vannak tán teremtve, hogy őket kényük-kedvük szerint megcsúfolják, s hitvány pénzért szeszélyük céltábláivá tegyék?

Sokak kezében forog s nagy tekintélynek örvend egy könyv, emberi tanok hulladékából összehordott valóságos szemétdomb, amelynek latin neve "Summa angelica" [82],

[82] E munka teljes címe: "Summa angelica de casibus conscientiae," s szerzője egy Genova-vidéki, chiovassói minorita (franciskánus) szerzetes, Angelus Carletus vagy de Clavasio (+ 1494).

266

vagyis angyali summa, amely azonban sokkal inkább ördögi summának volna nevezhető, s amelyben szeri-száma nincs a szörnyű dolgoknak, amelyek a gyóntató atyák kioktatására, helyesebben gyalázatos módon való félrevezetésére s zavarba hozatalára vannak összefoglalva. Nos e könyvben nem kevesebb, mint tizennyolc akadálya van felsorolva a házasságnak, amelyek, ha a hit szemüvegén át jól megvizsgáljuk, egytől-egyig azok közül valók, amelyekről Pál apostol megjósolta, hogy "hitető lelkekhez és ördögi tudományhoz figyelmeznek és olyanokhoz, kik képmutatás által szólnak tanúságot, s kiknek lelkiismeretük megbélyegeztetett". (1. Tim. 4., 1. 2.). Mit tesz az: megtiltani a házasságot? Megtiltani nem annyit tesz-e, mint annyi akadályt költeni és tőrt vetni, hogy házasságra senki se gondoljon, vagy hogy azok, akik mar házasságra keltek, ismét elválaszthatók legyenek? Ugyan ki adta embernek ezt a joghatalmat? Feltéve, hogy a pápák már szentek voltak, s e tilalmat a legtisztább jóhiszeműséggel állították fel: de hát mi jogon korlátozhatja meg, káromra, bármely idegen szentség, az én szabadságomat? Mi közöm nekem más vakbuzgóságához? Ám legyen szent és vakbuzgó ki-ki, miként kedve tartja: de senki másnak ne ártson, s az én szabadságomat ne rabolja el.

Mégis örömömre szolgál, hogy e gyalázatos törvények méltó tiszteletüket megérték; mert általuk a mai rómaiak valóságos szatócsokká lettek. S vajon mivel kereskednek? A nemi szervekkel és undok dögökkel. Valóban méltó üzlet ily szatócslelkekhez, akik maguk, istentelen kapzsiságukban, semmi egyebek, mint bűz és förtelem. S manapság nincs akadály, amely a Mammon segítségével el nem volna távolítható. Azért is az emberi törvények nem létesültek egyéb okból, mint hogy egykor ily kapzsi lelkeknek s rabló Nimródoknak pénzhálóul s a lelkek csapótőreiül szolgáljanak, s e szörnyűség ott álljon Istennek templomában, a szent helyen, hogy onnan nyilvánosan áruba bocsássa a két nemnek egymás szemérmét, vagyis - mint az Írás mondja - a szégyent és iszonyatot, amelyet előbb e törvényeik hatal-

267

mával ragadtak magukhoz. Hát nem szép üzlete-e ez a pápáknak, amellyel ők az evangélium szolgálata helyett foglalkoznak, mely evangéliumot ők kapzsi nagyzásukban megvetik, s ezért teljesen a szégyennek s utálatnak lettek fonák alattvalói?

Mit is mondjak hát, mit tegyek? Sorra vegyem külön-külön valamennyit? úgyde hiszen akkor szavaimnak végére sem juthatnék, mert itt minden annyira össze van kuszálva, hogy az ember azt sem tudja, hol kezdje, folytassa avagy hagyja abba. Mégis mondok s teszek annyit, amennyi erőmtől telik: kérem s arra intem mind a papokat és testvéreket, hogy ha látnák oly akadályt, amely alól a pápa felmentést adhat, s amely az Írásban nincs világos szavakkal kiemelve, hát az ily házasságot erősítsék meg, és ha az az egyház, a zsarnokok avagy a pápai törvények ellenére is köttetett; s álljanak ilyenkor az isteni törvény védelme alá, amely azt mondja (Máté 19- 6.), hogy "amit Isten összeszerkesztett, azt ember szét ne válassza". Mert a férfi és a nő egyesülése isteni jogon történik; s e jog megáll minden emberi törvény ellenére, s minden emberi törvény kell, hogy tépelődés nélkül az isteni törvénynek engedjen. Mert ha az ember elhagyja atyját s anyját, hogy ragaszkodjék az ó feleségéhez, mennyivel inkább mellőzheti az őrült és jogtalan emberi törvényt, hogy hitestársához hű maradjon? S a pápa, püspök avagy officialis [83] aki egy házasságot szétválaszt, még ha mindjárt az emberi törvények ellenére köttetett is, mind egy-egy Antikrisztus, mert megsérti a természetet, s káromlással illeti Istennek abban magát kijelentő felségét; mivelhogy megáll és marad a tétel: "amit Isten összeszerkesztett, azt ember szét ne válassza". Embernek nincs hatalma, sem joga ily törvények hozatalára; a keresztyéneknek Krisztustól szabadság adatott minden emberi törvénnyel szemben, főleg ott, ahol az emberi törvény gátlólag útba áll, mert, mint ő mondja

[83] Ld. 98. o. 72. jegyzet

268

(Márk. 2. 28.): "Az embernek Fia ura a szombatnak is, és nem az ember teremtetett a szombatért, hanem a szombat az emberért". Hozzá még Pál is már előre elítélte az ily törvényeket, amennyiben megjósolta, hogy lesznek a jövőben egyesek, akik a házasságot tiltani fogják. Azért hát az akadályok éle mindenesetre tompítandó lesz.

Szűnjék meg hát így a komaság, lelki anyaság, testvérség, leányság minden hazugsága a létesült házasságban. [84] Ki más találta fel ugyan ezt a szellemi rokonságot, mint egyedül az emberi balhit? Vajon ha annak, aki keresztel, vagy a keresztvíz alá tart, nem illő azzal, akit keresztelt avagy keresztvíz alá tartott, házasságra lépni: ugyan miképp illő bármely keresztyén férfihoz, hogy egy keresztyén nőt feleségül vegyen? Avagy tán ama rokonság, amely a sacramentum külső jegyéből fakad, nagyobb, mint magának a sacramentumnak ereje? Hát nem testvére egyikünk a másiknak? Avagy szellemben nem testvére-e egyik megkeresztelt, a másiknak? És micsoda csudabogarakkal állunk mi mégis elő! Vajon ha valaki a maga hitére tanítja, tehát neki mintegy atyja a Krisztusban: hát ezért már most ez nem maradhat neki többé a hitestársa? Mintha bizony Pálnak nem lehetett volna bármely korinthusi leányt feleségül venni, akikről pedig maga dicsekedve mondja, hogy ő szülte őket újjá mind a Jézus Krisztusban?! ... Íme láthatod, hogy nyomja el a keresztyén szabadságot az emberi vakság.

Azon akadályba sem tudok belenyugodni, amelyet ők a vallások különbözőségére alapítanak, [85] amely szerint

[84] Vö. a Decr. Gratiani P. II-hoz csatolt sógorsági s rokonsági fokozatot (arbores consanquinitatis et affinitatis) valamint Decret. Gregor. Lib. IV. Tit. XI.) "De cognatione Spirituali" c. szakaszát. Cognatio spiritualis, vagyis lelki rokonság alatt érti, a kánonjog azon viszonyt, amelybe két egyén valamely szentség útján jutott (pld. pap és keresztelt gyermek; vagy keresztszülők s keresztgyermekek). Vö. még Acta Conc. Trident. Sessio XXIV. Cap. 2. de reform. matrimonii.

[85] A Decret. Gratiani (P. II. Caus. XXVIII. Quest. II. Cap. XV.) erre vonatkozó intelme így hangzik: "Cave, Christiane, gentili aut judaeo filiam tuam tradere. Cave, inquam, ne gentilem aut Judaeam aut alienigenam h. e. haereticam et omnem alienam a fide tua uxorem accersas tibi", Vö. ezzel Luthernek l522-ben kiadott beszédét a házasságról, melyben a házasság polgári jellegét hangsúlyozza. "Tudd meg - úgymond e helyen - hogy a házasság testileg külső dolog, mint bármely más világi cselekedet. Amint ép egy pogánnyal, zsidóval, törökkel, eretnekkel együtt ehetem, ihatom, alhatom‚ járhatok, lovagolhatok, futhatok, beszélhetek és üzletbe bocsátkozhatom, éppúgy léphetek vele házasságra is, s maradhatok ebben ővele". - Vö. még I. Kor. 7., 13, és I. Péter 3. 1.[*]

[*] Ezek csak a már megkötött házasság felbonthatatlanságáról szólnak, de más helyek (1Kor 7,39) arra intenek, hogy kereszténynek házasságra lépni csak kereszténnyel szabad. Más kérdés, hogy mára a határok eléggé bizonytalanná váltak a külső megítélést tekintve - mégis, Luthernak ez a tanácsa erős túlzás.

269

nemcsak hogy minden további akadékoskodás nélkül, de még azon alapon sem engedhető meg, hogy egy megkeresztelt egy megkereszteletlennel házasságra léphessen, ha például az utóbbi kilátásba helyezi megtérését. Ugyan hát ezt ki tiltotta el? Isten avagy ember? és ki adta az embereknek a jogot e tilalomra? Úgy hiszem azok a szellemek, amelyek mint Pál (I. Tim. 4. 2.) mondja "képmutatás által hazugságot szólanak". Bizony elmondható róluk: gonosz miséket mondtak nekem; de ezek nem a Te törvényed. Patritius, a pogány, feleségül vette Monicát, Augustinus anyját, egy keresztyén nőt: hát miért ne volna ugyanez megengedhető manapság is?

Hasonló megrögzött bolondság, mi több, szívtelenség nyilvánul meg a bűn akadályában, amely szerint nem léphetnek házasságra azok, kik előbb házasságtörést követtek el, avagy az, aki tán nem átallotta az asszony előbbi férjét elpusztítani, csak hogy ennek özvegyével házasságra léphessen. Kérlek, ugyan hogy kerül ide az embereknek az a szigorú jogszolgáltatása szemben az emberekkel, amelyet maga Isten sohasem követelt meg? Avagy nem tudják-e, avagy tán nem is akarják tudni, hogy Batséba, [86] Uriás asszonya, mindkét bűn terhét hordozta, egy az, hogy

[86] II. Sám. 11. r. A tétel merész és megvitatásra méltó. Bizonyos, hogy Luthert itt végtelen tisztelete s meghódolása vezette a Szentírás tanúsága iránt, szemben az emberi dekrétumokkal amelyek annak tekintélyét alászorítva, a lelkeket zsarnokságba hajtják. Egyébként a házasságra vonatkozó nézete később jelentékenyen átalakul és szelídül, anélkül, hogy azt bármikor is sacramentumnak elismerte volna.

270

házasságtörő, más az, hogy férje megölésében részes volt - s mégis Dávidnak, a legszentebb férfinak lett hitestársává? Hát ha az isteni törvény még ezt is megtűrte, mi jogon hajtják zsarnok emberek szolgatársaikat rabigába?

A felavatás akadálya [87] is merő emberi koholmány, főleg pedig amikor azt hirdetik, hogy a felavatás még a már megkötött házassági frigyet is felbontja, amivel is csak a saját rendeleteiket emelték Isten törvénye fölé. Nem bocsátkozom itt a papi felavatás megítélésébe, úgy amint azt ma felfogják: tudom azonban, hogy Pál rendelése szerint (I. Tim. 3. 2.) "szükség, hogy a püspöknek egy felesége legyen". Ezért a házasságot nem is bonthatja fel sem a diakónusnak, sem a papnak, sem a püspöknek, sem senkinek a felavatása. Nem is szólva arról, hogy oly papokról s a felavatás oly módjáról, aminőről ma van szó, Pál ugyan nem tudott, de éppen semmit. Azért hát pokolba mind ezekkel az átkozott emberi rendeletekkel, amelyek csupán azért csúsztak be az egyházba, hogy itt minél több veszedelmet, bűnt és gonoszságot teremjenek. Bármely pap és ennek felesége között azért igazi és elválaszthatatlan házassági kötelék létezik, Istennek törvénye szerint. De mi történjék akkor, ha istentelen emberek azt puszta zsarnokságból megtiltani avagy elválasztani akarnák? Hát ne bánd őket; csak ha amit emberi törvény meg nem enged, megengedi az Isten, akinek törvényét, ahol az az emberi törvénynek ellentmond, mindig természetszerűleg előnyben kell részesítenünk.

A nemi képtelenség akadályáról [58] is meg kell pár szóval emlékeznem, hogy annál biztosabb tanáccsal szolgálhassunk a veszedelemben forgó lelkeknek, oly feltétellel azonban, hogy amit e tekintetben mondtam, a már megkötött házasság utáni időre vonatkozik, nehogy azt bármikor megrövidítsük. A még csak megtörténendő házasságra

[87] Decret. Gregorii Lib. IV. Tit. VI. Cap. I.

[88] Uo. Lib. IV. Tit. XV.

nézve áll röviden mindaz, amit imént mondottam. Amiként a pápa egyik-másik szerelmes ifjat, egy s más kényszerhelyzet alól dispensál, úgy dispensálhatja ki-ki atyjafiát avagy magamagát, ha csak e tanács alapján egy asszonyt a zsarnok törvények karmaiból bármely módon kimenthet. Vajon miért foszthasson meg engem az én szabadságomtól idegeneknek balhite vagy tudatlansága? Avagy ha a pápa pénzért elnéző: vajon miért ne lehetnék én is ingyen az a felebarátommal s magammal szemben, csak ha ez lelkemnek hasznára szolgál? Ha a pápának tetszett törvényeket hozni, ám tessék azt magának meg is tartani, de az én szabadságomat ne bántsa, még csak titkon se érintse!

A válásról is kérdés, vajon az megengedhető-e? [89] Nyíltan szólva én a válást felette gyűlölöm, s azt, hogy megengedhető volna, kimondani nincs bátorságom. Krisztus a főpásztor mondja (Máté 5. 23.), hogy "aki elbocsátandja feleségét, az egy házasságtörés okán kívül, házasságtörővé teszi azt, s aki elvált asszonyt vett el, házasságtörő". Krisztus tehát megengedi ugyan a válást, de csakis az egy házasságtörés esetében. Azért hát téved a pápa, amidőn azt más egyéb okból is kimondja. Ne is vélje magát senki biztonságban, aki sokkal inkább ily pápai gazság, semmint rendes hatalom útján jutott ilyen felmentéshez.

Az sem tud a fejembe férni, hogy ha már egyszer valakit feleségétől elválasztottak, miért kényszerítik őt örökös megtartóztatásra, megtiltván neki egy más házasságnak a kötését. Mert bárha Krisztus a házasságtörés esetében meg is engedi a válást, de senkit sem kényszerít házasság nélküli életre; hogy Pál is (I. Kor. 7. 9.) jobbnak tartja "házasságban élni, hogysem égni": természetes tehát, hogy meg kellene engednünk, hogy az elvált hites-társ helyett mással léphessenek házasságra. Adná Isten, hogy ezt megértenők s el is határoznók, hogy így végleg

[88] Uo. Lib. IV, Tit. XIX.

272

segíthetnénk számtalan veszedelemben mindazokon, akik ez idő szerint saját hibájukon kívül kényszerülnek az önmegtartóztatásra, ti. akiket hitestársuk hűtlenül elhagyott, s 10 év óta avagy egyáltalán vissza nem tért. Ez az eset napról-napra való példáival bánt és bosszant engem: mert nyilvánvaló forrása itt minden bajnak az ördög különös fondorkodása avagy az Isten igéjének a megvetése.

És bárha egymagam mindenkivel szemben mit sem tehetek, sem nem ítélhetek: felettébb óhajtanám, vajha e tekintetben fontolóra vennők, amit az apostol mond (I. Kor. 7. 15.): "Ha a hitetlen válik, ám menjen. Ily esetben sem az atyafiú, sem a hívő asszony nincs kötelezve." Pál itt, megengedte, hogy az elvált hitetlen elmehet, megadja a hívőnek is a szabadságot, hogy mással léphet házasságra. Vajon miért ne lehetne e szabály érvényes oly esetben is, amidőn egy hívő, aki ti. csak neve szerint az, tényleg pedig hitetlen, házastársát elhagyja, főleg, ha ezt oly szándékkal teszi, hogy soha többé vissza nem tér? Magam valóban a kettő között semmi különbséget sem látok. Úgy vélem azonban, hogy ha Pál idejében egy elvált hitetlen visszatért volna, avagy később hívővé vált s megígérte volna, hogy ismét a hívővel él, nem engedték volna meg neki, megengedték volna azonban, hogy mással lépjen házasságra. Ámde én itt - mint már mondtam - ítélni, következtetni nem akarok; bárha mit sem óhajtok melegebben, mint annak a dolognak, amely engem s sok másokat is most leginkább aggaszt, méltó rendezését. Nem akarom azonban, hogy e dologban pápa vagy a püspökök hatalma hozzon ítéletet. Ámde, ha két tudós s kegyes férfi a Krisztus nevében összeállva, azt Krisztus értelmében kimondaná, ez ítéletüket elébe helyezném minden zsinatnak, amint most is szerveznek, de amely csak számra és erőszakra lesz hírhedt, minden művészet és szentség nélkül. Azért most szegre is akasztom a lantomat, mígnem valamely értelmes ember ez ügyben velem kész szóba állni.

273

VI.

A papi rendről vagy felszentelésről

Ezt a szentséget Krisztus egyháza nem ismeri, ez a pápás egyház találmánya; mert nemcsak hogy a kegyelemnek bármiféle ígérete sehol nincsen hozzákötve, hanem az egész Újtestamentum egy szóval sem emlékezik meg róla. Márpedig nevetséges dolog valami olyat Isten szentségének tartani, amiről sohasem lehet kimutatni, hogy Isten szerezte volna. Nem azért mondom ezt, mintha én kárhoztatnám ezt a régi szokást, hanem mert nem szeretném, ha az isteni dolgokba valami emberi elemet kevernénk, és nem is szabad valamiről erősítgetni, hogy Isten rendelte, hogyha azt Isten nem rendelte, mert különben az ellenfél a szemünkbe nevet. Ellenkezőleg: azon kell lennünk, hogy mi mindazt, amivel hitcikként dicsekszünk, tisztán és igazán, és világos írásbizonyítékokkal alapítsuk meg. Ezt pedig ennél a szentségnél meg nem cselekedhetjük.

Nincs is az egyháznak hatalma arra, hogy a kegyelemnek új ígéreteit állapítsa meg, - mint némelyek fecsegik, hogy nincs kisebb tekintélye annak, amit az egyház rendel, annál ami Istentől vagyon; mert hát a Szentlélek kormányozza azt. Az egyház ugyanis az ígéret igéjéből hit által születik, és épp az ígéretnek ugyanazon igéje által tápláltatik és tartatik fenn, vagyis az egyház alapszik Isten ígéretén, és nem az Isten ígérete rajta. Az Isten igéje ugyanis

[90] Az "ordo" vagyis papi rend, mint szentség, a XII. század óta van érvényben.

274

elérhetetlen magasságban van az egyház felett. Isten igéjére az egyháznak mint teremtménynek nincs hatalma bármit is alapítani, rendelni vagy tenni; hanem neki kell arra alapíttatnia, rendeltetnie és helyeztetnie. Hiszen ki szülheti atyját vagy anyját? Ki teremtette meg előbb alkotóját?

Az a hatalma azonban megvan az egyháznak, hogy megkülönböztesse Isten igéjét az emberek beszédétől; miként Ágoston [91] mondja, hogy ő hitt az evangéliumnak, mert egyház tett bizonyságot amellett, tanítván, hogy az az igazi evangélium, nem pedig hogy ezért az evangélium fölött állana; mert ez esetben Isten felett is állana, akiben hiszünk; mert az egyház őt vallja igaz Istennek. De, mint Ágoston egy más helyen [92] mondja, az igazság a lelket úgy megragadja, hogy ez aszerint mindent a legbiztosabban képes megítélni, magát az igazságot azonban meg nem ítélheti - és mégis csalhatatlan bizonysággal kénytelen mondani, hogy az az igazság. Példának okáért: a mi értelmünk csalhatatlan bizonysággal állítja, hogy három és hét annyi mint tíz; és mégsem tudja okát adni, hogy miért igaz ez; és nem tagadhatja, hogy ez igaz. Ő maga ugyanis úgy fogva van, hogy inkább az igazság ítéli meg őt, mintsem hogy ő ítélné meg azt. Ily értelem van a Lélek megvilágosítása által az egyházban is, hogy a tanokat megítélje és megerősítse; ezt ugyan ki nem mutathatja, bárha egészen bizonyos benne. Mert valamint a bölcselőknél az alapfogalmakat senki sem ítéli meg, hanem a többiek mind azok szerint ítéltetnek meg: úgy vagyunk mi is a Lélek értelmével, amely minden dolgot megítél; és ő senkitől sem ítéltetik meg, mint Szt. Pál mondja (I. Kor. 2. 15.).

Hanem erről majd más helyen. Bizonyos dolog tehát, hogy az egyház kegyelmet nem ígérhet, mert ezt egyedül Isten teheti, amiért is szentséget sem szerezhet. És még ha

[91] Augustinus, Contra ep. Manichaei 6: "Ego evangelio non crederem, nisi me catholicae ecclesiae commoveret auctoritas".

[92] Augustini Confessiones VIII. Cap. XVII. 23.

275

meg is tehetné, mégsem következnék ebből, hogy a felszentelés szentség volna. Mert ki tudja, melyik egyház az, amelyik a Szentlelket bírja? Hisz mikor ilyesmit megállapítanak, rendszerint csak néhány püspök avagy tudós van jelen, s nagyon lehetséges, hogy azok nem az egyházból valók, és hogy mindnyájan tévedhetnek; amint hogy a zsinatok gyakran tévedtek, kiváltképpen a konstanzi, [93] amely a legotrombább módon tévedett volt. Mert egyedül az kétségtelenül igaz, amit az egyetemes és nem csupán a római egyház mond igaznak. Annakokáért megengedem, hogy a felszentelés az egyház szokása, melyhez hasonlót többet is hoztak be az egyházi atyák: teszem azt az edények, a házak, miseruhák, a víz, a só, a gyertyák, a füvek, a bor és effélék szentelését; mindezeket azonban senki sem tartja szentségnek, nincs is ígéret hozzájuk csatolva. Így a férfi kezének megkenése, feje körülnyírása s több más ilyes dolog nem szentségnyújtás, mert ígéret nem párosul velük, hanem csakis bizonyos hivatalokba, mint edényeknek és szereknek beállítása.

Ámde azt mondod: Hát Dionysius, [94] aki "Egyházkormányzatában" hat szentséget számlál elő, és azok közé sorozza a papi rendet is? Feleletem: Tudom, hogy a régiek közül csakis ez egy firkászt hozzák fel a hét szentség beigazolása végett; bárha a házasságot ő is mellőzte, és csak hat szentséget tanított. Mert a régi atyák ezekről a szentségekről bizony semmit sem tudnak. A szentség nevet sem használták, mikor ezekről a dolgokról beszéltek. Egészen új dolog ugyanis a szentségek kitalálása. Az meg (hogy vakmerőbb szót ejtsek) éppenséggel nem tetszik nekem, hogy ennek a Dionysiusnak, bánom is én, akárki volt légyen, oly nagy hitelt adnak, holott az alapos tudás képességének

[93] Konstanzi zsinat ld. 29. jegyzet.

[94] Dionysius az areopagita, akit Pál térített meg (Ap. csel. 17. 31,) s kinek neve alatt későbbi időkben több levelet koholtak. Egy ilyen későbbi koholmány az itt említett "Ecclesiastica hierarchia" s a "Theologia mystica" is.

276

nyoma sincsen nála. Mert amit a "mennyei hierarchia" című könyvében, amelyen a bolondosok és babonások agyongyötörték fejüket, az angyalokról ír, arra vonatkozólag csak azt kérdezem, kinek tekintélyével avagy mely érvekkel tudja ezt bizonyítani? Hát mindaz nem a saját agya koholmányának s merő álomképnek bizonyul, ha szabadon és pártatlanul olvassuk és ítéljük meg? A "Theologia mysticá"-ban pedig, amellyel bizonyos nagyon is tudatlan teológusok olyan nagyra vannak, határozottan kárhozatos, amennyiben inkább Platónt, mint Krisztust követi. Úgyhogy szeretném, ha azt a hívő éppenséggel nem, avagy csak igen ritkán olvasná. Mert Krisztust abból ugyan meg nem tanulod ismerni, sőt ha már ismered, újra egészen elfeleded. Tapasztalatból beszélek. Inkább Pált hallgassuk, "hogy Krisztust, mégpedig a megfeszítettet megismerjük." (I. Kor. 2. 2.) Mert ez "az üt, az élet és az igazság." (Ján. 14. 6.) Ez ama létra, melyen az Atyához felszállunk. Amint maga mondja: "Senki sem megy az Atyához, hanem csak általam".

Így az "Ecclesiastica hierarchiá"-ban is mi mást tesz ez a Dionysius, mint hogy leírja az egyház egynémely szokását és allegóriásdit játszik minden bizonyítás nélkül? Ilyenformán járt el nálunk a "Rationale Divinorum" című könyv [95] szerzője. Ilyesféle iratokat és allegóriákat csakis azok bocsátanak közre, akiknek semmi dolguk nincs. Vagy azt hiszed, hogy valami nehéz feladat volna az nekem, bármely teremtett dologról efféle allegóriákban szólni? Hát Bonaventura‚ [96] nem alkalmazta-e a szabad tudományokat (artes liberales) a teológiára? Elvégre is, Gerson [97] a kisebbik

[95] E munkának, amely az egyházi szertartásokkal foglalkozik (teljes címe: "Rationale divinorum officiorum") szerzője Durandus Vilmos püspök és jogtudós. (+ 1269). A munka tele van allegorikus utalásokkal.

[96] Bonaventura, franciskánus szerzetes, párizsi teológiai tanár, skolasztikus dísznéven "doctor seraphicus" (+ 1274). A misztikus teológia tulajdonképpeni megalapítója. Később Aquinói Tamással együtt a szentek közé emeltetett.

[97] Gersoni Charlier János (+ 1429) a párizsi egyetem kancellárja, skolasztikus dísznevén "doctor christianissimus", korának egyik legkiválóbb férfia. A konstanzi zsinaton is részt vett, s ott az egyháznak "in capite et membris" [főben és tagokban történő - NF] reformját sürgette, ami azért nem tartotta vissza attól, hogy Husz megégetésére szavazzon.

277

Donatust [98] misztikus teológussá tette. Nekem sem esnék nehezemre valami jobb hierarchiát írni annál, amit Dionysius írt; hiszen ő a pápáról, a bíbornokokról és az érsekekről semmit sem tudott, és a püspököt tartotta elsőnek. És kicsoda oly gyengeelméjű, hogy az allegóriákkal meg ne tudna téveszteni? Szeretném, ha ilyen allegóriákkal egy teológus se foglalkoznék, míg az Írás helyes és igaz értelmével tisztába nem jött. Különben megesik vele, ami Órigenésszel, hogy kárára teologizál.

Nem szabad tehát mindjárt szentségnek minősíteni valamit csak azért, mert Dionysius valamit írt róla. Hát miért nem csinálnak szentséget a processióból is, melyről ugyanott emlékezik meg, s amely egész máig szokásban van? Hisz így annyi szentség lenne, ahány szokás és külső szertartás támad az egyházban.

Ily gyönge alapra támaszkodva eszelték ki azon jellemeket és jegyeket, miket ezen ő szentségüknek tulajdonítanak, s melyek a felszenteltek letörölhetetlen sajátságaivá válnak. Ejnye, édes, hát ez meg már miféle gondolat? Mely Írással avagy érvvel bizonyíthatod ezt? Nem azért mondom ezt, mintha tagadásba venném náluk azt a szabadságot, hogy eszeljenek ki, mondjanak és állítsanak, amit csak akarnak; hanem ragaszkodunk mi is a mi szabadságunkhoz, hogy semmiféle jogalapon ne merjenek a maguk tételeiből hitcikket csinálni, amint eddig cselekedni merték. Elég, ha a békesség okáért az ő szokásukat és eljárásukat helybenhagyjuk; ámde arra hiába erőltetnek, hogy azt a mi lelkünk

[98] Aelius Donatus római grammatikus (350 körül Kr. u.), Hieronymus tanítója. Híres nyelvtana hosszú évszázadokon át használatban volt, s a nyelvtani felsőbb osztály tanulói azért "donatistáknak," Donatus fiainak neveztettek. Ezt az elnevezést még apáink is viselték az iskolában. Gerson a grammatikát a vallásra alkalmazta, s egy munkát írt "Donatus moralizatus" cím alatt. Erre céloz Luther.

278

üdvösségére szükségesnek tartsuk. Ha ők zsarnokságuk jogtalan kényszerétől elállanak, úgy felfogásukat mi is készséggel helybenhagyjuk, hogy egymással ilyenformán békében élhessünk. Mert csúf és illetlen szolgálat, ha a keresztyén ember szabad létére a mennyei és isteni tanokon kívül egyebeknek hódol.

Ezután legutolsó erősségükbe kapaszkodnak, tudniillik hogy Krisztus a maga vacsorájánál mondotta: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre". Erre Ők azt mondják: "Lássátok, ezzel Krisztus őket papokká szentelte." Ez alapon többek közt kisütötték, hogy a szentség két szín alatt csakis a papoknak adandó. Majd kihozták ebből, amit akartak, hogy teljes önkénnyel alkalmazva a Krisztus szavait, megvédjék eljárásukat. De hát ebből állna Isten igéjének magyarázása? Ej, édes, no csak felelj erre. Krisztus nem ígér itt semmit, hanem csak meghagyja, hogy ezt cselekedjük az Ő emlékezetére. Hát miért nem sütik ki azt is, hogy akkor szenteltettek fel papokká, mikor rájuk bízta az igehirdető hivatalt és a keresztséget, mondván: "Menjetek el széles e világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek, és kereszteljetek az Atya stb. nevében" (Márk 16. 15.) - hiszen igehirdetés és keresztelés a papok tulajdonképpeni tiszte? Aztán, minthogy manapság a papnak legkiválóbb tiszte, amely alól (amint mondják) nincs felmentvény, a kánonszerű imaolvasás: miért nem sütötték ki a papi rend szentségét, onnét, ahol Krisztus elrendeli az imádkozást és sok más helyből, így különösen a kertben, hogy kísértésbe ne essenek? (Máté 26. 41.) Itt persze azzal a kifogással állnak elő, hogy az imádkozás nincs megparancsolva, hanem elég a kánonszerű imaórákat [99] megtartani; hogy így ez a papi tiszt az Írásból soha se legyen igazolható, és így az imádkozás ezen papi tiszte ne eredjen Istentől, amint hogy valóban nincs is Istentől.

De hát ki állította a régi atyák közül, hogy e szavakkal

[99] "Horae canonicae" a kánon által imára, énekre, egyszóval ún. szent gyakorlatokra megszabott órák.

279

a papszentelés rendeltetett el? Honnan ez az új felfogás? E felfogással ugyanis azt akarják, hogy az engesztelhetetlen viszálykodás magva fennmaradjon, melynél fogva a papok és laikusok között nagyobb a különbség, mint az ég és föld között, a keresztség, a kegyelem hihetetlen szégyenére, és az evangéliumi gyülekezet megzavarására.

És ismét a papok utálatos zsarnoksága a laikusokkal szemben, minélfogva ők a külső, a kézmegkenés, a megnyírás [100] és ruházat alapján magukat a többi Szentlélektől felkent keresztyéneknél nemcsak különbeknek és jobbaknak tartják, hanem csaknem olybá veszik őket, mint hitvány kutyákat, akik arra sem érdemesek, hogy az egyházban velük egyszerre említtessenek. Innét van, hogy nem restellnek mindent, amit csak akarnak, parancsolni, rajtuk erőszakoskodni, őket fenyegetni, kényszeríteni és elnyomni. Szóval a felszentelés szentsége finom csel volt, és még most is az: minden, az egyházban eddig elkövetett és ezután elkövetendő szörnyű dolgok állandósítására. Itt véget ért a keresztyén testvériség, itt a pásztorokból farkasok, a szolgákból zsarnokok, az egyháziakból világiak lettek.

Ha kénytelenek volnának megengedni, hogy mi mindahányan csak megkereszteltettünk, hasonlóképp papok vagyunk, amint hogy valóban azok is vagyunk; és hogy rájuk, természetesen a mi beleegyezésünkkel, csupán az igehirdető hivatal van bízva: akkor egyszersmind tudnák azt is, hogy nem lehet több joguk és hatalmuk felettünk, csakis amennyivel mi magunk saját jószántunkból őket felruházzuk. Meg vagyon írva (I. Pét. 2. 9.): "Ti kiválasztott nemzetség, királyi papság vagytok" és papi ország. Azért mi mind papok vagyunk, akik keresztyének vagyunk. Akiket pedig mi papoknak nevezünk, azok szolgák, avégett választva általunk, hogy a mi nevünkben intézzenek

[100] A tonzúra (ld. 60. o. 10. jegyzet) a fejbúb leborotválása, a VII. században jött divatba. Később, a papszentelés (ordo) behozatalakor, ezen aktus előkészítésévé s egyúttal a papi rend szent kötelékébe való tartozás jelévé lett.

280

mindent. És a papság (sacerdotium) semmi más, mint szolgálat (ministerium). Hasonlót mond Pál (I. Kor. 4. 1.): "Ki-ki úgy ítéljen felőlünk, mint Krisztus szolgái és Isten titkainak sáfárai felől".

Ebből következik, hogy az, aki Isten igéjét nem hirdeti, noha erre őt a keresztyén egyház meghívta, nem pap; és a felszentelés szentsége semmi más nem lehet, mint oly szokás, melynél fogva az egyházban igehirdetőt választunk; így írja le ugyanis Isten a papot Malakiás próféta által. (2. 7.): "A pap ajkai őrizzék a tudományt, és tant keressenek szájából; mert a seregek Istenének követe ő". Azért feltétlenül biztos dolog, hogy aki nem a seregek Istenének angyala, vagy más célra és nem (hogy úgy mondjam) követségre (angelatum) hívatik meg, az éppenséggel nem pap. Miként az Úr Isten Hóseásnál is mondja, (4. 6.): "Mivelhogy te az Isten igéjét megveted, megvetlek én is, hogy ne légy az én papom". Innét, hogy ők pásztoroknak is mondatnak, mivelhogy a legeltetés, vagyis a tanítás a kötelességük. Így hát akik csak a kánonszerű imaórák megtartása és a miseáldozat végett szenteltetnek fel, azok lehetnek ugyan pápás, de nem keresztyén papok: mert ők nemcsak hogy nem prédikálnak, hanem prédikálásra nem is hívatnak meg. Sőt éppen az a cél, hogy az ilyen papság más rend legyen, mint az igehirdető hivatal. Azért ezek kanonikus és misés papok vagyis élő bálványok, kiknek pap a nevük, de épp azok legkevésbé. Hasonló papokat avatott fel Jerobeám Betávenben a nép söpredékéből és nem a levitikus nemzetségből.

Íme, ennyire aláhanyatlott az egyház dicsősége. Az egész világ teli van papokkal, püspökökkel, bíborosokkal és klerikusokkal, és közülük (ami tisztüket illeti) egyik sem prédikál, ha csak a szentségszerű felavatáson túl valamely más tisztre meg nem hívatik, - hanem azt hiszik, hogy eleget tesznek kötelességüknek, ha a hosszú lére eresztett imákat lemorzsolják, és a misét elolvassák; aztán ugyanazon órákban sohasem imádkoznak, vagy ha imádkoznak, csak

281

magánosan cselekszik azt és (ami a legnagyobb istentelenség) miséiket mint áldozatot mutatják be (holott a mise a szentséggel való élés). Úgyhogy eszerint nyilvánvaló, hogy a felszentelés, amely mint szentség az emberek e fajtáját a papi rendbe avatja, bizonnyal teljes tisztára olyan emberek találmánya, akik az egyházi ügyekhez, a papsághoz, Isten igéje szolgálatához és a szentségekhez semmit sem értenek, hogy amilyen a szentség, olyanok legyenek a papjaik is. E tévelygéshez és válsághoz járult az a nagyobb fogság, hogy ők a többi keresztyénektől, mint profán néptől, magukat elkülönítették, éppúgy, mint ahogy a gallok, Kübelé istennő papjai, [101] megcsonkították magukat, és puszta látszat szerint a nőtlen élet terhét vették nyakukba.

És nem érte be azzal e képmutató és tévelygő irányzat, hogy a digámiát megtiltották, vagyis azt, hogy bárkinek egyszerre két felesége lehessen, mint ez hajdan a törvény alatt előfordult (mert tudjuk, hogy a digámiának ez a jelentése), hanem szerintük digámia, [102] ha valaki nem egyszerre, hanem egymás után két hajadont vesz el, vagy egyszer egy özvegyet. Sőt a legszentebb szentség szentséges szentsége oly nagy jelentőségű, hogy nem lehet pappá az, aki hajadont vesz is el, míg felesége életben van. És hogy a szentség legmagasabb foka elérhető legyen, a papságról leteszik azt is, aki nem tudva és merő szerencsétlenségből valamely romlott hajadont vesz el nőül. Ámde ha hatszáz ringyóval piszkoskodott, vagy ha egy sereg asszonyt és hajadont ejtett teherbe, vagy ha megannyi fiút használ

[101] Galli, Kübelé frígiai istennő papjai; heréltek voltak.

[102] Digámia, görög formája a latinos bigámiának, amidőn egy férfinak egyszerre két neje van Sőt így nevezték a második házasságot is mely az elsőnek halál által való felbomlása után köttetett - Vö. Decret. Gratian. P I. Dist. 34. Cap. XIV. "Cognoscamus, clericum quemquam esse non debere, qui secunda conjugia sortitus sit". S ugyanott Cap. XV: "Si quis viduam aeceperit, non potest esse episcopus, aut presbyter, aut diaconus, aut ex eorum numero, qui ministerio divino deserviunt".

282

fel fajtalankodásra, ez éppen nem akadály, hogy püspök vagy bíboros avagy pápa lehessen. És azt, amit Pál (I. Tim. 3. 2.) mond, hogy: "a püspöknek egy feleséggel bíró férfiúnak kell lennie", oda magyarázzák, hogy neki egy egyház főpapjának kell lennie. Innét származik az egyházi alapítványok összeférhetetlensége, kivéve azon esetben, ha a felmentvényt adó hatalmas pápa egyre három, húsz vagy száz feleséget, azaz egyházat bíz, pénzzel avagy egyéb szolgálattal megvesztegettetve, szerinte: keresztyén szeretettől és az egyház hű gondjától indíttatva és kényszeríttetve.

Ó, ti, e rend szentségéhez méltó pápák, ti nem a keresztyén egyháznak, hanem az ördögi zsinagógáknak, igen, a sötétségnek fejedelmei! Ézsaiással kell felkiáltanom (28. 14.): "Ó, ti gúnyolódók, akik uralkodtok az én népemen, amely Jeruzsálemben van!" És Ámossal (6. 1.): "Jaj a kevélyeknek Sionban, és kik elbizakodtak Samaria hegyén, és kik azzal dicsekesznek, hogy a népeknek fejei, és akikhez Izrael háza járni szokott stb." Ó, Isten egyházának gyalázata, mely e szörnyű istenkáromló papoktól származik! Hol vannak azok a papok, akik az evangéliumot ismerik, hogy ne mondjam: hirdetik? Mit kérkednek hát papságukkal? Miért akarnak ők szentebbek és jobbak és hatalmasabbak lenni más keresztyéneknél? Óraszám minden avatatlan egyén tud imát olvasni vagy mint Szt. Pál mondja: nyelveken beszélni (I. Kor. 14. 4.). Ámde óraszám imádkozni: ez a barátok, remeték és laikus magánszemélyek dolga. A pap tiszte a prédikálás, ha pedig nem prédikál, éppolyan pap, mint amilyen embernek a festett ember. Az tenne valakit püspökké, hogy ilyen hitvány fecsegő papokat szentel fel? Vagy hogy templomokat vagy harangokat [103] szentel, gyermekeket bérmál? Nem! Ezt megteheti egy

[103] A harangszentelés a X. századból veszi eredetét. Első, aki e cselekményt végezte, XIII. János pápa volt (968-ban). A cselekmény abból áll, hogy megkenik a harangot szentelt olajjal, meghintik szentelt vízzel, s nevet adnak neki.

283

diakónus, meg bármely laikus. Isten igéjének szolgálata tesz bárkit pappá és püspökké.

Azért azt tanácsolom, meneküljetek mind, akik bizton akartok élni; meneküljetek, ti ifjak, és ne engedjétek, hogy e szentséggel felavassanak titeket, csakis abban az esetben, ha vagy prédikálni akartok, vagy ha hiszitek, hogy a felszentelés e szentsége a laikusoknál jobbakká nem teszen titeket. Mert az órás imaolvasás semmi. Végre is a miseáldozat nem egyéb, mint a szentség élvezése. Mi van hát bennetek, ami nem volna meg bármely laikusban? A körülnyírott fej és ruházat? Nyomorult papság az, amely a nyiratkozásból és a ruházatból áll. Avagy az ujjaitokra öntött olaj tesz titeket papokká? Hiszen a Szentlélek olajával testben és lélekben minden egyes keresztyén meg vagyon szentelve, és hajdan a szentséget csak úgy kezelték ők, mint mostan a papok teszik. Bár jelenleg a mi vakhitünk a laikusoknak nagy bűnül rója fel, ha a puszta kelyhet avagy a törlőkendőt megérintik. És az is illetlen dolog, ha egy szent kolostori szűz az oltári avagy más szent ruhákat ki akarná mosni. Íme, az Istenért, mennyire elhatalmasodott a felszentelés eme szentséges szentsége. Hiszem, hogy jövőben a laikusoknak még az oltárt sem lesz szabad megérinteniök, ha csak előbb pénzáldozatot nem hoznak. Majd szétvet a méreg, ha a legeslegelvetemedettebb embernek istentelen zsarnokságára gondolok, akik ily nevetséges és gyerekes tréfákkal gúnyolják ki és nyomják el a keresztyént.

Annakokáért, aki keresztyén akar lenni, legyen bizonyos aziránt és fontolja meg jól magában, hogy mi mindnyájan egyenlőképpen papok vagyunk, vagyis hogy az Isten igéje és bármely szentség dolgában azonos hatalommal bírunk. Ámde nem szabad bárkinek azt gyakorolni, csakis a gyülekezet beleegyezése vagy a felsőség meghívása alapján. Mert ami mindenkivel közös, azt egyénileg senki sem foglalhatja le a maga számára, míg erre meg nem hívatik. S éppen azért, ha a felszentelés szentsége valami, nem lehet más, mint közönséges szokás (rítus), melynél fogva valakit

284

az egyház szolgálatára meghívunk. Továbbá a papság tulajdonképpen semmi más, mint az Ige szolgálata, az Igéé, mondom, nem a törvényé, hanem az evangéliumé. És a diakónusi hivatal [104] nem az evangélium vagy a levelek olvasásának, mint manapság, hanem az egyházi javak szegények közt való kiosztásának tiszte, hogy a papok a mulandó terhek alól feloldozva, annál szabadabban és szorgalmasabban foglalkozhassanak az imával és Isten igéjével. Mert e célzattal állíttattak be a diakónusok, mint az Apost. Csel. könyvében (6. 3.) olvassuk. Eszerint tehát az, aki az evangéliumot nem ismeri vagy nem is hirdeti, nemcsak hogy nem pap vagy püspök, hanem az egyház mételye, aki a pap vagy püspök bitor címe mint egy báránybőr alatt az evangéliumot elnyomja, és az egyházban a farkas szerepét viszi.

Azért azok a papok és püspökök, akikkel most az egyház teli van, hacsak más módon nem munkálják üdvösségüket, vagyis ha be nem ismerik, hogy ők sem nem papok, sem nem püspökök, és nem szánják-bánják, hogy oly nevet viselnek, amely névvel járó tisztet vagy nem ismerik vagy betölteni nem képesek, és ekként ima és könnyek közt nem keseregnek képmutatásuk nyomorult állapota miatt: bizonnyal az örök kárhozat fiai. És beteljesül, ami róluk Ézsaiásnál (5. 13. 14.) írva vagyon: "Azért az én népem foglyul esik oktalanságból, nagyjai éhezni fognak és serege szomjúhozni. Azért a pokol feltárja torkát és kitátja száját végtelenül, hogy alászálljanak mind nagyjai és tömege, gazdagjai és vidámai". Ó, korunkat jellemző borzasztó Ige, mely szörnyű nagy torok nyeli el a keresztyéneket!

Ámde ha az Írásból ennyit megtanultunk, tudniillik hogy éppen az a szolgálat, amit mi papságnak nevezünk, éppenséggel nem látom be, hogy ne lehetne abból újra laikus, aki pappá lett, ha ő a laikusoktól csakis a szolgálatra nézve különbözik. A szolgálatból kitétel pedig éppen

[104] Ld. 18. jegyzet

285

nem lehetetlenség, hiszen a bűnös papokat ma is mindenütt megbüntetik, amennyiben őket vagy eltiltják egy időre hivataluktól, vagy végképp meg is fosztják attól. Mert a letörölhetetlen jelleg találmánya rég nevetség tárgyává lett. Megengedem, hogy a pápa ezt a jelleget vagy jegyet rányomja, ámde Krisztus tudta nélkül; és hogy ezáltal az illető felszenteltetvén, pappá lesz, de nem annyira Krisztus, mint inkább a pápa saját szolgájává és foglyává, mint ez jelenleg történik; ámde, hacsak nem csalódom, ha e szentség és találmány újra megszűnik, a pápaság a maga eltörölhetetlen jellegeivel aligha áll meg, és mi újból visszanyerjük ama boldog szabadságot, amelyből megismerjük, hogy mi minden jogban mindnyájan egyenlők vagyunk, és a zsarnok igától megmenekülve megértjük, hogy aki keresztyén, azé a Krisztus. Akié pedig a Krisztus, azé minden, és az mindent tehet. Erről többet s nyomatékosabban, ha majd észreveszem, hogy ez az én pápista barátaimnak nincsen ínyükre.

286

VII.

Az utolsó kenet szentségéről.[105]

A betegek megkenésének e szokásához teológusaink két hozzájuk méltó függeléket csatoltak. Az egyik: hogy szentségnek nevezik, a másik: hogy mint ilyet utolsónak jelentik ki azt. Így lett aztán ama szokásból az utolsó kenet szentsége, mert az csak a haldoklónak osztható. Az elnevezés oka meg valószínűleg onnan ered, hogy - hiszen elmés dialektikusok [106] ők! - így akarták azt összeköttetésbe hozni a keresztségnek első és az erre következő két szentségnek, ti. a bérmálásnak és felavatásnak (ordo) azt követő felkenéseivel.

Hát itt csakugyan hivatkozhatnak ellenemben Jakab apostol tekintélyére, aki szerint itt megvan az ígéret is, meg a külső jel is, mint amelyeken - előbbi fejtegetéseim szerint - minden szentség alapul. Mert úgymond: "Beteg-e valaki tiköztetek? Hívassa az egyházi szolgákat, és imádkozzanak érte, megkenvén őt olajjal az Úrnak nevében. És a hitből származott imádság megtartja a beteget, és felsegéli őt az Úr: és ha bűnt cselekedett, megbocsát-

[105] Az utolsó kenet (extrema unctio) mint szentség a XII. századból veszi eredetét.

[106] "Dialectici" a skolasztikus teológusok és jogászok, így nevezve Arisztotelész dialektikája után. Luther itt a szót gúnyos értelemben használja, a "szőrszálhasogatók" értelemben. Vö. 64. jegyzet.

287

tatik neki". (Jakab 5, 14. 15.). Íme - mondhatják - a bűnbocsánat ígérete és az olaj külső jele!

Nos, én meg amondó vagyok, ha bomlottul beszéltek bármiben, hát itt azt cselekszik kiváló mértékben. Nem akarok én itt arra utalni, hogy ez a levél Jakab apostoltól nem származhatott s nem is méltó arra, hogy az apostoli szellemmel összeköttetésbe hozzák, amint ezt sokan őközülük oly nagy bizonyossággal állítják [107], a tekintély iránt való, megszokott alázatuknál fogva, legyen e tekintély egyébként bármily kétes eredetű is. És ha mindjárt magáé szent Jakabé volna is e levél, nem haboznám kijelenteni, hogy szentséget rendelni saját hatalmából, ti. Isten ígéretét külső jelhez kötni, nincs joga egyetlen apostolnak sem, mert e jog egyedül Krisztust illeti meg. Ilyen értelemben mondja Pál is (I. Kor. 11. 23.), hogy ő az "Úrtól vette" az úrvacsora szentségét, s hogy az ő küldetése nem az, hogy kereszteljen, hanem hogy az evangéliumot prédikálja (I. Kor. 1. 17.). Az evangéliumban pedig magában sehol e szentségről egyetlen szó sincs. Hanem hagyjuk mindezt. Maradjunk csak meg ama szavaknál - legyen szerzőjük apostol vagy nem apostol - maguknál s látni fogjuk nyomban, hogy nincs azokban semmi, amiből a szentségek e megszaporítása következhetnék.

Először is: ha azt hiszik, hogy igaz s így megtartandó az, amit az apostol mond, hát ugyan mily tekintély

[107] Luther a Jakab-levéllel szemben igen elfogult volt. Az Újszövetség fordításának előszavában (1522) e levelet, szemben Pál leveleivel, közönséges "szalmalevélnek" nevezi, amelyben alig van valami csekély mag. Tudjuk, hogy Luthert e felfogásában a hit által való megigazulás tana vezette, amellyel Jakab (2. 14. sk.), legalább Luther nézete szerint, ellenkező tant hirdet. Pedig Jakab és Pál között (az utóbbira támaszkodik Luther) egyáltalán nincs ellentét. Mind a kettő ugyanazon igazságot fejezi ki, csakhogy egyik (Pál) pozitívan, a másik (Jakab) negatívan. Pál ugyanis az élő hitet hirdeti, Jakab a holt hit ellen prédikál. Pál tiltakozik a törvény cselekedetei ellen; Jakab pedig sürgeti az élő hit cselekedeteit.

288

jogán változtatják meg azt s állnak neki ellent? Miképp csinálhatnak utolsó kenetet abból, amit az apostol közös jóra rendelt? Hiszen nem akarta ő, hogy utolsó legyen az, tehát csak a haldoklónak nyújtható; ellenkezőleg, világosan mondja: "Beteg-e valaki ti köztetek ?" ... És nem mondja: "Haldoklik-e valaki?" Arra, hogy mint elméskedik itt Dionysius "Ecclasiastica hierarchiája", [108] éppen semmit sem adok: mert az apostol szavai teljesen világosak, ha tehát ez [Dionysius] és ők azokra hivatkoznak, miért nem követik tiszta értelemben? Világos ebből, hogy nem Írás-alapon, de saját önkényükből, az apostol szavainak nyilvános félreértésével vagy -magyarázásával csempészték be az utolsó kenet szentségét; egyenes megrövidítésével egyéb betegeknek, akiktől - jóllehet Jakab számukra rendelte - e jótéteményt önkényes erőszakkal megvonták.

Ám még érdekesebb, amit az apostol ígérete maga kifejez: "A hitből származott imádság megtartja a beteget, és felsegíti őt az Úr stb." Lám, az apostol meghagyása szerint azért kell imádkozni s a beteget olajjal megkenni, hogy nyavalyájából kiépüljön, s ismét visszanyerje egészségét; azaz hogy meg ne haljon; meg hogy így a megkenetése se legyen utolsó. Amiként ezt egyébként ma is az ily betegek felett használt imák bizonyítják, amelyeket azok felgyógyulásáért mondunk, s amelyek így egyenesen ellentmondanak annak, hogy a megkenéssel csak a haldoklókat lássuk el, ti. nehogy ezek még egyszer kiépüljenek nyavalyájukból, s egészségüket ismét visszanyerjék. Valóban nevetségre méltó volna, ha éppen nem volna e dolog oly nagyon komoly, hogy mily okos, ügyes és értelmes magyarázattal tisztelik is meg itt az apostol szavait. Nem rí-e ki itt is nyilvánvalólag az ő szofista botorságuk, amellyel - miként annyi más helyen - állítják, amit az Írás tagad, és tagadják, amit az Írás állít? Hát ne legyünk ezért hálára kötelezve e nagytudományú meste-

[108] Dionysius areopagita Ld. 94. jegyzet.

289

reink iránt? Bizony, jogom volt állítani, hogy bomlottabbul sehol sem beszéltek, mint éppen e helyen.

Továbbá ha e cselekmény szentség kétségkívül, mint ők állítják - valóságos signum az, amely jelentős és igaz. Hát igazában jelent is egészséget és a beteg fel-épülését, mint azt az apostol szavai világosan mondják: "A hitből származott imádság megtartja a beteget és felsegíti őt az Úr". Úgyde ki ne látná, hogy hiszen Jakab ígérete e szentségben nem csak hogy kevésben, de semmiben sem teljesül! Mert ezer közt alig akad egy, aki ismét lábra áll; úgyde ezt sem a sacramentumnak, hanem inkább a természetnek vagy az orvosságnak kell tulajdonítaniok, mert hiszen a sacramentumnak éppen ellenkező hatást tulajdonítanak! Mit mondjunk tehát? Nyilván azt, hogy vagy az apostol hazudott, mikor ígért, vagy a szentség - nem szentség; mert a szentség ígérete bizonyos, itt pedig rendszerint bizonytalan. Sőt hogy e teológusok mélységes bölcsességével s elmeélével még alaposabban megismerkedjünk, tudnunk kell, hogy magyarázatuk szerint az utolsó kenet azért utolsó, hogy a hozzá csatolt ígéret ne menjen teljesedésbe, vagyis - hogy a szentség ne legyen szentség! Mert ha utolsó az: úgy nem gyógyít; hiszen ha gyógyítana: úgy éppen nem volna utolsó. Ily bölcs mesterek magyarázatából aztán világosan következik, hogy Jakab szükségszerűleg önmagával ellentmondásba jutott, s éppen hogy több sacramentumot ne létesítsen, hát még e sacramentumot kellett rendelnie: hiszen - úgy mondanak - az olajjal való megkenés azért utolsó, hogy ne legyen igaz, mintha a beteg általa újból egészségessé válhatnék, amint pedig Jakab tényleg gondolta. No hát ha ez nem bomlott dolog, hát kérdem, hol kezdődik az eszeveszettség?

Valóban rávall e mesterekre Pál mondása (I. Tim. 1. 7.), hogy "a törvénynek doktorai akarván lenni, nem értik sem azt, amit szólnak, sem azt, amit beszéddel erősítenek". Bizony csak így olvasnak össze ők s követnek

290

mindent, ítélő értelem nélkül. Hasonló felületességgel alapították a fülbegyónást is az apostol e szavaira: "Valljátok meg egymásnak bűneiteket" (Jakab 5. 16.). Ámde még csak az apostol ama rendeletét sem tartják meg, hogy az egyházi szolgákat hívassák, hogy ezek a betegekért imádkozzanak (Jakab 5. 14.); nem is küldenek most alig egyetlen kis papocskát, holott az apostol világosan megkívánja, hogy az egyházi szolgák, tehát többen, sokan, jelenjenek ott meg, nem ugyan az olajjal való megkenés, hanem az imádkozás végett. Hiszen azért mondja, hogy "a hitből származott imádság megtartja a beteget": jóllehet nem tudom biztosan, vajon papokat értett-e akkor, amidőn egyházi szolgákat, vagyis presbytereket (véneket) említ. Mert nem szükségképpen pap, vagy az egyház szolgája is az, aki vén - amiből arra a gondolatra is jöhetett, hogy tán az apostol a gyülekezet véneire s legtekintélyesebbjeire célzott, hogy ezek keressék fel a betegeket, hogy az irgalmas szeretet cselekedetét gyakorolják s hitben imádkozzanak, ezzel a betegnek meggyógyulását eszközöljék. Ámbár másrészről tagadhatatlan, hogy az egyházat ősidőkben a vének kormányozták, anélkül, hogy felszentelt rend lettek volna, csupán koruk s tapasztalatuk révén megválasztva.

Azt gondolom azért, hogy ez a megkenés egészen az, amiről Márk evangélistától is (16. 18.) megírva találjuk: "Betegekre vetik kezeiket és meggyógyulnak". Hogy ti. az ősegyházban bevett szokás volt az, amellyel a betegekre csodaerőt gyakoroltak; mely szokás azonban már régen megszűnt, éppúgy, mint a "kígyók felemelése" is, amelyre ugyanott Krisztus a hívőknek szabadságot ad, hogy ti. "kígyókat vesznek fel, és ha valami mérgezett dolgot isznak meg, nekik nem árt, és betegekre vetik kezeiket és meggyógyulnak". Igazán csodálom, hogy e szavakból is miért nem faragtak egy új sacramentumot, hiszen itt is csak éppúgy megvan az ígéret is, a külső jel is, akár csak Jakab szavaiban! Azért ez a koholt utolsó kenet

291

nem is szentség ám, csak tanács, amelyet Jakab Márk evangéliumából merítve ad, s amelyet követett, aki akart. Mert nem hiszem, hogy e tanácsot minden betegnek adta volna, holott a gyülekezetnek az erőtlenség dicsőség, a halál meg nyereség; hanem csakis azoknak, akik betegségüket türelmetlen lélekkel és gyenge hittel viselik, akiknek azért Isten megengedte, hogy bennük a hitnek csodaerői, hatásai nyilvánvalókká legyenek.

Jó előre látta ezt Jakab, azért is köti az egészségnek és bűnök bocsánatának ígéretét nem az olajhoz, hanem az imádsághoz, mondván: "És a hitből származott imádság megtartja a beteget és felsegéli őt az Úr: és ha bűnt cselekedett, megbocsáttatik neki". A sacramentumnak nem szükséges része az azt végző szolgának imája vagy éppen hite, hiszen bűnös egyén is keresztel és szentel ima nélkül; hanem igenis egyedül Isten ígéretén s rendeletén alapul az, s attól kívánja meg a hitet, aki vele él. Úgyde hol van a mi mai utolsó kenetünkben a hit imája? Ugyan ki imádkozik oly hittel ily haldokló nyavalyás felett, amely nem kételkedik ennek felgyógyulásában? Bizony nem az az ima az itt, mint amelyről maga az apostol levele elején (1. 6.) mondja: "Kérj hittel, semmin sem kételkedvén", s Krisztus is azt tanítja (János ev. 16. 23.): "Bizony, bizony mondom néktek, valamit kértek az Atyától az én nevemben, higgyétek csak, hogy megnyeritek, s megadja nektek".

Semmi kétség, hogy ha manapság is ily imával járulnánk hozzá egy beteg ágya felett, ti. a gyülekezet legvénebb, legtekintélyesebb s legszentéletűbb tagjainak imájával, hát ily tökéletes imádság által annyinak szerezhetnők vissza egészségét, amennyinek csak akarnók. Mert ugyan mi volna a hitnek lehetetlen? Mi azonban cserbenhagyva a hitet, amelyet pedig az apostol szavai elsősorban megkövetelnek, a vének nevezete alá minden közönséges papot összefoglalunk, holott a papoknak csupa vén és szavahihető férfiaknak kellene lenniök; azután a szükség szerint minden-

292

napi s mindig szabad megkenésből utolsó kenetet csinálunk, s vele végül nemcsak hogy a betegek meggyógyulását nem érjük el, amelyet pedig Jakab megígér, hanem éppen ellenkezőleg: minden hatásától megfosztjuk. És még dicsekszünk, hogy ez a mi sacramentumunk, nem, koholmányunk, erejét és igazságát az apostol szavaiban bírja: holott ezek azzal homlokegyenest ellenkeznek.

Ám azért én ezt az utolsó kenet szentségét nem vetem el; tagadom azonban állhatatosan, hogy az a Jakab apostol által ajánlott megkenéssel azonos lenne, minthogy a kettő sem alakra, sem használatra, sem erőre, sem célra nézve nem vethető össze. Meghagyom helyét a magunk szerezte szentségek között, amilyenek a víznek és sónak megszentelése és meghintése. Mert nem tagadhatjuk, hogy minden teremtmény "megszenteltetik Istennek igéje és a könyörgés által", mint erre Pál apostol (I. Tim. 4. 5.) tanít. S ilyenformán nem tagadhatjuk, hogy az utolsó megkenés által béke és bűnbocsánat eszközölhető; ámde nem mintha az Isten rendelte szentség volna, hanem mivel az, akinek javára szolgál, hittel veszi annak áldásait, mert a hit, amely elfogad, nem téved, még ha aki a hivőnek a kenetet nyújtja, téved is. Mert kereszteljenek vagy áldozzanak fel bárkit tréfából, amidőn tehát a kiszolgáltatás módja kifogás alá esik, valósággal meg van keresztelve s fel van oldozva az, akinek a cselekmény szól, ha azt hittel fogadta. Mennyivel inkább nyugtatja meg a nyavalyást az, aki őt az utolsó kenettel ellátja, holott, ami a szolgálatot nézi, az magában éppen nem kielégítő, és egyáltalán nem szentség: hiszen a megkentnek elegendő az ő hite, amellyel az igét fogadja, mert e hit megadja neki mindazt, amit a kenet osztója maga nem nyújthatott, nem is akarhatott neki nyújtani. Hiszünk igazán - s azért meg is kapjuk, amiben hiszünk: és legyen bár az eljáró pap cselekedete mégoly ámító avagy csalfa is. Hiszen Krisztus maga biztosít minket, hogy "mindenek lehetségesek a hívőnek" (Márk 9. 23.) s másutt: "Legyen a te

293

hited szerint". (Máté S. 23.). Ámde a mi szőrszálhasogató szofistáink e sacramentumoknál mit sem szólnak a hitről, hanem csak annál szaporábban fecsegnek a sacramentumoknak csodatevő erejéről; mert hát tanulnak ugyan mindörökké, de azért sohasem jutnak el az Igazság megismerésére.

Mégis hasznos dolog, hogy e kenet - utolsó, mert ezáltal megóvatik a zsarnokság és kapzsiság csúfjától, s a haldoklóknak belőle az egy irgalom válik részükké, hogy szabadon megkenhetők, még ha meg nem gyóntak s az Úr szent vacsoráját sem vették. Mert ha e megkenés megmaradt volna a hétköznapi használatban, főleg ha a betegeket meggyógyította, bárha bűneik bocsánatát nem is eszközölhette volna: ugyan volna-e hely manapság széles e világon, ahová a pápa be nem fészkelte volna magát, aki csak az egyetlen gyónás sacramentumából s a kulcsok hatalma alapján és a papi rend szentségéből kifolyólag is oly hatalmas császárrá s királlyá lett? Jobb hát így, amint van; mert amint megvetik a hitnek imáját, éppúgy képtelenek egyetlen beteget felsegíteni, s csináltak egy ősi szokásból új sacramentumot

* * *

Legyen ennyi a négy szentségről ezúttal elég. Tudom, amit mondottam, nem fog tetszeni azoknak, akik a szentségek számára és használatára nézve nem a Szentírás, de a római szék tekintélye szerint igazodnak, mintha a római szék volna mind e szentségek forrása, és nem sokkal inkább a magas teológiai iskolák, amelyektől amaz mindent nyert, s amelyeknek kétségen kívül minden dolgáért hálára van kötelezve. Mert a pápaság szertelen zsarnoksága ugyan nem állhatna meg, ha nem részesült volna a főiskoláktól oly nagymérvű támogatásban, főleg, ha meggondoljuk, hogy annyi sok híres püspökség között nem volt még egy másik, amelynek oly kevés tudományosan művelt püspöke lett volna, mint a római. Mert a római

294

püspökség mindeddig a többieket csupán erőszak, csalás és balhit dolgában múlta felül; hiszen azok, akik ezer évvel ezelőtt ültek a püspöki széken, utódaiktól annyira elütnek, hogy kétségbe kell vonnunk vagy ezeknek vagy azoknak római püspökségét.

Vannak még cselekmények, melyek a sacramentumok közé volnának sorozhatók, azok ti., amelyekhez Isten ígérete kötve van, amilyenek: az ima, az Ige és a kereszt. Hiszen Krisztus az imádkozónak sokszor megígéri meghallgattatását, főleg Lukács evangéliumában (11. 1. stb.), ahol sok példával buzdít az imádságra s biztat, hogy "boldogok, akik Istennek igéjét hallgatják és megtartják azt." (28. v.) Ki sorolhatná el itt azonban, hányszor ígéri meg ő a gyötrődőknek, békességestűrőknek és alázatosoknak segítségét és dicsőségét? Ki volna képes általában mind a sok isteni ígéretet elősorolni, mikor az egész Szentírás egyebet sem tesz, mint, hogy minket hitre buzdít, hol parancsolatok és fenyegetések által kényszerítve, hol ígéretek s vigasztalás által szelíden édesgetve; hiszen az egész Írás nem egyéb, mint törvény és ígéret; a Törvény megalázza a fennhéjázót követeléseivel; az ígéret pedig felmagasztalja az alázatost bocsánatával!

Ismeretes azonban, hogy sajátlagos szentségek csak azok, amelyek látható jelhez vannak kötve. A többiek, amelyek ily jeggyel nem bírnak, ígéretek csupán. Ebből adódik, hogy ha élére állítják a dolgot, Istennek egyházában nincs több, mint két sacramentum, ti. a "keresztség és az úrvacsora, mivelhogy csak e kettőnél van meg nyilvánvalólag az istenileg rendelt külső jel és bűnbocsánat ígérete. Mert a bűnbocsánat (gyónás) szentsége, amelyet a kettőhöz csatoltam, szűkölködik ilyen, Isten által rendelt látható jegy nélkül, azért mondtam is, hogy nem más az, mint a keresztséghez vezető út és visszatérés.[109] Maguk az iskolás

[109] Luther maga, aki e munka elején a bűnbánatot harmadik szentségként emelte ki, ez irat megszerkesztése közben belátja tévedését, s végül már csak két szentséget hagy meg, ti. a keresztséget és az úrvacsorát.

295

teológusok sem mondhatják, hogy az ő meghatározásuk a bűnbánatra is alkalmazható volna, minthogy ők is a szentség fogalmát látható külső jelhez kötik, mint amely érzékeink számára ama dolog formáját képviseli, amely abban láthatatlanul hat. Ily külső jegye pedig a bűnbánatnak s absolutiónak nincsen, amiért is saját meghatározásuk kényszeríti őket vagy a bűnbánat szentségi jellegét tagadásba venni (s evvel a szentségek számát kisebbíteni); vagy pedig a szentségeknek új meghatározását koholni.

A keresztség, amelyet mi az egész életre kihatónak vallunk, alapjában megfelel az összes szentségeknek, amelyekre az életben szükségünk lehet. Az Úrvacsora valójában a haldoklónak s ez élettől válakozónak sacramentuma, minthogy benne Krisztusnak e világtól való meg-válását hirdetve, tanúbizonyságot teszünk arról, hogy őt követjük: úgy osztjuk meg hát a két szentséget, hogy a keresztséget életünk kezdetére s folyamatára, az Úrvacsorát pedig a végre és a halálra vonatkoztatjuk. Arra valók ők, hogy éljen mindkettőjükkel minden egyes keresztyén hívő egész életében, mindaddig, míg végül tökéletesen megkeresztelve és megerősödve válik meg a világtól, újjászületve egy új, örök életre, ahol majd Krisztussal együtt fog ülni Atyja országában, amint ezt Ő szent vacsorája szerzésekor meg is ígérte, mondván: "Bizony mondom nektek: nem iszom többé a szőlőtőnek gyümölcséből, mindama napig, melyen újat iszom veletek az Isten országában." (Márk 14. 25.) Amiből világosan látjuk azt is, hogy Jézus ezen úrvacsora szentségét tényleg az örök élet elnyerésére rendelte.

296

S evvel végét szakítom ennek az előjátéknak [110], amelyet ezennel minden buzgó keresztyénnek szíves örömmel bocsátok ítélete alá, amennyiben ti. az Írás igaz értelmét s a szentségek helyes használatát megismerni őszintén törekszenek. Mert nem csekély adomány ám "tudni azokat, amelyeket nekünk ajándékozott az Istent (I. Kor. 2. 12.) s tudni azt is, hogy miként éljünk az ajándékokkal. E léleknek értelmével - felszerelkezve, nem fogjuk magunkat önámítással azzal ellenkező tanúbizonyságokra bírni. Minthogy pedig a mi teológusaink nekünk épp e két dolgot nemcsak hogy sehol sem nyújtják, de sőt azokat teljes igyekezettel homályba burkolni iparkodnak; hát én, ha azokat magam sem adhattam, de legalább velük homályba nem burkoltam, sőt alkalmat nyújtottam másoknak, hogy e dolgokban jobban lássanak. Az volt csupán a törekvésem, hogy napfényre hozzam mind a kettőt: hiszen mindnyájan mindent nem tudhatunk. Ámde az istentelenekkel szemben, e kik az isteni dolgok helyett gaz zsarnokoskodással a saját koholmányaikat varrták nyakunkba, bátran s nagy lelki örömmel állítom ez iratomat, mit sem törődve tudatlan dühükkel s mérgükkel. Bár szívből kívánom, hogy értelmük megvilágosodjék, amint hogy szorgalmukat nem is kicsinylem; csak azt akarom, hogy meg legyen téve a közbevetés köztük és az igazi, hamisítatlan keresztyének között.

Hallom azt is, hogy újból bullákat s pápai üldözést készítenek ellenem [111] amelyek tanaim visszavonására fognak kényszeríteni, vagy pedig engem eretnekké nyilvánítani. Ha ez csakugyan valóság, hát akarom, hogy e könyvecske legyen az én tanaim jövendő visszavonásának egyik része, nehogy felfuvalkodott zsarnokságukban hiába panaszkodjanak. Rövid időn majd Krisztus segedelmével írok én oly visszavonást, amilyent a római szék mindeddig még

[110] Vö. 165. o. 2. jegyzet.

[111] Vö. a bevezetésnek e munkával foglalkozó történeti részét.

297

nem látott, hallott, s amelyben majd kellő módon fogom engedelmességemet megbizonyítani az én Uram Jézus Krisztusom nevében.

Ámen.

Zsarnok Heródes, mért remegsz
Krisztus jövetelére?
Földi hatalmat nem keres,
Ki mennyet hoz a földre [112]

[112] A befejező vers latin eredetiben így hangzik:

"Hostis Herodes impie,
Christum venire quid times?
Non arripit mortalia,
Qui regna dat coelestia".

Német kiadásban a fordítása:

"Was fürcht'st den Feind Herodes sehr,
Das uns geborn ist Christ, der Herr?
Er sucht kein sterblich Königreich,
Der zu uns bringt sein Himmelreich".

A latin eredeti szerzője Coelius Sedulius, az V. századból.